Igazságszolgáltatás.
Igazságszolgáltatás.
A királyok hajdan személyesen utazták be az országot s valahol megszállva, két-három vármegye közönségének igazságot szolgáltattak. Később a nádort, vagy annak elfoglaltsága esetében más magas közjogi méltóságot betöltő országos embert küldtek maguk helyett bíráskodni. Ezek előre meghirdették a gyűlést valamely ünnep nyolczadára s innen mondták oktávás törvényszéknek is. Akkorra összesereglett a meghívott vármegye igazságot, kereső közönsége és előadta panaszait a kiküldött királyi embernek. De volt rá eset, hogy a pereskedő felek olyan sokan voltak, hogy még a huszonötödik napon is törvényt ültek. Ily általános gyűlést (congregatio generalis) tartottak: 1327-ben Demeter tárnok és Fülöp nádor Vizsolyban, a mai óvári határában ; 1335-ben és 1337-ben Drugeth Vilmos nádor és János szatmári főispán Gellyénesen, a mai Zsadány mellett ; 1338-ban Villermes nádor Szatmár és Ugocsa vármegyék közönsége részére, nem tudni hol ; 1347-ben és 1349-ben Miklós nádor Szatmár és Ugocsa megyének ; 1351-ben Miklós nádor Gellyénesen ismét az említett két vármegyének ; 1370-ben Opuliai László nádor ugyanazon törvényhatóságoknak ; 1381-ben Gara Miklós nádor Csengerben ugyanazoknak ; 1393-ban Ilsvai Leusták nádor Csengerben ; 1402-ben Csáki István, a székelyek ispánja, Szatmár és Ugocsa vármegyék főispánja Csengerben, a két utóbbi törvényhatóság részére ; 1406-ban Perényi Péter, székelyek ispánja és Máramaros főispánja Csengerben ; 1411-ben Garai Miklós nádor ugyanott
A bírói székülésen a királyi embert körülvették az illető vármegye fő- és alispánjai s szolgabírái, a kiknek ilyenkor csak tájékoztató szerep jutott. S ha a per valamely alaki része mellett bizonyságot kellett tenni, akkor a királyi ember fölszólítására fölállottak a szolgabírák és az üdvösséget hozó szent keresztre letett eskűvel bizonyították a tényállást. Minthogy pedig a per tárgya többnyire földbirtok, vagy ahhoz kötött jog volt, tehát a szomszédok tanúskodhattak legjobban: a királyi ember itélete legtöbbször az volt, hogy az egyik félnek tíz, húsz vagy ötven nemes társa esküjével kellett bizonyítani igazát. Vagyis fognia kellett a bírói parancs szerint tíz, húsz vagy ötven magához hasonló nemes szomszéd birtokost, kiknek vele együtt meg kellett esküdniök az ő javára. Hatalmaskodás esetében, azaz mikor egyik fél fegyverrel támadt a másik birtokára, hasonló módon történt a bizonyítás. Az okiratokból azt látjuk, hogy gyakran elég lelkiismeretlenül hivatkoztak a mindenttudó Istenre. Nem is történhetett ez máskép, hiszen éppen azok bizonyították az alperes ártatlanságát, a kik bűntársai vagy közeli rokonai voltak. Ilyen esetben a vesztes félre nézve csupán két kibúvó ajtó maradt fönn: vagy merészen azt állítani, hogy valamelyik tanú nemessége gyanus, vagy a királyt valami hadba követni, mert addig minden törvényes eljárást felfüggesztettek ellene. Az első esetben, mire a megtámadott nemesi joga tisztázva lett, rég a földben pihantek már a furfangos ember csontjai. Ha pedig a királylyal táborba szállott, ezer alkalma nyílt a reá nézve kedvezőtlen itéletet megváltoztatni, vagy az elvesztett javak helyett tizszer annyit szerezni.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
