1. Szálkásszőrű pókmajmok (Ateles E. Geoffr.)
1. Szálkásszőrű pókmajmok (Ateles E. Geoffr.)
A legszűkebb értelemben vett pókmajmok nemét a szálkásszőrű pókmajmok (Ateles E. Geoffr.) alkotják. Bundájuk nem gyapjas, hanem hosszú, durva szálkásszőrű. Fejük szőre hosszú és előretörő. Elliot több mint tíz fajt említ; ezeket bundájuk főszíne alapján feketékre és másszínűekre osztályozhatjuk. Mindnyájuk közös sajátsága, hogy igen kicsi a fejük, törzsük nagyon cingár és végtagjaik majdnem zörögnek, olyan aszottak. Ezekkel szöges ellentétben van a gyomor táján felfuvódott nagy has. A gégefő hátsó részében légzacskójuk van, de nem mondható, hogy ennek hangjuk erősítésében lényeges szerepe volna. Ez csak annak a gyakori jelenségnek ismétlődése, hogy bizonyos szervek, melyek egyes állatoknál tökéletes fejlettségben hatásosak, rokonfajoknál is előfordulnak, de tökéletlen alakban és lényegileg hatástalanok. A gerincoszlop mentén az ágyékrész rövid, a háti rész aránylag hosszabb, mint más majomnál. A hosszú végtagokkal egyetemben bizonyára az adja a pókmajmoknak azt a kalandos külsőt, mikor felegyenesedve – amit szívesen tesznek – hátsó lábaikon járnak, mint a gibbon. De ez utóbbiak gyors, előkelő és lendületes mozgásukkal jóval felmúlják a pókmajmokat; ebből is látszik a kapaszkodó fark akadályozó hatása. A farkcsigolyák alul laposak, tövisnyúlványuk kivételesen erős, hogy a sokféle és erős izom, melyekre a kapaszkodó farknak szüksége van, annál jobban hozzájuk tudjon tapadni.
A délamerikai állatvilágban a pókmajmok igen elterjedtek: Lydekker szerint Mexikótól Uruguay-ig. Matschie véleménye szerint nem terjednek az Amazon vidékétől délre, ha mindgyárt Rio de Janeiró-ig lakják is a keleti partokat. Talán ezért nem szerepelnek az állatkereskedelemben annyira, mint a csuklyásmajmok. A két, színek szerint osztályozott alcsoportnak Matschie szerint megvan a földrajzi elhatároltsága: a feketék csak Panamától az Amazonos-vidékig, a világosabbak a mexikói Veracruz-tól Rio de Janeiró-ig.
A pókmajmok élete folyása rendkívül egyformának látszik és a különböző fajoknál is lényegesen hasonló. Tschudi, más kutatókkal egybehangzóan a következőket mondja: „10–12 tagból álló csapatokban élnek. Néha páronként is találhatjuk őket s nem ritkán egyedül is. A csapatok azáltal árulják el magukat, hogy mászás közben igen gyorsan hajlítják az ágakat, ami zajt okoz. Golyótól találva, rikácsoló hangon ordítanak és menekülni iparkodnak. Az egészen fiatalok akkor sem hagyják el anyjukat, ha az kimúlt. Átkulcsolják és még, ha kihűlt is, sokáig cirógatják az ágon csüngő hullát. Ezért a fiatalokat könnyű elfogni. Minden különösebb fáradság nélkül szelidíthetők, jóindulatúak, bizalmasak és gyengédek, de nem sokáig bírják a fogságot. Könnyen megkapják a kiütéseket és a hasmenést és akkor szánalmasan viselkednek.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
