3. család: Moa-félék (Dinornithidae)
3. család: Moa-félék (Dinornithidae)
Ehhez a jelenleg már kihalt családhoz Hutton szerint 7 nemzetség és 26 faj tartozik; Parker Jeffrey szerint azonban csak 5 nemzetség és 15 faj. A legjobban ismert faj a moa (Pachyornis elephantopus Owen), mely a Pachyornis Lyd. főnemzetségbe tartozik.
Máig sem tudtuk eldönteni, látott-e fehér ember eleven moát; az Új-Zéland földjét egykoron benépesítő óriástermetű, lapos mellcsontú madarat. Field szerint egy öreg úr, Clark Robert 1870-ben azt beszélte Londonban orvosának, Cottwellnek, hogy ő az egyetlen európai ember, aki mintegy négy évtizeddel azelőtt még látott eleven moát. Az egész bonyolult történet kissé kalandosízű. Colenso misszionárius, aki sokat foglalkozott a moák történetével, az 1840-es évek elején az újzélandi Cloudy-öböl egyik mechanikusától azt hallotta, hogy a hegyek között még sok moa él; maga a mechanikus ugyan egyet sem látott, két amerikai azonban megpróbált rájuk vadászni és látott is egyet. Állítólag egy óra hosszat meg is figyelték, de nem mertek rálőn a 14–16 láb magas állatra. A moák első hírét Rule hozta Londonba, néhány csontjukkal egyetemben, 1839-ben; röviddel utóbb Mantell Walter mintegy 1000 ép és töredékes csontot köldött Owennek, a nagynevű angol anatómusnak.
Clark kéziratos feljegyzései szerint a moa, amelyet a 30-as években megpillantott, nagytermetű, hosszúlábú, hosszúnyakú, feltűnően aprófejű, fekete madár volt; szeme meglehetős nagy, csőre kicsiny, mindkét oldalán piros bőrlebennyel; fejetetejét is apró, húsos taraj ékesítette volna. Új-Zéland bennszülöttei, a maoriak körében 40–50 év előtt még élő hagyományok szerint a moák, természetesen eltekintve nagyságuktól, a házityúkhoz hasonlítottak és nyakukat bőrlebeny díszítette.
A rendelkezésünkre álló tömérdek moa-maradvány vizsgálata alapján ma már többet tudunk a moák szervezetéről és külsejéről. Koponyájuk kicsiny; a kazuárok sisakjához hasonló taréjnak nyoma sincs rajta, csak az osztrák „Novara”-expedíció útleírásában látunk egy olyan moát ábrázolva, amelynek falcsontjai a középen duzzadtak. Nyaka nagyon sok, számszerint 20–21 csigolyából áll. Tarajnélküli mellcsontjuk széles, de kicsiny, kulcscsontjaik hiányoznak, öt genusznak még a hollócsőrcsontjai és lapockacsontjai is, ha ugyan nem voltak porcosak vagy nagyon aprók. Az elülső végtaggal, azaz szárnnyal összefüggő összes csontok nagyon gyengék, az erős, részben óriási méretű hátulsó végtagokhoz tartozó s azokkal összefüggő csontok nagyon fejlettek. A medence nyitott. Valamennyi fajnak három elülső, a legtöbbnek, sőt talán mindannyinak egy hátulsó ujja is volt. A belső ujj 3, a középső 4, a külső 5 percből áll.
Sok helyütt, így az újzélandi Clutha-folyó alluviális homokjában, Alexandra és Roxburgh között és különböző barlangokban moatollakat is találtak. A rendszerint törött vagy más módon sérült tollakról Hutton feljegyzései tájékoztatták a búvárokat. A tollal borított bőrdarabok vizsgálatából kiderült, hogy a lábak tollai egyszerű, a nyakéi kettős csévéjűek voltak; az utóbbiak közül a kisebbik karcsúbb fiókszárnyak bizonyult. Legnagyobb ismert tolluk hossza 18 cm. Színük különböző: a Clutha-folyóban talált tollak tövükön barnák, azután egyre sötétebbek, sőt egészen feketék is lesznek, de hegyük fehér. A queenstowni tollak vagy vörösesbarnák, felső végük közepén végigfutó, sötétbarna, hosszanti sávval, vagy fakóbarnák, sötétebb szegéllyel. Egy tiszta fehér tollat is találtak. A cluthai madár nyilván sötét alapon fehéren pettyezett volt, a queenstowni moák tollai viszont hosszanti irányban világosabb és sötétebb barna sávokkal volt tarkítva. Owen kimutatta, hogy legalább is egy faj lába az ujjakig tollas volt s a csűd 3–6 cm hosszú tollai fiókszárnynélküliek voltak. A tollak lágyak, hajlékonyak, kevés kivétellel a hegyükig elágaznak, de melléksugaruk nincs.
Egy, az újzélandi gyarmati múzeumban őrzött és Hector által leírt „preparátum”, amelynek lelőhelye ismeretlen, 6 nyak- és az első hátcsigolyából áll; valamennyi csigolyát még szalagok kötik össze s egyik oldalon izomzatuk és bőrük is megmaradt. A bőrön nagy, kúpalakú, papillák sorakoznak sűrűn egymás mellé, úgyhogy alapjuk csaknem érintkezik; az egész bőrdarab reszelőre emlékeztet. A papillák részben még tollakat viseltek; a fej felé a tollak hossza és fejlettsége csökken, úgyhogy végül már csak hajszerű képletek; a bőr legfelső szakasza csupasz. A papillák is egyre kisebbednek és ritkulnak fölfelé. Parker szerint több moafaj koponyája a felületén szimmetrikusan elrendezett apró, lapos gödröcskéket viselt; a jelenkor madarai nagyobb és erősebb tollakból összetett búbnak felelnek meg. Mivel azonban ezek a gödrök egyazon faj nem valamennyi kinőtt példányán vannak meg, talán csak a hímek viseltek ilyen fejdíszt. Az 1852-ben elhúnyt Mantell szerint idősebb maoriak csakugyan azt állították, hogy a moák fejét és farkát szép tollak ékesítették, amelyeket a törzsfőnökök díszül használtak.
Az 1870-es évek elején Thompson két aranyásótól egy moa maradványait szerezte meg, amelynek csontjai még összefüggöttek egymással, sőt szalagokkal, izmokkal és bőrdarabokkal is össze voltak még kötve. A lágyrészek szövetei csak összezsugorodtak, de nem változtak el. A jobb combcsonton 9 izom inas, végén húsban átmenő kezdete maradt meg. Az Aorere-völgy egyik barlangjában talált csontvázban Haast a légcső gyűrűit természetes helyzetükben találta meg.
Moatojások töredékeit is gyakran és sok helyütt találták meg; már Mantell mintegy 12, többé-kevésbbé ép tojást állított össze töredékeikből. Cromwell közelében 1867-ben 0.6 m mélyen a föld színe alatt csaknem teljesen ép tojásra bukkantak; hossza 30, szélessége 20 cm-re rúgott. Még épebb tojást találtak 1859 végén vagy 1860 elején Kaikura közelében, egy maori törzsfőnök sírjában; ez a tojás Londonban 2400 márkáért kelt el. Nyilván más fajtól való, mint a Cromwell mellett talált példány, mert hossza 27, szélessége 19 cm volt, a tojás héja pedig olyan vastag volt, mint a vertpengő magassága. 1901-ben egy aranyásó talált két ép tojást. A legtöbb tojáshéjtöredék fehér, barna vagy tarka, ami azonban nem szükségképpen természetes színük. Egy queenstowni és egy, a Kawaran-folyó homokzátonyában talált héjtöredék világosszürke.
A moák növényi koszton éltek. Az említett barlangokban talált ürülékük maradványainak mikroszkópi vizsgálata árulta ezt el. Erre vallanak egyébként gyomorköveik is, amelyeket Új-Zélandban „moakövek”-nek neveznek. Ezek kvarcból állnak, lekerekítettek, laposak; nagyságuk Hamilton és Chapman szerint a borsószem és galambtojás méretei között ingadozik. Egyesével vagy csoportosan hevernek szertehullott csontvázak csontjai közt, mocsarak tőzegrétegében is, ahol sok moa süllyedt el. Volt rá eset, hogy egyetlen ilyen gyomorkő-csoport súlya 3 kg-ra rúgott. Field szerint e kövek jelentését csak a maoriak útján ismerték meg a búvárok. A maoriak pullumoa, azaz moahasnak vagy moagyomornak nevezik és idős bennszülöttek azt állították, hogy őseik alkalmas köveket megtüzesítettek s a közeledő madarak elé dobták; ezek nyomban lenyelték és ettől pusztultak el. Koponyaüregük gipszöntvényei alapján jól ismerjük agyvelejüket is, amely kicsiny, – különösen a gerincvelőhöz viszonyítva –; az agyvelő mérete nem vall különösebben értelmes lényre.
Hutton, a moák egyik legjobb ismerője, a következő képet rajzolja róluk: az egyes fajok magassága 2˝ és 11–12 angol láb között ingadozott, azaz a legnagyobbak 3–4 lábbal nagyobbak voltak a legnagyobb mai struccoknál. A kisebb fajok sokkal gyakoribbak lehettek a nagyoknál. Valamennyi faj vaskos termetű, erőslábú, meglehetősen laposfejű és aprószemű volt. Az egyes fajok csőre meglehetős változó; egyeseké éles és hegyes, másoké tompa, lekerekített; mindig rövidebb a fejnél. Nyakuk feltűnő hosszú, izmos, erős, törzsük rövid, zömök. Szárnyuk annyira elsorvadt, hogy még azoknál a fajoknál is, amelyeknél csökevényesen esetleg megmaradt, nem volt észrevehető. Lábuk nagyon erős és vaskos, különösen combjuk volt rendkívül izmos. A lábak hossza nagyon változó; egyes fajok, különösen az Új-Zéland déli szigetén éltek, nagyon furcsa teremtések lehettek: csaknem ugyanoly szélesek voltak, mint magasak s ezek kurta lábukra futni semmi esetre sem tudtak, inkább csak kacsázva jártak. Valószínűleg valamennyi, de bizonyára a legtöbb fajnak hátulsó lábujja is volt, amely nem értintette a talajt. Karmaik nagyon erősek voltak, a három elülső ujjéi görbék, kaparásra alkalmasak, a hátulsó ujjé azonban egyenes. Nyilván közeli rokonai voltak az emuknak és kazuároknak, a kivitől azonban ugyanoly messze állnak, mint a két említett rokonuk.
Hazájuk kizárólag Új-Zéland volt; De Vis holland búvár ugyan leírt egy combcsontot Queenslandból is, ez azonban kazuárnak bizonyult. Egyes moa-fajok kizárólag Új-Zéland északi, mások déli szigetén, ismét mások mindkét szigeten éltek, mint a kivik. A déli sziget alakjai, úgy fajai, mint helyi rasszai zömökebbek, termetesebbek voltak.
Új-Zéland tudományos folyóirataiban és napilapjaiban heves vita folyt azon kérdések körül, mikor haltak ki a moák és élnek e még esetleg egyes alakjaik Új-Zéland valamelyik eldugott zugában. Egyik tábor azt állította, hogy a moák nemrég, a másik azt, hogy réges-régen pusztulak ki. Csaknem valamennyi zoológus az első nézetet vallja. Csakugyan nem valószínű, hogy bőrdarabok és izomrostok évszázadokon át alig elváltozva, eredeti helyzetükben maradjanak meg s hogy a csontok szerves anyaguk 30 százalékát megőrizzék. Egy, a Hochstetter-barlangban talált koponyán, amelynek csőrkávái már hiányoztak, a vékony járomcsontok még nagyon elasztikusak voltak, a négyszögcsont mozgatható volt s a rendkívül könnyen pusztuló vékony orrkagylók teljesen épen maradtak meg. Field 1892-ben Waikane közelében egy homokbuckában csaknem teljes moacsontvázat talált; a csontváz mellett üvegcserepek, egy agyagpipa darabjai és rozsdás patkó hevert: csupa olyan tárgy, amelyet a bennszülöttek csak az európaiaktól szerezhettek. Moatojások héjának töredékei gyakoriak a régi maoriak konyhahulladékai közt, amelyek megfelelnek a dán kőkor kjökkenmöddinger-jeinek; Mantell szerint e konyhahulladékokon a tűz nyomai is felismerhetők. A Kaikura mellett talált és már említett tojást egy ülve eltemetett maori kezének csontjai közt találták. Nyilván a másvilági útra szánt élelem volt. Mi értelme lett volna máskülönben egy hulla mellé valahonnan máshonnan kiásott öres tojáshéjat adni? Hector a Jackson-öböl melletti fennsíkon a moák jó megtartású lábnyomait is megtalálta. Az 1860-as évek elején az erdők mélyéből különös morgó hangokat hallottak; Melland a Stringops habroptius-tól, Hector egy kisebb moa-fajtól származtatta e hangokat. A maoriak gyakran erősítgetik európaiak előtt, hogy ők vagy közvetlen őseik még láttak élő moákat, ez azonban mitsem bizonyít.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
