1834.
91834.
Kettős viszonyban áll fejedelmünk a nemzethez, úgy mint a végrehajtó hatalom feje, s mint a törvényhozásnak egyik része; de sem egyik, sem másik tekintetben az országgyülést megdorgálni a kormánynak jussa nincs. Minden szabad országban, minden szabad polgári alkotmánynál elkerülhetetlenül szükséges, hogy a törvényhozó test a végrehajtó hatalomtól teljesen független legyen. Ezt tartja hazánk polgári alkotmánya is: ezt rendelik az 1790: X., XII. és XIII. t.-czikkek is, melyekben országunk függetlensége nyilván kijelentetik, a törvényhozó hatalom a nemzetet és fejedelmet közösen illetőnek mondatik, s a tanácskozások törvényes szabadsága biztosítva vagyon. Sőt azt is rendelik 10törvényeink, hogy a végrehajtó hatalomnak visszaélései s a netalán törvénytelen parancsok által okozott sérelmek az országgyűlésen orvosoltassanak. A törvényhozás tehát a kormány rendeletei födött is bíráskodik, s így a végrehajtó hatalom vagyon inkább az összes törvényhozásnak, melyet a fejedelemmel együtt a nemzet gyakorol, alája vetve.
Hiszem azt, hogy az olyan törvényhozás, mely a végrehajtó hatalomtól függésben vagyon, csak árnyéka a törvényhozásnak, ezt pedig nemzetünk törvényhozásáról elismerni nem akarom.
A jól elrendelt ítélőszékek legbiztosabb őrjei a törvények szentségének. Hasztalanúl hoznánk törvényeket, ha ítélőszékeink azoknak pontos és szigorú teljesítésére nem ügyelnének. A bíró leghatalmasb óltalma a polgárok nyugalmának; ő védi igazságtalan elnyomás ellen az ártatlant; ő zabolázza az indulatost; ő bünteti a hatalmas erőszakoskodót: az ő lelkiismeretén nyugszik a polgárok vagyonbeli bátorsága.
Boldog azon haza, hol a bíró ítélete nem csak igazságot szolgáltat, hanem a hivatalába és személyébe helyezett bizodalomnál fogva megnyugvást is szerez a feleknek; ott 11könnyebben enyésznek a pörlekedés keserűségei, ott hajlandóbbak a felek egymásnak testvéri kezet nyújtani, ott a társaság szelíd, de legerősebb kapcsolati nem enyésznek el egészen a pörlekedés miatt.
Bármely jelesek legyenek is a hivatalt viselőnek személyes tulajdonságai, azok legfeljebb csak az ő hivatalának idejére nyújthatnának némi biztosságot, a törvényhozásnak pedig messzebb terjedő feladatai vannak, mintsem, hogy a nemzeti jussoknak túl az individualitáson fekvő garancziákat keresni ne köteleztetnék; különben megtörténhetnék, hogy ép azon fényes hivatal, mely a nemzeti függetlenség oltalmára volt leginkább alkotva, korlátlan hatalma által még valaha ép ezen függetlenséget csorbíthatná.
Minden törvényhozásnál kétségtelen igazság, hogy a haza lakosainak természetes jussai és szabadságai, a menynyiben világos törvény által korlátolva nincsenek, s a polgári társaság közczéljával nem ellenkeznek, szentek és sérthetetlenek.
A tapasztalás arra tanít, hogy minden szabadság, mely a polgári társaság czéljával összefér, leghatalmasabb 12rugója az iparnak, ez pedig az egyetlenegy út a polgárok materiális boldogságára, s így a szabadságnak mindazon korlátozása, a melyet a társaságos lét meg nem kiván, nem csak a polgárok boldogságát sérti, hanem a társaságos viszonyok miatt korlátozást nem kivánó természeti jussokba is belevág.
Azon javak, melyek az egyházi rend kezénél vannak, a státus javai, következőleg, miként fordíttassanak a vallás kiszolgáltatásának, a népnevelésnek s más egyebeknek fedezésére, szóval minő czélokra fordíttassanak? azt elintézni a státus jussa.
A szabad rendelkezést én is nem csak fentartani, sőt tágítani óhajtom: de az oda nem terjedhet, hogy a rendelkező még a sírban is örök törvényt szabjon az élőknek, és századokon keresztül oly törvényt, mely az ő hiúságának a haza virágzását, az egész nemzet emelkedését. szóval a közboldogságot alája vesse. Már őseink szükségesnek látták a szabad rendelkezést a nemzet közügyének tekintetéből korlátolni, és midőn tapasztalák, hogy sok javak az egyházi rendnek és más morális testületeknek kezére kerülnek, onnan pedig sem az ország lakosaira, sem a királyi fiskusra vissza nem jutnak, már I. Lajos alatt megalkotók az amortizáczió törvényét, mely által leginkább a királyi 13fiskusnak örökösödése biztosíttatott. És vajjon a fidei commissumok nem szintén holt kezek-e a nemzetre nézve? s nem kötelességünk tehát azon intézetet, mely később idegen földről, hazánknak a tapasztalás bizonysága szerint naponkint súlyosodó kárával behozatott, törvényeinkből ismét kitörölni? A nemzetségek fentartásának tekintete sem ajánlhatja ezen káros intézetnek fenmaradását, mert a nemzet kincse nem a nemzetségek régi nevének megtartásából, nem az értéknek egynéhány kezekre halmozásából áll. Hazánk hajdani virágzásának korában fidei commissumok nem valának. 1687-ben I. Leopold hozta he azokat, a magyar oligarchiának ajándékul; a külföld feudalizmusából eredett ezen intézetet adta főrendcinknek cserébe az aranybulla utolsó záradékáért, melyet mint veszedelmest akkor eltörlöttek. De a csere nemzetünkre nem sok hasznot hajtott, mert előbb belső háborúk, azóta ezen intézeteknek lassú mérge rontotta meg hazánk lehető virágzását.
Hajdan, midőn a főurak bandériumai tették legnagyobb erejét a haza védelmére kiállított seregnek, mert azok közönségesen számosabbak és rendesebbek valának, mint a megyéknek hamarjában gyűjtött rendetlen seregei, még talán menthetőbb volt arról gondoskodni, hogy az egyes nemzetségek fénye és halmozott értéke megmaradjon; de mióta hazánk védelmének rendszere megváltozott; mióta 14ezen védelem ereje nem egyesek fölötte nagy gazdagságán, hanem inkább azon alapszik, hogy a hazának minél több polgára legyen önérdekei által is a hon közügyeihez csatolva; mióta sok régi hatalmas nemzetségek gazdag örökösei a hazát védő harczok veszélyeit, a hazát emelő közmunkásságot kerülve, hogy Berzsenyivel szóljak »sybaritismusba merűlt, letépte fényes nemzeti bélyegét s hazája feldúlt védfalából rak palotát heverő helyének«: mióta a hajdan kornak körülményeivel a fényes nemzetségek hajdani fontossága is elenyészett: nem látom okát, miért kelljen a puszta névnek hazánk kifejlődését, a nemzet belső ereje és élete emelkedését, a hitelt, a nemzeti közérdeket szükség nélkül feláldozni? s azért a természet rendével és igazsággal ellenkező, hazánkra káros fidei commissumok eltörlésére szavazok.
Ha 1495-ben, mely Magyarországnak bizonynyal nem fényepochája, melyben a míveltség nem állott szerfölött magas fokon, mert vannak adatink, hogy ország zászlósai azon időben írni nem tudtak, mégis igazságosnak látták őseink, hogy a magok papjait, azt az oly gazdagon dotált papságot más vallás tagjai ne fizessék, pirulnunk kellene, ha mi 1834-ben nem fognánk legszentebb kötelességünknek tartani, hogy protestáns atyánkfiait felmentsük azon nyomasztó súlyú igazságtalanság alól, melynél érzékeny ebben 15alig fáj valami, t. i. hogy más vallásnak hatalmas papjait, kiknek szolgálatjával nem élnek, véres verejtékű szerzeményükből tartani köteleztetnek.
Nem a fejedelem ád a nemzetnek jussokat, hanem a nemzet ád a fejedelemnek, mert a nemzet minden jussoknak forrása.
Midőn honunk Boldogságának sülyedésétől félhetünk, a támadható rossznak törvények által gátot vetni, nem annyira jussunk, mint keltelességünk.
Valamint legnagyobb áldás a világos, a határozott törvény, úgy a legnagyobb átok bármely nemzeten a bíróságok önkényét megállapító kétes rendelkezés.
A törvény nem csupán a bírák részére alkottatik, érteni kell azt minden egyes polgárnak, a kit az kötelez; mert a törvénynek főkelléke az, hogy értse, a kinek részére alkottatik.
16Kettős volt az úrbéri munkában a jobbágyok iránt törvényhozói kötelességünk: engedmények által tüstént segítni a jobbágyok szükségein; de a jövendőre is figyelmezve, egyszersmind önérzésüket az emberiség méltóságára emelni és kifejteni a keblükben szunnyadó hatalmas erőt az iparkodásnak leginkább szabadság és tulajdon által nevekedhető varázserejét.
Van a népnek szívében egy édes ösztön, mely bár századokig szunnyadott, de ürükre kialudni nem fog, s ezen édes ösztön: a törvényes szabadság vágya és érzete. Nem lehet ezen ösztönt gátló törvényekkel elfojtani, mert féktelen rohanása gátokat rontva, kártékony lehetne. De hatalmunkban áll azt hasznos törvények által a legnemesebb czélra, hazánk nagyságának emelésére, s a nemzeti szorgalom és erő kifejtésére vezényleni.
A sors átka, úgy látszik, csakugyan azt akarta, hogy a magyar soha virágzó, soha igazán boldog ne legyen: mert ime századokig küzdött e nemzet külső és belső ellenségeinek minden szabadságot eltipró büszke hatalmával, vért és életet pazarolva küzdött századokig a szabadságért, és miután elmúltak harczai, most midőn a béke csöndes 17ölében az egyes polgárok boldogságából kellene kifejlődni a nemzet nagyságának, ime most a nemzet osztályai között minden kölcsönős bizodalmat elzáró fal gyanánt mi magunk állítunk fel egy irtóztató rémképet, reáfűzzük a leroskadt feudalizmusnak hajdan csillogó rongyait, elszigeteljük általa hazánkul Európa mívelődésétől, félrevetjük miatta még azt is, a mit öntapasztalásunk boldogítónak bizonyít, s mi, kik büszkén szabadoknak hirdetjük magunkat, nyomorúlt rabjai vagyunk azon rémképnek, mely a nemzeti nagyság kifejlődését első bimbójában elfojtja, s ez a rémkép: a russzúl értett, rosszúl magyarázott aviticitás.
Igazságtalanok volnánk eldődeink iránt, ha még azt is állítanak, hogy ők az ősiség törvényei által a népet maguktól és a szabadságtól végképen el akarták szigetelni; hibáznánk, ha talán azt hinnénk, hogy a jobbágyoknak magokat földesuraik megegyezésével örökre megváltani hajdan szabad nem volt. Szerették őseink is szabadokká tenni azokat, kik a legyőzött nép közül magokat tehetséggel és mívelődéssel kiemelték: sok földesúr hajdan is felmentette jobbágyait, sok község örökre megváltotta magát a jobbágyi adózások alól, s így származtak a szabad községek, melyek közül némelyek utóbb királyi kiváltságokat nyertek, és szabad királyi városainknak nem csekély része ilyen szabad községekből emeltetett mostani állására.
Vétkes mulasztás nem alkotni törvényt, mely a szabad és boldog polgárok számát szaporítsa. De oly törvényt alkotni, mely azok eddigi számát is kevesítse, mely 18azokat is, kik a sors kedvezése által törvényeinknek engedelme, vagy legalább elnézése mellett magokat jobb sorsra emelték, a jobbágyi adózásoknak lerázott járma alá ismét visszataszítaná: nem csak mulasztás, hanem oly cselekedet; melyet a hazának áldása épen nem követhet.
Midőn egy nagy tekintetű ember elkiáltja magát itt a kísértet! nem egy, de száz gyáva akad, a ki utána kiált: kísértet! kísértet! s ha kérdezik, mutatná meg, hol van? azt feleli: én ugyan nem látom, de ott kell neki lenni, mert ő mondja.
Az indulat nem kevésbbé megvesztegetett bíró, mint a haszon keresése.
Erősen hiszem, hogy a törvények alkotásánál mind a józan közvéleményre, mind a jövendő korra figyelmezni kell. A köztársaságnak főczélja a közboldogság, a törvényhozásnak tehát főkötelessége olyan törvényeket alkotni, melyek minden polgárt boldogítsanak. És habár az emberi véges erő nem képes is a tökéletesség kulmináczióját elérni, minthogy minden, a mi halandóknak 19a műve, magán hordja már a tökéletlenség bélyegét, annyi csakugyan igaz, hogy azon törvényhozás felel meg leginkább kötelességének, mely a főczélhoz leginkább közelít, s azon törvények legjobbak, melyek a nélkül, hogy valakinek sérthetetlen természeti jussait feldulnák, legtöbb polgárt boldogítanak. Pedig csak a tiszta és józan közvélemény mutatja meg, hol hiányos, hol igazságtalan a törvény, s hol kell a pótolás, javítás és változtatás. Azt kell tehát megkérdenünk: mert nem lehet a boldogságot száraz okoskodásokkal senkire reá beszélni, és nevezze bár akárki míveletlennek a néptömeget, tudja és érzi ezen nép is, mi az mi őt nyomja; tudja és érzi a fájdalmat, a melyet enyhíteni kellene, és bármely javaslat, ha az a legfényesebb theóriai okoskodások után egyébkint jónak látszik is, csak akkor fogja kielégíteni a nemzetet, ha annak szükségeivel és kivánataival megegyez.
Még azon fejedelmek is, kiknek uralkodói hatalmát semmi kötések nem korlátolták, ha népeik iránt jótévő gondos atyák kivántak lenni, megkérdezték előbb a közvéleményt, megtudták mi az, a mit orvosolni kellene? kilesték népeiknek kivánatit, s oly törvények által, melyek legtöbb polgárt valának boldogítandók, az egyébkint súlyos hatalmat áldás és közboldogság forrásává változtatták. Ők magok tűzték ki magoknak korlátúl a józan közvéleményt; mennyivel 20inkább kell tehát arra egy szabad nemzet szabad törvényhozásának figyelmezni!
Ami a jövendő kort illeti, nehéz igenis ennek ítélete előtt mindenben megállani, és sokat kárhoztatni fog az előrehaladott jövendőség, a mi most nekünk jónak látszik. De ha őseink a jövendő korra nem is figyelmezve, mindig csak önmagokról gondoskodtak volna, nyomorúltabb volna most nemzetünk, s atyáink bölcseségét, melyet a követ úr is (Fribeisz Imre) dicsérve említett, nehezen áldanánk. Hiszen a jövendőre is épít a törvényhozás, mert a nemzeti mívelődésnek s a haza boldogságának most elszórt magvai jövendőben fognak gyümölcsözni. Mik csekély éltünknek kurta napjai? hogy egyedül azokra kivánjuk szorítani gondosságunkat! Hiszen a haza nagyságának s a nép szorgalmának kifejtése legszebb kötelességünk: ez pedig jövendőben virágozhatik csak: minden alkalom, melyet erre használni elmulasztunk, minden pillanat, melyben ezt eszközölni késünk, visszahozhatatlanúl elmerül az örökkévalóság tengerébe, s minden helytelen halasztgatás valóságos tolvajság, melylyel a haza szent ügyét meglopjuk. Én előttem legalább a tiszta és józan közvélemény s a jövendő kornak igazságos ítélete minden hozandó törvényre nézve szent tekintetek maradnak.
21El lehet ugyan gonoszság és alacsony eszközök által az igaz ügyet is nyomni egy időre; de végre csakugyan hatalmas erővel feltámad az igazság mindenkor és elnyomóit rettentően bünteti.
Ha valahol, bizonynyal a per instrukcziójánál, a tanúk vallomásának kivételénél, van a nyilvánosságnak ellenőrségére szükség. Mert az ítélet, habár titokban hozatik is, felsőbb vizsgálat alá kerül, s ebben találjuk az alsóbb bíró hibája vagy részrehajlása elleni biztosításunkat; de azon hibák s egyoldalúságok, melyek a per instrukcziójába becsúsznak, soha többé nem orvosolhatók, pedig ettől függ a pernek kimenetele, ennek ellenőrségére szükség tehát kiváltkép a nyilvánosságnak hatalmas garancziája, különben élvén a tollrafogásnak ezer módot nyújtó alkalmával, az interesszált bíró oly tanúságot adhat a tanú szájába, a melytől ez nagyon távol volt, s a hiányt többé sem az authentikácziónak közzététele, sem más akármely mód ki nem pótolhatja.
Azt gondoljuk-e, hogy Napoleon, a ki, mint minden despota, nem volt barátja a publiczitásnak, s ezt a szenátusból s magából a törvényhozásból is számkivetette, az ítélő székeknél a nyilvánosságot is eltörlötte talán? Korántsem; 22sőt világosan meghagyta és az ott a mai napig is megmaradt.
Senkit törvényes kihallgatás és bírói elmarasztalás nélkül személyében vagy értékében háborgatni nem szabad. Ez oly világos alapigazság, mely a polgári társaság helyes fogalmától elválaszthatatlan, mert nélküle a társaság közczélját elérni nem lehet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
