II. Rákóczy György.
II. Rákóczy György.
II. Rákóczy György, bízva jól felszerelt hadseregében és neve népszerűségében, lengyel király akart lenni. Ő, a kicsiny Erdély ura, mely a vallásszabadság és nemzeti függetlenség egyik őre volt eddig Európában, arra vállalkozott, hogy a hatalmas Lengyelországot a svéd királylyal együtt, harczi zsákmánykép feloszsza. Hiába tiltotta el hadjáratát a török porta, a mely már eddig is féltékeny szemmel nézte a hatalmas hűbérest; hiába intette III. Ferdinánd király és a magyar urak, szándékától visszatartani nem lehetett. Kiadta a parancsot, hogy 1657 január 14-ére az erdélyi hadak és a Magyarországból neki hódoló vármegyék felkelő serege Máramarosban Visk alá gyüljön. Nagy idővel azelőtt és sok éven át azután nem látott Magyarország ily szép hadsereget, de csak azért, hogy azt többé soha viszont ne lássa. Európai konfederáczió keletkezett az erdélyi-svéd szövetség ellen, mely Károly Gusztáv svéd királyt saját országa védelmére kényszerítette, Rákóczyt pedig ellenségeinek zsákmányává tette. Seregét vezérestűl Kemény Jánossal együtt, rabságba hurczolták a tatárok, s ő maga csupán kevesedmagával menekült meg.
A szerencsétlen háború folyama alatta Rákóczy támadó hadjáratának megbosszulására, Lubomirszky György, Lengyelország főmarsallja, átkelt a Kárpátokon és tűzzel-vassal pusztította Magyarországot. 2) Mint a szélvész jött és távozott. Junius 15-én Munkácsot lepte meg, 17-én Beregszászt pusztította el és 25-én a virágzó Szamosköz feldúlása után már Szatmárt ostromolta. Mikor a betörés híre Erdélybe érkezett, Barcsay Ákos, kit a fejedelem helytartóvá tett távolléte idejére, ura parancsához híven, a fejedelemasszonyt útnak indította Ecsed felé, mert a közhit ezt tartotta a legerősebb várnak. De alig értek a meszesi kapu magaslataihoz, értésükre esett, hogyha útjokat tovább folytatják, éppen az oroszlán torkába kerülnek; azért megfordulva, lóhalálában Várad felé igyekeztek. Erre Gyulay Ferencz, Várad parancsnoka, rendeletet küldött szét: Solymosy Péternek az ecsedi kapitánynak, Kállónak, a hajdúvárosoknak, Jantónak a hegyaljára és a vármegyéknek, hogy hadaikkal mielőbb csatlakozzanak hozzá; ő maga pedig lassú menetelésben Majtény alá ment és ott megállapodott, hogy segédcsapatait összevonja. De ezalatt már a lengyelek Németit felgyújtották és Szatmárt is megsarczolták; csupán Keresztes András meg Jantó mérték össze a lengyelekkel fegyvereiket; de oly szerencsétlenül, hogy a Szamosnak szoríttattak. Június 28-án a lengyelek fölszedték táborukat és Szinérváralját pusztították el; a város nagyobb része, templomával és tornyával együtt; a lángok martaléka lett. Ezután az Avason keresztül Máramaros felé vonultak, miközben Ujváros, Parlag és Ujfalu hátrahagyott füstölgő romjai hirdették útjok irányát. Gyulay Ferencz folyton nyomukban járt, egészen Szinérváraljáig, de mikor meghallotta, hogy az országból kitakarodtak, ő is visszatért Váradra.
Augusztus 4-én érkezett vissza Rákóczy György Ecsed várába, sereg nélkül, néhány erdélyi főúr társaságában. Ott várta már felesége, fia Ferencz, sőt egy török követ is, ki a lengyel hadjárat sikere felől puhatolózott. Bármint titkolta is szerencsétlenségét Rákóczy s iparkodott a lengyelekkel megkötött béke előhozásával a törököt áltatni, többet mutattak a szomorú arczok s a nehéz jövőnek a szemekben szorongó balsejtelme, meg az örömrivalgó hadsereg távolléte, mint a legmeggyőzőbb okoskodás. Három nap múlva pedig még a föld népénél is szétfoszlott az aggodalmas gondolatok között ott settenkedő reménység, mert Károlyi Mihálynak egy szolgája, ki a tatár fogságból megszökött, hazajöttében tele torokkal hirdette mindenfelé a szerencsétlenséget. Gyászba öltözött mindenki, mert alig volt család, melynek ne lett volna kit siratnia.
De a nagyobb bajok még csak ezután következtek. Erdélybe követség érkezett a szultán levelével, melyben a hatalmas császár azt parancsolta a rendeknek, hogy mivel Rákóczyt engedetlensége miatt megfosztotta országától, válaszszanak maguknak új fejedelmet. A gyulafejérvári országgyűlés látva, hogy nem hozhat magára új veszedelmet akkor, mikor a jelenvalóból még ki sem szabadult, Rhédey Ferenczet tette meg fejedelemnek, de oly kikötéssel, hogy ha Rákóczynak sikerül a szultánt kiengesztelnie, ismét ismét visszaadja neki az országot.
472Rákóczy nem tudott sokág magánemberként élni. A medgyesi gyűlésen, 1658 január 9-én, több erdélyi főur tiltakozása ellenére ismét átvette a kormányt. Ezért a szultán a budai basát és a tatár khánt küldte ellene, hogy az engedetlent megbüntessék. Rákóczy az előbbit június havában a lippai szorosban megverte s e győzelme után oly biztosnak tartotta ügyét, hogy még Ecsed várába is ellátogatott és ott pihente ki a harcz fáradalmait. De már ekkor egyfelől Musztafa fővezér a Dunán, a tatár khán pedig a bodzai szoroson át közeledett országába. S mig ő az előbbivel harczolt, azalatt a tatárok Erdélyt rémitően elpusztították.
A fejedelem, hogy minden haderejét összevonja, Szatmár vármegyében is általános fölkelést parancsolt debreczeni táborából. A rendek augusztus 21-én tárgyalják ezt a rendeletet szatmári közgyűlésükön, de a minden oldalról fenyegető veszedelmek között nem tudják magukat arra határozni, hogy házi tűzhelyüket védelem nélkül hagyják; azért Budai Mihályt és Kökényesdi Györgyöt követjeikül választván, őket a következő szövegü szép levéllel küldik el hozzá:
„Az Nagyságod kegyelmes parancsolatját alázatos engedelmességgel vettük, az melyben parancsolja Nagyságod, hogy ez következendő pénteken, ugymint die 30. Augusti Debreczen tájára mennénk. Mely kegyelmes parancsolatjára kész engedelmességgel kompareálunk. De mivel közönségesen hallatik itt, az szomszédságban az ellenségnek kiütése, más felől penig az lengyelekrül is, hogy szándékuk légyen több konfederált nemzettségekkel együtt, az kiknek már egyszer ránk kiütését szomoruan experiáltuk: csak az egy Isten tudja, hogy vagyunk. Bizonylag, Kegyelmes Urunk, hallván minden felől az szomszédságoknak ránk való gonosz igyekezeteket, valamit megcselekedhetnénk hazánk oltalmára, minden fakultásunkkal az közönséges jónak elkövetésében meg nem fogyatkoznánk: de ha itt is, az mi szegény és rész szerint elromlott darab földünket pusztán fogjuk hagyni, félő, hogy más alkalmatlanságok ne találjanak bennünket. Annak okáért, hogy mind az Nagyságod szolgálatjára legyünk és az idehaza való vigyázatosságra is alkalmatosabban ráérkezhessünk, Nagyságodnak alázatosan könyörgünk, mint kegyelmes urunknak, légyen kontentus az partikuláris inszurrekczióval, melyet hazánk törvénye szerént ezelőtt is az szükségnek idején prestáltunk. Mely Nagyságod hozzánk megmutatandó kegyelmességét életünk fogytáig meg igyekezünk szolgálni Nagyságodnak, mint kegyelmes urunknak.”
Ezt adták irásban. Titokban pedig követjeiket arra kötelezték, hogy ha a fejedelem kérdezné, hogy mennyi fegyverest küld a vármegye, feleljék, hogy nem tudják, mert a lengyel pusztítás óta még nem számlálták össze a portákat.
Rákóczy ismételt sürgetésére, szeptember 2-án Csegöldön azt határozták, hogy fegyvert fognak és 7-én Csengerjánosiban gyűlnek össze; innen mennek Szaniszlóra, hogy a szabolcsi hadakkal egyesülve, Sámson alá vonuljanak.
Érzi az idők súlyát mindenki. Mikor a földön már nincs király, nincs ország, a honnan segedelmet várjanak, az eget ostromolják. Ez az Istenben bízó hangulat nyilatkozik meg a vármegye következő határozatában:
„Ez mostani veszedelmes állapotra nézve esperes úr találta meg az nemes vármegyét, hogy ha az nemes vármegyének jó tetszése volna, bőjtöt hirdetnénk ad devotionem. Azért az nemes vármegye azt deliberálta, hogy az vasárnapot, minthogy egyébiránt is az devótióra való nap, ugy meg köll szentölni, hogy azon napon se úr, se pap, se nemes ember, se gyalog, se marhával ne utazzon. Egyéberánt, ha különben cselekednék, az kik máshun találtatnak azon napon utazván, marhájuktul priváltassanak; az kik penig gyalog, in vivo homagio konvinkáltassanak cum poenae executione” (büntetésül fizessék vérdijukat.)
Szeptember 2-iki határozatukhoz képest ugyanazon hó 8-án Szaniszlón gyűltek össze, hol a szabolcs vármegyei rendekkel is találkoztak. Itt megtartván a lustrát, azaz a katonai szemlét, a két törvényhatóság közös megegyezéssel úgy találta, hogy nem lesz jó minden fegyverfogható nemesnek Rákóczy zászlai alá menni, mert azóta már hallották az erdélyi híreket, melyek aggodalmakkal töltötték el őket. Okaikat így fejtették ki a fejedelem előtt:
„Nagyságod kegyelmes parancsolatját alázatos engedelmességgell vévén, az szegény haza oltalmára viritim inszurgáltunk. De Kegyelmes Urunk, az midőn házunktól eljöttünk, még nagyobb számításban voltunk szegény hazánk 473felől, mivel még Jenő is az kereszténység kezébe vala. Kinek obsidiója medio tempore lévén, és az Erdélyben levő pogány miatt való romlásnak is híre bizonyosra érkezvén hozzánk, Nagyságod bölcs ítélete rajta, mi következhessék reánk is, mivel már hazánk lakosi is szekerek hátán levén, félnek. Kegyelmes Urunk, mi az midőn házunktul elindultunk, oly dispoziczióval házunkat nem hagytuk, hogy feleségünk és gyermekeink felől derekas gondviselést tettünk volna, még akkor nem lévén mindenfelől reánk következhető veszedelmeknek félelmes hírei nálunk. Azért Kegyelmes Urunk, hogy mind az Nagyságod kegyelmes parancsolatjának s mind magunk házára való gondviselésnek ne deficziáljunk, az Nagyságod szolgálatjára bizonyos számu lovasokat küldöttünk mind az két vármegyéből. Alázatosan instálván Nagyságodnak, méltóztassék kontentus lenni vele, magunk is Kegyelmes Urunknak, az mire Isten segét, teljes tehetségünkkel az több regnikolákkal hazánk oltalmára készek leszünk. Etc. Datum in Szaniszló, 8. Septembris 1658. Szatmár és Szabolcs urainak és mágnásainak közönsége”.
Ezalatt Erdélyben is újabb fordulat állott be. A rendek ugyanis megelégelve az ország eddigi romlását, a török fővezér parancsára, Barcsay Ákost tették fejedelmökké. A segesvári gyűlésen, október 8-án, a már meghódított várakon kívül átadták Lugost és Karánsebest, hadi költségek fejében 500,000 tallért igértek és a Rákóczy kezén csupán Szatmárt, Szabolcsot és Kővárt hagyták meg. Egyszersmind kötelezték Barcsayt, hogy ha időközben sikerül Rákóczynak a törökkel rendbe hoznia a dolgát, ismét átadja a fejedelemséget a szerencsétlen embernek. A fővezér ugyan elhagyta az országot, de itt hagyta maga helyett Szejdi basát, hogy ezeket a határozatokat végrehajtsa, kivéve a legutóbbit, mely titkos pont maradt.
Közben a török-tatár hadak pusztításaikkal mindjobban közeledtek Szatmár vármegyéhez. Ráadásul még a nádor rendeletéből Pető Zsigmond kassai viczegenerálistól is parancs érkezett, hogy mivel a király szuverénitása alatt levő országrész is veszedelemben forog, a vármegye rendeljen el részleges fölkelést és hadait küldje a király zászlai alá. Erre ugyanis kötelezve volt a Partium is, ha külső ellenség fenyegette. A vármegye most már igazán azt sem tudta, mit tegyen. Csegöldi gyűléséből levelet küld Rákóczyhoz s kérdi, hogy hova küldje lovasait, hozzá-e, vagy a kassai generálishoz; úgyis mindíg azzal vádolják a vármegyét, hogy el akar szakadni a magyar koronától.
A zavar tetőpontjára hág, mert a parasztság is fölkelt urai ellen. Csoda-e, mikor az események napnál világosabban mutatták, hogy az urak nagyravágyása hozta nyakukba a veszedelmet? Megfékezésükre a rendek a következő határozatot hozták: „Minthogy az parasztságtúl az urak és az nemesség sok gyalázatot és öléssel való fenyegetéseket szenved, azért meghagyja, hogy ha ilyet találnak, fogják meg, verjék bilincsekbe és büntessék meg.”
Október közepén üt be a tatár sereg. Nincs toll, a mely a pokoli fajzat kegyetlenségeit leírja. Hogy itt hosszabb időt nem tölthetett, csupán annak lehet köszönni, hogy a Rákóczy ereje még nem volt megtörve és hajdúkapitányai nyomról-nyomra üldözték őket. A kivonulásuk után október 29-én tartott csengeri gyűlés e rémületes betörés utóbajait tárja elénk: ki elveszett családtagjait, ki megszökött jobbágyait, ki pedig eltévelyedett barmait keresi.
De a szerencsétlen fejedelmet még ezek a csapások sem térítették észre, hanem hadat üzent Barcsaynak, hogy újból a fejedelmi székbe ülhessen. És, hogy ne legyen az ég alatt olyan átok, mely Szatmár vármegyét ne érje, még egy külföldi trónviszály rossz következményeit is éreznie kellett. Ugyanis Stepán moldvai vajdát elűzte a szultán, mert 1657-ben Rákóczyt a lengyelek ellen segíteni merte. Ez most minden áron vissza akarta szerezni országát. De ugyanezen méltóságra vágyott Konstantin vajda is. Minthogy Rákóczy ezeket fel akarta használni a saját czéljaira, megengedte nekik, hogy a Pártiumban zsoldosokat toborozzanak. Ezt tették Szatmárban is. De már ezt a rendek nem tűrhették; részint azért, mert a fegyverhez jutott parasztok uraik ellen fordultak, részint pedig, mert nem engedhették, hogy a vármegye népessége kalandos czélok miatt megapadjon. 1659 julius 4-én Csegöldön tartott gyűlésükön, honárulással bélyegezték meg azokat, kik a vajdák zsoldjába állanak s elhatározták, hogy számkivetik őket a vármegye területéről. De Stepán vajda még augusztusban is itt van. Így tudjuk ezt meg özvegy Prinyi Zsigmondné, szül. Kállay Klára panaszából, 474a ki a csegöldi gyűlésen előadja, hogy a vajda az ő Istvándi nevű jószágán garázdálkodik, azon a czímen, hogy 800 frtot vett tőle kölcsön erre a birtokára.
Rákóczy, a ki közben jobbára ecsedi és szatmári váraiban lakott, sőt a Károlyiaktól a nálok zálogban levő Fehérgyarmatot is visszaváltotta, ismét megindult elvesztett jogarát visszaszerezni. Valódi tragikus hős ő, ki az egész világgal szembeszáll, hogy egyszer elkövetett hibáját jóvátegye; de a végzet hatalma nagyobb, mint az övé s egyebet sem ér el, mint azt, hogy a szemlélők nagyrabecsülése és részvéte kíséri sírjába.
Szatmár vármegye is készül a harczra: 1660 április 13-án Jánkon, ugyan-e hó 22-én Csegöldön rendel el általános fölkelést. Elhatározza, hogy minden nemes ember készen áljon az indulásra s azonkívül minden porta után egy gyalogot állítsanak ki. Vezérül Szabó Pétert választják havi 12 frt fizetéssel, s abban állapodnak meg, hogy a szabolcsi hadakkal közösen fognak működni. Május 21-én tartják meg a megyei hadak fölött „a mustrát” s egyúttal szigorú megtorló határozatot hoznak az otthon maradók ellen, megszabván, hogy ha elmaradásuknak elfogadható okát adni nem tudják, pénzbírsággal bűnhődnek, melynek fele a végrehajtást teljesítő szolgabíróé, másika pedig a vármegye közszükségleteire fordítandó.
De a döntő ütközettől már elkéstek, mert Rákóczy, Fenesnél, Szejdi basa és Barcsay ellenében vereséget szenvedett. Küzdött, mint egy oroszlán s már-már megfutamította a szövetségesek seregét, midőn négy sebtől vérezve bukott le lováról. Menekvő hívei Váradra vitték, hol nehány nap mulva meghalt.
Hogy miért késtek el a szatmáriak, szándékosan-e, vagy hibájukon kívül, bajos volna megmondani. Valószínü az előbbi, mert elindulásuk alkalmával ismét pórlázadás fenyegette őket. Erre mutat a vármegyének a mustra alkalmával hozott következő határozata: „Ez fölháborodott állapotnak alkalmatosságával hallatik, hogy az vármegyében pusztító és az nemességet fenyegető pórhad akarna támadni. Hogy az veszedelmet követő tűz szikrájában megoltassék, az vármegye deliberálta, hogy minden nemes ember hallván az parasztságnak ilyen szándékát és indulatát, száz forint büntetés alatt ispánjának és szolgabirájának tartozzék tudtára adni. Ha valakire bebizonyosodik az parasztok közül az támadás, halállal büntetődjék.” Ugy látszik, ettől a veszedelemtől való félelem tartotta itthon családi tűzhelyük védelmére a nemességet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
