1868.
3631868.
Az államhatalmak fölosztása, a mennyire lehet, megtartandó. Az országgyűlést illeti a fejedelemmel együtt a törvényhozó hatalom. A végrehajtó hatalom illeti ő felségét. és ő felsége ügyel fel és eszközli a bírói hatalom által az igazságszolgáltatást. Szükség nélkül, midőn elkerülhetjük, ne cseréljük fel ezen hatalmak gyakorlatát.
Mi az appellátának jogfilozófiája? Nem az, hogy egy magasabb, tekintélyesebb bíróság ítélje és revideálja az alsóbb bíróság ítéletét – mert abból, hogy magasabb 364rangú a bíróság, nem következik, hogy a jogtudományban jártasabb vagy függetlenebb volna, sőt az első fokozatú bíró ép oly jogtudós és ép oly független lehet, mint a legfelsőbb fokozatú; hanem azt teszi fel a törvény, hogy az az alapos ítélet, midőn három bíró közül kettő ítélt egyformán. Igaz, lehet, hogy az egyetlen ítélt helyesen, de az államnak valahol csak véget kell vetni az ilyféle perorvoslatoknak. Azért én minden perben, de különösen nagyfontosságú perekben, nagyon szeretem a két fokú appellátát.
Én abszolute nem félek a közvéleménytől. Sohasem félek a közvéleménytől, még akkor sem, midőn nekem nem ad igazat.
Minden embernek megrovását magam irányában nagyon sajnálom, mert nem szeretem senki megrovását magamra vonni. De midőn véleményem szabad kimondásáról van szó, akkor semmi egyes ember megrovásával nem törődöm.
Szomorú dolognak tartom, hogy Erdély, mely velünk testvérileg egyesült, a szabadság egyik fő kellékét, a sajtószabadságot 365már annyi idő óta nélkülözi. Nem lehetetlen, hogy Erdély részletes rendezése még hosszabb időt vesz igénybe, ha azonnal hozzá fogunk is; hogy pedig Erdély addig sajtószabadság nélkül legyen, azt e házban bizonyára senki sem fogja kívánni.
Akkor, mikor a kereskedelmi szerződés tárgyaltatott, a ház többsége azon véleményben volt, hogy jobb a kereskedelmi szerződés (Ausztriával), mint a közbenső vám.... Midőn közbenső vámok nincsenek, egyik állam sem állhat rá, hogy közbenső vámok és kereskedelmi szerződés nélkül egyiknek is, másiknak is kezébe adassék oly hatalom, oly mód, oly jog, melynél fogva nem csak maga határában, hanem a szomszéd határában is az állam bizonyos jövedelmét semmivé tehesse.
Nagyon hiszem, hogy ha ma felállítanók a közbenső vámokat, és így kereskedelmünkre és mindezen czikkekre nézve szabadon rendelkezhetnénk, hogy az ország igen rövid idő múlva ismét kívánni fogná azon vámok lerontását, nem csak azért, mert a vám nagyon sok költségbe kerül, hanem azért is, mert nekünk, termelő országnak igen nagy féket vetne kereskedelmünkben, rájok nézve kedvező körűlmények közt pedig, vagyis oly időben, midőn Isten mindenhol jó termést ad, nyakunkon maradna a termés, mert 366tudjuk, hogy a mostani közlekedési gyors eszközök mellett csak néhány krajczár is képes valamely terményt az idegen piaczról leszorítani…
A kereskedelmi szerződést az országgyűlés szükségesnek tartotta: az országgyűlés nem akarta a közbenső vámok felállítását: s épen ezen alapon köttetett ezen egyesség. Lemondottunk-e jogainkról? Minden kereskedelmi szerződés természete az, hogy: do ut des, facio ut facias; mindenik fél lemond valamely jogáról.
Ha az ember egy tekintetet vet a legalább Pest városában bevallott jövedelmekre, és az a szerint kivetett jövedelmi adókra 1867-ben: ezen tekintet valóban szomorító. Nem csak azért szomorító, mert az állam jövedelmei csonkítva vannak, és így azt, a mi azokból hiányzik, más embereknek kell viselniük; hanem szomorító azért is, mert az erkölcsi érzés mély sülyedésére mutat.
A jövedelmek bevallásai a jövedelmi adónál a becsületszó pajzsa alatt történnek. Ha az ember látja, hogy egész osztályok, egyébként az államban tekintélylyel bíró emberek, polgártársaik közt előkelők, a becsületszót oly kicsinybe veszik, hogy nevetségesen csekély összeget vallanak be: ez valóban szomorító.
Az adónál a koerczitiv eszközök mellett múlhatlan szükséges a lelkiismeretesség, mint egyik legfőbb őre az állam 367biztosságának. Az élet tapasztalása azt mutatja, hogy a hol valamely bűn megszűnt szégyenítő lenni, ott semmiféle koerczitiv eszközök nem bírják az erkölcsiséget és az állam biztosságát föntartani.
Vannak osztályok, vannak emberek, a kik előtt egyik vagy másik bűn nem szégyenítő, nem gyalázatos, egy harmadik bűnt pedig magok is gyalázatosnak tartanak. A rablást, a gyilkolást, a tolvajságot a rabló, a gyilkos, a tolvaj társai előtt dicsekedve emlegeti: de az árulástól, valamelyik társának feladásától, nem csak azért, mert azt nyomban erőszakos büntetés követheti, hanem azért, mert ez köztik szégyenítő, tartózkodik.
Az erkölcsi érzületet kell tehát mindenek előtt emelni; és ezen erkölcsi érzület nevelésére kétségen kívül nagy hatásuk van a jól alkalmazott koerczitiv eszközöknek is…
Azon ember, a ki dohányt, sót csempész, súlyosan megbüntettetik; azt hiszem, hogy a jövedelem oly eltagadása és oly nevetségesen csekély összegben előadása, mint ezen lajstromokból kitűnik: épen oly csalás.
Nem osztozom t. miniszter (Horváth Boldizsár) úrnak azon nézetében, hogy a koronázás előtt kinevezett bírák kinevezése utólag se legyen ellátandó miniszteri ellenjegyzéssel: nem osztozom pedig azért, mert az alkotmánynak nem csak elvei, hanem formái is igen fontosak; ha nem 368magokban ezen formákban fekszik gyakran az elvnek ereje. E nézetemet nem változtatja meg az 1848. példája sem: mert 1848-ban egyik alkotmányos állapotból mentünk át az átalakított alkotmányos állapotba, s mindazon bíróságok, melyek akkor működtek, az elébb fennálló törvények szerint alkotmányosan voltak kinevezve, alkotmányos koronázott fejedelem által; jelenleg pedig ezt a múlt 18 év lehetetlenné tette. Jelenleg sok bírói személy van, ki nem alkotmányos hatalom által, nem alkotmányos formák mellett neveztetett ki, s az ilyenekre nézve múlhatlan szükségesnek tartom az ilyen hiányok utólagos pótlását.
Átmeneti korszakok mindenütt, kivált a hol nem tabula rásán működnek, hol nem forradalom intézkedik, igen sok nehézséggel járnak.
Nem szeretek külföldről gyakran példákat felhozni; nem szeretek azért, mert minden nemzet a maga geniusa szerint hozza törvényeit, minden nemzet intézkedései a nép geniusa, akarata, szükségeinek kifolyásai, és a mi egyik helyütt igen helyes, más helyütt nem alkalmas. Mondom tehát, nem szeretek gyakran hivatkozni külföldi példákra, bár hozhatnék fel külföldről példákat arra nézve, hogy az átmeneti korszak mennyi nehézséggel jár mindenütt; de maradok e részben hazánk történelménél.
1790-ben egy 9–10 évig tartó abszolut korszak után 369bekövetkezett az alkotmány visszaállítása és egy átmeneti korszak. Ezen átmeneti korszaknak is voltak nehézségei, mint az országgyűlés irományai mutatják. Kénytelenek voltak még 1790-ben is az országos rendek fejedelmökkel, még pedig a legnagyobb egyetértésben, midőn egy részről az alkotmány biztosítására törekedtek s azt a törvényekben világosan kifejtve megerősítették, a magánjogi viszonyokra nézve egy fontos tárgyban az ideiglenesség mellett maradni. Ezen fontos tárgy az úrbéri viszonyok rendezése volt. Akkor az úrbéri viszonyokat nem határozhatták el, elegendő idejük nem volt hozzá; tehát ideiglen állapították meg, és ezen ideiglenesség 35 évig tartott.
1848-ban átalakúlt Magyarország alkotmánya úgy köz-, mint magánjogi téren, és kénytelen volt 1848-ban a pozsonyi országgyűlés igen fontos dolgokat csak ideiglen határozni el, azon véleményben, hogy rövid időn összejön az új országgyűlés és azon tárgyakat végleg meg fogja vitatni, végleg meg fogja ellapítani. Közbe jött az 1848 utáni szomorú 19 év. Nagy része az akkor elhatározott törvényeknek, melyek akkor ideiglenesek voltak, ideiglenes ma is.
Az átmeneti korszakok sajátsága és talán átka az ideiglenesség; de nehéz belőle rögtön kivergődni. Ha körül nézünk, mennyi az ideiglenes nálunk! Ha mindezt azonnal 370törvénytelennek is nyilvánítanók, valóban az ország alkotmánya, szabadsága, jogérdekei és minden viszonyai fel lennének forgatva.
Ime a megyék! Helyzetök már 1848-ban állapíttatott meg ideiglen, és azon állapot most is ideiglenes, még pedig az ideiglenes állapotban történt változtatások is ideiglenesek. 1848-ban a bizottságok megalakítása rendeltetett el ideiglen. 1861-ben ideiglen, és pedig az 1848-ki törvények szellemétől, sőt szavaitól eltérőleg, választattak meg az új bizottmányok. Legújabban ismét kénytelenek voltunk az 1861-ben megválasztott bizottmányokat ideiglen fentartani, ismét eltérőleg az 1848-ki törvények szellemétől és szavaitól.
Ideiglenes az úrbéri kárpótlás. 1848-ban az elvet mondtuk ki: az abszolut kormány foganatosította. A koronázott fejedelem újabban ki nem adta, miniszter nem ellenjegyezte, és a kinek megvannak papirjai, azért ezen ideiglenes szabály mellett természetesen szedi a kamatot, mert hiszen félre nem lökheti; és maga az országgyűlés – mindamellett, hogy az úrbéri kárpótlás megállapítása ideiglenes rendeleten alapszik mind a sommára, mind a kamatra, mint a becsűre, mind a fizetés módjára nézve, – maga ezen országgyűlés nem egyszer hivatkozott arra, mint fennállóra: p. o. magában a költségvetésben is a jövedelmek tetemes részét nyelik el és foglalják el az úrbéri papirosok kamatai és tőketörlesztései.
Ideiglenes az ősiségi pátens. Az ősiség eltörlésének elve kimondatott: alkalmazása hosszas munkálatban fejeztetett 371ki az abszolut rendszer alatt, nem a koronás fejedelem által, nem a miniszter által ellenjegyzett rendeletben. És ezen ősiségi pátenst még sem merném törvénytelennek mondani, és ajtót nyitni mindazon pereknek, melyek abból származhatnának.
Ideiglenes az országbírói értekezlet munkálata. Ezt sem adta ki törvényes hatalom, ez sincs ellenjegyezve miniszter által: és az 1861-ki országgyűlés kénytelen volt, hogy ellátás nélkül ne legyen az igazság kiszolgáltatása, elfogadni; elfogadni pedig nem csak az anyagi jogban tett változásokra, hanem igen tetemes változásokkal az alaki jogra nézve is; és azon értekezleti munkálat 29-dik szakaszában a kuria is ideiglen megállapíttatott.
Ha tehát tőlem valaki azt kérdezné, törvényeseknek tartom-é azon ítélőszékeket, melyeknek számos tagjai és talán többsége oly tagokból áll, a kik nem koronás fejedelem által, nem miniszteri ellenjegyzés mellett neveztettek ki? kénytelen volnék a jelen helyzetben azt felelni, hogy ép oly törvényes, mint az országbírói értekezlet munkálata, mint az úrbéri papirok, mint az ősiségi pátens, mint igen sok intézvény és törvényes szabályúl szolgáló rendelkezés, mely mai napig is fennáll, azaz ideiglen törvényes.
Ebből nem következik, hogy a mi ideiglen fennállhatott, az a nélkül, hogy a törvényesség alkotmányszerű bélyege ráüttessék, tovább is állandóan megmaradhasson; hanem épen azért bocsátottam előre, hogy ezen hiányoknak utólagos pótlását szükségesnek tartom…
372Sokkal nagyobb veszélyt látnék abban, ha egyszóval kimondanók, hogy ezen híróságok törvénytelenek, mert annak megmérhetlenek volnának követelései: ezzel fölforgattatnék az igazságszolgáltatás eddigi működése és ez lehetetlen volna az újabb kineveztetésekig; az igazságszolgáltatás pedig egy óráig sepr szünetelhet.
1848 előtt megajánlotta az országgyűlés a hadi és hadfogadói adót, mely összesen soha 4 és fél millió pengő forintra nem rúgott; a törvényhatóságok pedig elkészítették évi költségvetéseiket, felterjesztették a helytartótanácshoz, s a megállapított összeget, mint házi adót, magok vetették ki. Midőn a hadi és hadfogadói adó az országgyűlésen tanácskozás alatt volt, az alsóház mindig igyekezett azt alább szállítani, a fejedelem az alábbszállításba bele nem egyezett, s így tettleg rendesen az előbbi országgyűlésen kivetett hadi és hadfogadói adó lett újra megállapítva. Ezen adót az országgyűlés osztotta fel porták szerint a törvényhatóságokra, s a porták megállapításának kulcsa volt az országos portális összeírás, és pedig hosszú évek során keresztül az 1728-dik, későbben az 1827-dik évi portális összeírás.
Vannak még a t. ház tagjai között többen, kik velem együtt tanúi valának 1827-ben az akkor véghez vitt összeírásnak. 373Pirúlva emlékszem még most is azon módra, melylyel az teljesíttetett. Általános elv volt a megyékben eltitkolni, a mit csak lehetett, nehogy a pontosabb összeírás a megyének portáit, s ez által adóját nevelje. Ezen elv szándékosan terjesztetett a nép között is, s rendesen nagy sikerrel. Tudok megyét, melynek egyik járásában a 60 ezret haladó népesség között egy leány sem találtatott, kinek kora 18 évet meghaladott, mert a 18 esztendős leány már az adó tárgyai közé volt felirandó.
Miután az említett adó, porták szerint, országgyűlésileg a törvényhatóságokra kivettetett, a megye a reá esett mennyiség kivetésének eszközölhetése végett rovatos összeírást rendelt.
Mily hanyagúl, gondatlanút, sőt majdnem mondhatnám, szándékosan hűtlenűl teljesíttettek ezen rovatos összeírások, sokan emlékeznek még a t. ház tagjai közöl. Komikumnak mondhatnám, ha szégyenítő nem volna, hogy egy népes mezővárosban a város vásári jogára eső adót pár éven keresztűl az ottani gyógyszerész fizette, s maga sem tudta miért? A dolog pedig úgy történt: még akkor a rovatos összeírások táblázatai latin nyelven voltak nyomatva, s az egyik rovat fejezetében e szó helyett: »a nundinis« sajtóhibából ezen szó állott: »anudinis.« A rovatos összeírást teljesítő megyei esküdt, ki amúgy sem volt erős a latin nyelvben, nem tudta elgondolni, mit jelenthet az »anudini« szó, s mint nagyon idegen hangzásút, a gyógyszerészre rótta, ki fizette is mindaddig, míg a hiba felfedeztetvén, 374kiigazíttatott. Csak például hoztam fel ezt az akkori adókezelés hiányos voltának felderítésére.
De mi volt ezen általános gondatlanságnak, hanyagságnak valóságos oka azon korban? Egyszerűen az, hogy az adó magában véve csekély volt összegére nézve, ámbár a szegény népet néha súlyosan terhelte, mert néhány várost kivéve, leginkább a szegényebb osztály vállaira nehezedett; az országgyűlésnek, a mint megajánlotta az adót, arra többé semmi gondja nem volt, mert sem az adó összegéről, sem annak hová fordításáról az országnak soha senki számot nem adott, senki nem kérdezte, hogy az, a mi a megajánlott adóból s egyéb jövedelmekből tettleg befolyt, elég-e az állam szükségeinek fedezésére; az ország többet nem ajánlott, s a költségek fedezéséről gondoskodni a fejedelem dolga volt; s épen annálfogva, hogy nem volt nagy az adó összege, a hanyag, hiányos behajtásból származó adóhátralékok sem lehettek oly nagyok, hogy az állam gépezetét működésében gátolták volna.
Így folyt ez 1848-ig.
Azon korban miben keresték őseink a szabadságnak, az alkotmánynak garancziáit? Miután a kormány felelős nem volt, és a jövedelmekről senki az országnak számot nem adott: a tisztviselők választásában és a negatióban vagyis a vis inertiaeben; és így a vis inertiae elvével a hanyagság összhangzásban volt. Azonban, hogy mennyire elégtelenek voltak e garancziák, annak bebizonyítására nem akarom 375felhozni azon sérelmek végtelen sorát, melyek törvényeinken és alkotmányunkon ejtettek.
Midőn 1848-ban a vis inertiae helyett a parlamenti kormányt s ebből folyó felelősséget, és azon elvet, hogy magunk állapítjuk meg adónkat, magunk kezeljük pénzügyeinket s magunk rendelkezünk jövedelmeinkről, megállapítani sikerült: ezt az egész ország riadó örömmel üdvözölte, mint régi vágyainak teljesedését.
Alkotmányunknak 1848-ki átalakulása ezen két fő elven alapszik: e lényeges változással soknak meg kell változni kormányzati rendszerünkben. Azon adónak, melyet mi állapítunk meg, melynek hová fordításáról mi rendelkezünk, melynek minden garasáról kormányunk felelős, kivetését és behajtását nem lehet többé a régi gyakorlat szűk keretébe szorítani, nem tehetjük ki azt a régi vis inertiae-vel párosúlt hanyagság veszélyeinek: mert ha az adó hanyagúl foly be, ha csalás által csorbúl az állam jövedelme, nem leszünk képesek költségeinket fedezni, nekünk kell a hiányt pótolni, és nem mondhatjuk azt, a mit 1848 előtt mondottak, hogy a fedezetről gondoskodni ő felségének gondjai közé tartozik; egy szóval, saját legközelebbi érdekünkben fekszik, hogy a megállapított adó a lehetőségig behajtassék, nehogy a hiány igazságtalanúl másokat nyomjon, vagy az állam gépezete megakadjon.
376Magyarországnak összes hadi, hadfogadási és házi adója 1848 előtt körűlbelűl 8 milliót tett; most a direkt adók 34 milliót haladnak meg: tehát jelenleg a direkt adók összege mintegy 26 millióval meghaladja évenkint az akkorit. Magyarországnak összes állami jövedelmei azon korban 25 és 27 millió között ingadoztak; most 100 millióra rúgnak, és alig elegendők az állam költségeinek fedezésére. 1848 előtt tehát évenkint direkt adóban mintegy 26 millióval, indirekt adókkal együtt pedig 60 vagy 70 millióval kevesebbet fizettek évenkint az ország polgárai, mint jelenleg fizetniök kell. Hová lett évenkint ezen tetemes érték? Gyarapodott-e azzal az ipar, a forgalom, a kereskedelem? vagy talán közintézeteink emelkedtek? növekedett-e a gazdaság virágzása, a földnek becse? Hiszen ha e század kezdetétől 1848-ig lefolyt éveket, közel félszázadot számítunk, az évenkinti 26 millió mintegy 9.200 milliót tesz, az indirekt adók hozzászámításával pedig az évenkinti 70 millió mintegy harmadfélezer millióra rúg. Hol van ez iszonyú értéknek nyoma a köznek vagy egyes polgároknak vagyonában? Elenyészett csekély kivétellel. És miért enyészett el? Mert a vis inertiae s annak politikája, és azon körülmény, hogy nem adóztunk az ország fejlődésére, mert nem mi rendelkeztünk azon adók hováfordításáról, és a bevett pénzekről az országnak senki számot nem adott, zsibbasztólag hatott minden beruházási készségre: az állam nem segítette az ipar emelkedését, a kereskedelem pangott, az ország nem fejlődött, s csekély adója 377mellett is szegény maradott. Azon fél század után 20 keserű évnek súlya nehezkedett reánk, oly nehéz idők, melyekben az abszolut hatalom zaklatásait még az inséges évek csapásai is súlyosították: s mégis azon másfél év alatt, mely alkotmányunk visszaállítása óta lefolyt, kiszabadúlva egy részről az abszolutizmusnak, más részről az egykor védelmül használt, de minden fejlődést elölő inertia bilincséből, adózva közczélokra, pénzügyeinkről magunk rendelkezve, nagyobb lendületet adtunk iparnak, kereskedésnek, forgalomnak, felemeltük a föld értékét, s a tetemesen növekedett adózási teher mellett is és annak daczára hazánk fejlődésében többre mentünk; mint ezen századnak az 1848-ki évet megelőzött közel fél százada alatt. Ismételve mondom, hogy a fejlődő ipar mozgalmait és emelkedését a régi lassú formák közé visszaszorítani a közigazgatás semmi ágában többé nem lehet.
Vannak, kik a miniszteri felelősség elvét fenn akarják ugyan tartani, de azt a megyékre, mint autonom testületekre kiterjeszteni nem kivánják.
A parlamenti kormány és miniszteri felelősség alapelve az, hogy minden tisztviselő, ki a politikai közigazgatás bármely ágában eljár, hivatalos tetteiért és mulasztásaiért felelősséggel tartozik. Első és legfőbb felelősség terheli azokat, kik a kormány élén állanak: a minisztereket; de hogy ők 378felelhessenek, szükséges, hogy felelős legyen az is, ki az ő rendeleteiket teljesíteni köteles. A felelősségnek ezen elve keresztül vonúl a közigazgatás egész keretén, s azt sehol megszakasztani nem lehet. Ha lánczczal akarunk valamely terhet felemelni, vagy valamely tárgyat összeszorítani, hogy szét ne dőljön, szükséges, hogy a láncz egészen s minden részeiben ép legyen, mert bármely közbenső szeme hiányozzék vagy legyen megszakadva, a láncz rendeltetésének nem fog megfelelni. A parlamenti kormánynyal párosúlt miniszteri felelősség is, ha annak bármely gyűrűje hiányzik vagy megszakasztatik, nem valóság többé, csak puszta szó és játék. Miként vihető ki a felelősség elve, ha az felülről a megyékig fennáll, de ott megszakad? Ily parlamenti kormányt, ily felelősséget én csakugyan képzelni sem tudok.
Mi a megye most? Több-kevesebb számú bizottsági tagok összege, kik közől minden egyes esetben azok képviselik a megyét, kik a tanácskozásban épen jelen vannak. A tapasztalás pedig azt mutatja, hogy kivált közigazgatási tárgyaknál a tisztviselőkön kívül alig van 15–20 bizottsági tag a gyűlésen jelen, kivált a 3-dik és 4-dik napon. És ezen néhány ember többségétől függeszszük-e fel a legfontosabb pénzügyi törvény vagy kormányrendelet végrehajtását vagy elvettetését, kik még felelősek se legyenek határozataikért vagy mulasztásaikért, habár ez által az államnak 379vagy egyeseknek tetemes kárt okoznak is? És e károkat, melyek az ő hibájokból, helytelen felfogásukból származnak, más ártatlanok viseljék? Egy szóval, oly rendszer, melynek alapelvei a következők: a megyei tisztviselő csak a megyének felelős; hivatala választástól függ: a megye senkinek nem felelős, sem azért, ha maga tett valamit helytelenül vagy mulasztott valamit, sem azért, ha tisztviselőjét nem szorította hivatalának teljesítésére; de a miniszter felelős minden mulasztásáért: mondom, ily rendszert képtelenségnek tartok.
Vannak, kik elvben ugyan nem tagadják a megyék felelősségét, sőt azt ki is akarják mondani; de a megyei gyűlés tagjainak egyenkinti felelősségét nem akarják elfogadni.
Nézetem szerint az a felelősség, melyet tettleg életbe léptetni nem lehet, annyi mint semmi felelősség.
A megyei intézvényt, melynek sok, a régi korból származott hiányai mellett, sok becses oldala van, épen akkor koczkáztatjuk, ha elmulasztjuk azt a fejlődő nemzeti élet szükségeihez és a kor igényeihez alkalmazni és alkotmányunk alapelveivel, a parlamentáris kormány alapelvéből származó felelősség eszméjével összhangzásba hozni.
Ugyanazon egy alkotmányos rendszerben két oly intézvény, mely merőben ellenkezik egymással, állandóan 380meg nem fér. Ha mindegyik intézvény fontos és becses, nem az egyiket vagy másikat kell eltörölni, hanem a merev ellenkezést kell köztők megszűntetni.
Ne feledjük, hogy épen az ipar és forgalom fejlődése által élénk a mozgalom, a népnek minden osztályaiban. Naponkint jobban kezdjük ismerni a pénznek és időnek becsét, s naponkint nehezebben fogják tűrni tudni a hon polgárai mindazon gátakat, melyek a szabad mozgalmat hátráltatják; mindinkább terjedni fog azon igen természetes vágy, hogy kiki ott, hol a törvény ótalmára, az állam segélyére, a tisztviselő és bíró közbenjárására szorúl, nem csak igazságos, hanem gyors és pontos eljárást találjon; és ha e részben a megyék autonomiájának némely részletei szolgálnak akadályút, ha az által látják sokan és naponkint többen koczkáztatva jogos érdekeiket: nem egyedül a hibákat, hanem, ha azokat kiigazítani nem akarjuk, magát az intézvényt fogják megtámadni. Fejünk fölött csap össze ezeknek törekvése s akkor lesz igazán lényegében fenyegetve a megyei intézvény.
Nekünk, kik ezen intézvényt lényegében meg akarjuk tartani, kezet kellene inkább fognunk, hogy azon hiányokat, melyek károsak, kiigazítani törekedjünk; mert ha mi annyit sem teszünk, a mennyit 1848-ban mind a miniszterium, mind az országgyűlés e részben bizonyosan tett volna, ha az események által meg nem gátoltatik, félek, hogy a megyei autonomia fentartása jövőben alig lesz lehető.
Nem mi veszélyeztetjük a megyék fönállását, hanem 381veszélyeztetik azok, kik még az autonomiának régi korból származott s a régi korba illő, de most már a nemzet fejlődését akadályozó egyes részleteit is változatlanúl fön akarják tartani.
Nem szeretném, ha a parlamentáris kormánynak s ezzel párosúlt felelősségnek elve egyenes és határozott összeütközésbe hozatnék a megyei intézvénynyel.
Minden kornak megvan saját kedvencz eszméje. Nem szeszélyből származik, mint a divat változásai, hanem rendesen a nemzet életéből s a szükség érzetéből.
Századokon keresztül elméleti és gyakorlati tudósok kerestek módokat, miként lehet az állam életében rendet és szabadságot úgy egyesíteni, hogy egyik a másikat ne veszélyeztesse. A különféle államformák között, melyek időnkint oly gyakran változtak, abban találtak némi megnyugvást, hogy legyen az államhatalom parlamenti kormány kezébe letéve felelősség mellett, melylyel azon kormány a fejedelemnek és népnek is tartozik.
Ez jelenleg a kor eszméje, s a tapasztalás bizonyítja, hogy midőn a régibb kornak bármily becses intézvénye az újabb kornak valamely nagyszerű eszméjével ütközik össze, ha az ellentétet kiegyeztetni nem lehet, az előbbi ama régibbet vagy magához simítja vagy elsodorja.
382Igyekezzünk elkerülni, hogy nálunk e két eszme összeütközésbe jöjjön, mert nagy veszteségnek tartanám a megyei autonom intézménynek elenyészését, mitől ily összeütközés esetében méltán félhetünk.
Az állam első és legfontosabb feladata megvédeni az országot kül- és bel-ellenség ellen. A végrehajtó hatalom köteles őrködni a haza biztonsága fölött, az alkotmányos törvényhozás pedig tartozik gondoskodni arról, hogy a kormány minden időben s minden eshetőségek ellen elegendő s a czélnak teljesen megfelelő védelmi eszközök fölött rendelkezhessék a haza védelmére.
Súlyos kötelesség a védelmi kötelesség; mind az összes államra, mind az egyes honpolgárokra nézve folytonos teherrel jár és nagy áldozatokat igényel. A polgári kötelességek közt ezen kötelesség teljesítése a legterhesebb, de mellőzhetlen. Nem lehet ezen kötelességet elodázni, nem lehet azt hanyagon vagy félig teljesíteni, mert a félig teljesített védelem aligha jobb a védelem elmulasztásánál. Hiba vagy mulasztás e részben nem csak a honpolgárok jóllétét, hanem az ország lételét is veszélyeztetheti. Történelmünk legszomorúbb lapjai tesznek erről tanúságot.
Szerencsések volnánk, ha a védelem terhes kötelességének teljesítése nélkül is fenn bírnánk tartani hazánkat. De, fájdalom, ez lehetetlen. Boldog azon ország, melynek 383teljes neutralitását Európa garantirozta, mint Helvécziáét; boldog az, melyet mások védenek meg; boldog az, mely geografiai helyzete miatt a megtámadtatások veszélyének kevésbbé van kitéve. De a mi helyzetünk az európai nagyhatalmasságok közepette – útjában úgy szólván a harcznak – több veszélylyel jár, és hogy megvédhessük hazánkat, erőfeszítési áldozatok igényeltetnek.
Seregeket gyűjteni és fentartani szükség nélkül vagy a szükség mértékén túl, fonák politika; hódító háborúkra pazarolni a nép vérét és vagyonát – politikailag is, erkölcsileg is bűnös. De elegendő erővel készen állam az ország védelmére minden lehető megtámadások ellen – politikai és erkölcsi kötelesség.
Fog-e valaha a czivilizáczió és a népek erkölcsi érzete azon fokra emelkedni, hogy a háború politikai és erkölcsi lehetetlenség legyen, azt nem tudom; de hogy még eddig oda nem emelkedett, és hogy a háború kivált Európa jelen helyzetében a könnyen történhető lehetőségek közé tartozik, azt úgy hiszem, senki sem tagadja. Nekünk pedig a helyzetet úgy kell tekintenünk, a minő az jelenleg, nem úgy, a minőnek mi azt óhajtanánk.
384Meggyőződésem az, hogy eddigi védelmünk rendszere Európa jelen helyzetének s a hadviselés mostani módjának igényeit ki nem elégíti, s azért a czélnak meg nem felel, s az ország védelmére nem nyújt teljes biztonságot.
Nincs nagyobb állam, mely védelmi rendszerét, a véderő mennyiségét és szervezetét teljesen öntetszése szerint határozhassa meg. E részben mindenik a viszonyok kényszerűsége alatt áll; nem hagyhatja figyelem nélkül más államok haderejének nagyságát, s kénytelen ahhoz mérve rendezni saját véderejét; nem mellőzheti a hadtudománynak kifejlődését, mert ha mindezeket nem tekintve, más államoktól messze elmarad, valószínűleg rövid időn veszve lesz.
Hajdan gyakorlatian tömegek harczoltak hasonló gyakorlatlan tömegek ellen, s e harczokban a nagyobb vitézség, bátorság, gyakran a nagyobb szám fölött is diadalmaskodott. Még e harczokban is a régibb, gyakorlottabb harczosok bírtak gyakran döntő előnynyel. Némely európai hatalmasságok kezdették emelni az állandó, rendes és begyakorolt katonaság számát, és ez által diadalmaskodtak elleneik fölött. Ezt látva a többi hatalmasságok, ámbár jól tudták, hogy az állandó katonaság, kivált, ha nagyobb számban tartatik, rendkívül súlyos teherrel jár, kénytelenek voltak saját érdekök, saját országuk biztonsága miatt 385is követni a példát, s átalakúlt az előbbi védrendszer egész Európában, s fektetve lőn főként az állandó katonaságra.
Őseink sem maradtak e részben hátra. Előbb nálunk is a banderiális és inszurrekczionális rendszer állott fenn; ezek voltak egyedüli védeszközeink…
A banderiumok csakhamar megszűntek Európaszerte, és megszűntek azok nálunk is: az állandó rendes seregek pedig mindenütt növekedtek. Az inszurrekczió – mind a portális, mind a személyes – fennállott még hazánkban, ámbár Mária Terézia ideje óta csak ritkán használtatott, míg végre az 1809-ik évben tett utolján szolgálatot.
A védrendszernek ezen általános átalakulása, és az állandó hadseregek szaporodása tetemesen megváltoztatta a hadviselés módját mind a seregek számára, mind azok használása módjára nézve.
Ha összehasonlítjuk a múlt századokbeli harczokat a mostaniakkal, s az akkori hadseregek számát a mostaniakéval: valóban meglepő a különbség. Nem szólok a 30 esztendős háborúról, csak Mária Terézia háborúit említem, melyekben hazánk is közreműködött, és említem e század elejéből a franczia háborúkat. Mi volt akkor az egyes hatalmasságok hadseregeinek száma a mostanihoz képest? 1796-ban a II-ik czikk bizonyítása szerint 340 ezer emberből 386állott ő felségének a római császárnak és magyar királynak összes hadserege. 1812-ben az első törvényczikkben 64 ezerre van megállapítva a magyar ezredek létszáma; s ha ehhez ő felsége többi országainak és tartományainak katonáit aránylag hozzáadjuk, mily csekély szám lesz az eredmény az európai államok mostani seregeihez képest! Hiszi-e valaki, hogy ily számú sereggel most, midőn az európai nagyhatalmak mindenike 800 ezer begyakorlott rendes katonát számíthat seregében, meglehetne védeni a birodalmat és hazánkat?
Ehhez járúl azon körülmény is, hogy a gyors közlekedési eszközök tetemes szaporodásánál fogva a seregek összevonása, elszállítása hamarább történik, s e miatt a háborúk gyorsabbak és rövidebbek. Előbb még a háború megizenése után is a döntő csatákig hónapok, gyakran évek folytak le. Ha akkor a fenyegető vagy már megkezdett háború alkalmából újonczok állíttattak ki és e gyakorlatlan újonczok ezredekbe soroztattak, volt idő azokat kitaníttatni és begyakorolni, és néha fél év múlva is elég jókor érkeztek a háború színhelyére, hogy a döntő csatákban sikeresen részt, vehessenek. Most ilyen újonczok a háború végeig alig volnának csak némileg is begyakorolhatók, mert a közelebbi idők tapasztalásából tudjuk, hogy nagyszerű, döntő háborúk nem évek, nem hónapok, hanem hetek alatt végeredménynyel be lettek fejezve.
E tetemes változások, melyek az újabb korban Európának majd minden államára kiterjedtek, szükségessé teszik, 387hogy minden nagyobb állam az eddiginél sokkal több, sokkal nagyobb számú katonát állíthasson megtámadás esetében a harcz terére, és hogy a katonaság ne gyakorlatlan újonczokból, hanem rendesen kitanított és begyakorlott harczosokból álljon. Védelmünk eddigi rendszere mellett ezt tenni képesek nem volnánk, kisebb sereggel pedig, vagy be nem gyakorlott tömegekkel, nagyobb számú begyakorlott seregek ellen, vitézség és lelkesedés daczára sem bírnók kiállani a harczot. Eddigi rendszerünk megtartása mellett tehát az ország megvédése és biztonsága volna koczkáztatva.
Újabb korban azon eszme kapott lábra az európai szárazföldön, hogy aránylag csekélyebb legyen ugyanazon rendes katonaságnak száma, mely béke idejében is folytonosan fegyverben áll, és élelemmel és zsolddal ellátandó, de nagyok legyenek a tartalékseregek. E tartalékseregek is azonban oly harczosokból álljanak, kik már évekig szolgáltak a folytonosan fegyverben álló katonaság sorában, s ennélfogva teljesen begyakorolva levén, épen oly harczképesek, mint azok.
Csak ily módon lehet nagy számú begyakorlott seregeket az állam végpusztulása nélkül harczkészen tartani, és ezen eszme az elénk terjesztett törvényjavaslatoknak is egyik alapeszméje.
388A teljesen begyakorolt nagy számú tartalékseregek csak úgy létesülhetnek nagyobb baj és nehézségek nélkül, ha a szolgálati idő rövidre szabatik és az általános védkötelezettség törvény által kimondatik. Egyik úgy, mint a másik emberségesebb, czélszerűbb és igazságosabb, mint az eddigi mód volt.
Hajdan, míg fogadott katonák képezték a sereget, sőt utóbb is, midőn azok erőszakkal állíttattak, a szolgálati idő addig tartott, míg a katona elhalt vagy szolgálatra képtelenné lett; az illető ki volt szakasztva – gyakran akarata ellen – polgári állásából és minden viszonyaiból egész életére. E sors nem ért minden honpolgárt, de a kit ért, azt súlyosan és igazságtalanúl sújtotta. Utóbb az erőszakos állítás helyébe a konskripczió és kapituláczió következett. Ez ugyan könnyebb volt, de mégis 8–10 évig tartott.
Most az előttünk fekvő (véderőről szóló) törvényjavaslat szerint 3 év a rendes szolgálati idő: annak elteltével a katona ismét visszamehet családjához, folytathatja keresetmódját, családi viszonyba léphet, s még 7 évig évenkint csak rövid idei gyakorlatra köteles, mindamellett, hogy háború esetében mint begyakorlott katona képes lesz sikeresen szolgálni a haza védelmére.
Az általános hadkötelezettség is igazságos. Ha e kötelezettség 389legsúlyosabb minden polgári kötelezettségek között, viselje azt mindenki különbség nélkül, a kit kora és testalkata arra képessé tesz. Hajdan a nemesi osztály, annálfogva, mert köteles volt a felkelő seregnél szolgálni, e katonáskodás alól ki volt véve; csak a szegényebb osztályokat terhelte az, de az inszurrekcziók csak ritkán és rövid ideig működtek, s ámbár a törvény megrendelte, hogy minden évben gyakorlatok tartassanak, a megyék, melyekben épen a kiváltságos osztály határozott, a törvény ezen rendeletét elmellőzték, míg a szegény nép gyermeke évekig viselte a katonáskodás nehéz terhét.
Ezt az igazságtalanságot is megszűnteti az előttünk fekvő törvényjavaslat, s midőn egy részről a haza védelmét biztosabb és czélszerűbb alapokra helyezi, más részről az igazság, méltányosság és humanitás követeléseinek is inkább felel meg.
Tekintse bár végig akárki a törvényeket s országgyűlési iratokat: látni fogja, hogy teljesen önállá, független külön magyar hadsereg létezésének nyoma nincs azokban; sőt még az 1848-diki törvények is említik ugyan e szót: »magyar hadsereg;« de arról mint önálló, független, külön hadseregről sehol nem rendelkeznek.
S hivatkozom a t. ház tagjaira, hogy ilyen önálló, független, külön magyar hadsereg 1848-ban is csak akkor 390jött tettleg létre, mikor seregeink nem a sanctio pragmatica értelmében ő felsége seregeivel együtt, hanem elleneik küzdöttek.
Ha pedig valaki okát vizsgálná annak, hogy az állandó katonaság megállapítása óta miért nem sürgettek ily teljesen önálló, független, külön hadsereget az ország rendei valószínűleg azon eredményre jutna, hogy nem sürgették, nem követelték, mert azon meggyőződésben voltak, hogy két ilyen elkülönzött, független és önálló hadsereggel, annyi harcz és veszély között, sem a hazát, sem ő felsége trónját s többi országait a pragmatica sanctio értelmében megvédeni nem lehetett volna.
Miként alakúlnak egykor Európa helyzetei s az országok viszonyai, az a jövő titkai közé tartozik: de nekünk főként a jelen helyzetet s annak szükségeit kell tekintetbe vennünk; ezek mellőzésével egyedül a jövőre nem épithetjük megállapodásainkat. Lehet, hogy azon védrendszer, mely most elénk terjesztetett, hiányosnak fog egykor tartatni, s tetemes változásokon menend keresztűl. Az idő fogja kimutatni czélszerűségét vagy hiányos voltát. Poroszország példája ugyan kedvező tanúságot tesz e rendszer elvei mellett; ha azonban czélszerűtlennek bizonyítaná be azt a tapasztalás, lehet idővel azon változtatni, s azt az akkori viszonyokhoz alkalmazni. De ha most elmulasztjuk 391hazánk s a birodalom védelmére megtenni azt, a mi szükséges és czélszerű, e mulasztásnak keserűen adhatnók meg árát végromlásunkkal: mert épen a honvédelmi intézkedések azok, melyeket a határozatlanság habozásai között halasztgatni, vagy félig megtenni veszélyes, s könnyen megeshetik, hogy az események nem várnak.
Midőn valamely rendszert elvben és alapeszméjében elfogadok, annak oly lényeges részeit, melyek nélkül az egész lehetetlenné válik, ellökni bizonyosan nem fogom. Vannak ezen (véderőt tárgyazó) törvényjavaslatok részleteiben oly pontok, melyeket én is másként óhajtottam volna; de ha e pontokra nézve az én óhajtásom csak az egésznek föláldozásával volna elérhető, inkább alárendelem a fontosabb érdekeknek saját nézetemet, sem hogy az egész rendszert, melyet szükségesnek tartok, ez által koczkáztassam. Nem szeretném e részben lelkemre venni azon felelősséget, hogy az ország védelmére rögtön és múlhatlanúl szükséges nagyfontosságú intézkedés csak azért, mert annak egyes, bár fontos részleteire nézve más véleményben vagyok, elmaradjon, s e miatt az ország biztonsága legyen, ha bár csak egy időre is, veszélyeztetve.
392A véderő-törvénybe kettőt szeretnék tenni: azt t. i., hogy a szabadságosok, a tartalékosok és a honvédek bűnvádi és rendőri ügyeikben a polgári törvény és hatóság alatt állanak; a másik pedig, a mi szintén nincs benne, hogy minden tettleges szolgálatban levő katonák, polgári ügyeikre nézve, minden esetre szintén a polgári hatóság alatt álljanak.
Sehol a vitatkozásokban annyi óvatosságra nincs szükség, mint azon tárgyaknál, melyek közvetve vagy közvetlenül vallási ügyekkel vannak kapcsolatban.
Magyarországban a házasság nem kizárólag polgári szerződés, még az állammal szemben sem: mert maga az állam törvény által parancsolta, hogy a házasságok az egyház előtt köttessenek; parancsolta ezt minden felekezeteknél, még a vegyes házasságoknál is. Sőt az újabb törvény is, mely ott, hol a katholikus pap nem akarja összeadni a vegyes házasságot, megengedi, hogy az a protestáns egyház előtt köttessék, minden esetre az egyházhoz utasítja a házasságot.
Tekintetbe veendő tehát a házasságnak mind polgári, mind egyházi része.
Mindaddig, míg e kettő össze lesz szőve, megparancsolni az egyháznak, hogy a házasságokat adja össze a maga egyházi szabályai szerint és azután azt mondani, hogy 393»Te ezen házassági ügyekben nem fogsz ítélni, hanem ítélni fognak mások,« talán jogtalanság, de minden esetre nem igen logikai dolog.
Ha a házassági bíróságokra nézve tisztába akarunk jönni, ha azt akarjuk, hogy a házasságok érvénye fölött semmi esetben se ítéljenek az egyházi bíróságok, s e részben az eddigi törvényt meg akarjuk változtatni: következetesek csak akkor leszünk, ha más államok példájára a házasságnak polgári részét a tisztán és szorosan vallásitól elválasztjuk. A hol az állam úgy intézkedik, mint intézkedett Francziaországban, Belgiumban és a rajnai tartományokban, a hol a törvényhozás határozottan kimondja, hogy a házasságot, szemben az államhatalommal, úgy kívánja tekintetni, mint polgári szerződést, a vallási dolgokba nem avatkozik, hanem azokat végezzék el a hivők saját egyházukkal önlelkiismereteik szerint, a hol ezen elvek alapján kötelezőlelt kimondatik, hogy minden házasságnak, mint polgári szerződésnek, a polgári hatóság előtt kell köttetni: ott igen természetes, hogy a házasságnak, mint polgári szerződésnek fölbontása is a polgári bíróságok elé tartozik. De míg ez meg nem történik, e nagyfontosságú kérdést a perrendtartás megállapításánál bővebb vitatás, kifejtés és minden tekintetek, minden érdekek megfontolása nélkül mintegy mellesleg eldönteni, valóban idő előtti volna.
394Egyik fő érv, mely az egyházi ítélő székeknek most azonnal a perrendtartás szabályai közt kimondandó eltörlése mellett fölhozatott, az volt, hogy ezen eszme liberális, hogy azt a jogegyenlőség megkívánja, hogy előre kell haladnunk, az eldöntés elhalasztása pedig hátralépés volna. Hosszas politikai pályámon tapasztaltam, hogy egyetlen egy szóval sem történik annyi visszaélés, mint e szóval »liberális.« Gyakran oly eszmékre ragasztatik e czím, melyek, ha mélyebben vizsgáljuk azokat, épen nem liberálisak, s a gyakorlati életben államok intézkedéseinél is nem mindig a liberálizmus utáni vágy, hanem az ország érdekei szoktak döntők lenni. Ime közelebb is azon korban, midőn itt Európában liberális eszmének a szabad kereskedést tartja a világ, Éjszak-Amerika, melyet illiberálisnak nem szoktak nevezni, védvámokat állított föl, s azokat oly magasságra emelte, mely az európai védvámokéit sok tekintetben meghaladja.
Taglaljuk hát a liberális szónak valódi értelmét a jelen kérdésre vonatkozólag.
Egyik fél azt mondja, hogy liberális eszme különbség nélkül polgári bíróságokra bízni a házasságok érvényének megítélését, egy szóval: minden a házasságra vonatkozó perlekedést, és ennélfogva eltörölni e részben az egyházi bíróságokat, mert ezt kívánja a vallások jogegyenlősége, melyet az 1848. törvény is kimondott, az ellenkező pedig visszalépés volna s a jogegyenlőséget sértené.
Ennek ellenében kijelentem én is, mit tartok e téren 395valódilag liberálisnak s a vallások jogegyenlőségéből szorosan következőnek.
Szabad egyház szabad államban, ez az én jelszavam. Ebből indulok ki, s a mi ezzel ellenkezik, azt sem liberálisnak, sem a vallások jogegyenlőségével megférőnek nem tartom. Abszolutizmus is behozhatja formákban az egyenlőséget s eltörölheti az egyházi törvényszékeket, de nem állapította meg a szabad államot és a szabad egyházat, pedig ez, úgy hiszem, a dolog lényege.
A vallások egyenlőségét szent és sérthetetlen elvnek tartom én is, s ha azt az 1848-diki törvény ki nem mondotta volna, nem szűnném meg annak kimondását sürgetni. De a szabad egyház eszméje s a vallások egyenjogúsága azt kívánja, hogy a hon minden polgára, bármely hitfelekezethez tartozzék is, szabadon élhessen saját vallásának szabályai szerint, ha azok az állam czéljával nem ellenkeznek és mások hasonló jogait nem sértik. Ezen előttem kétségtelen igazságot alkalmazva a jelen esetre, ha vannak e hazában hitfelekezetek, melyek vallási szabályaik közé számítják azt is, hogy az ő házasságuk érvénye fölött a megállapított vallási elvek szerint egyházi bíráság ítéljen, helyes volna-e, ha a törvényhozás azt mondaná: »Te nem élhetsz vallásod ezen szabálya szerint, mert én a formában egyenlőséget akarok s ennek amazt fel kell áldoznod,« holott 396az a szabály sem az állam czéljával nem ellenkezik, s más vallás felekezetűek hasonló jogait nem sérti –? Már pedig vannak igenis hitfelekezetek hazánkban, melyek az említett nézetet vallásuk szabályának tekintik, vannak pedig igen számosan: ilyenek a római katholikusok és a nem egyesült keleti egyház hívei. Nem vizsgálom, e szabály dogma-e és mennyire dogma; de annyi igaz, hogy azt e két hitfelekezet hazánkban is vallási szabálynak, kanorrnak tekinti. Vajjon czélszerű volna-e mindezek nyugalmát, vallási meggyőződését szükség nélkül, nem a jogegyenlőségért, hanem a forma egyenlőségéért felzavarni?
Magától értetik, hogy én mindezeket tiszta és nem vegyes házasságokra kívánom értetni, s nem látom által, hogy ha két római katholikus házassága fölött a római katholikus szent szék, két nem egyesült keleti vallású házassága fölött a keleti egyháznak szent széke ítél, mikép volna ez által sértve más vallások egyenjogúsága.
Más tekintetet érdemel a vegyes házasságok kérdése. Sem a szabad egyház eszméjével, sem a vallások törvényben kimondott jogegyenlőségével meg nem egyezik a törvénynek eddig fennálló azon rendelete, hogy a római katholikus szent szék ítéljen vegyes házasságokban a nem római katholikus fél fölött, s hogy egyedül azért, mert a római katholikus fél saját hitelvei szerint más házasságra nem léphet, a bíróság ítélete a másik, nem római katholikus félt is kötelezze saját hite elveinek ellenére. Hasonló a törvénynek a vegyes házasságokból született gyermekekre vonatkozó 397rendelete, miszerint, ha az atya katholikus, minden gyermeke a római katholikus vallásban nevelendő; ellenkező esetben pedig nincs meg a viszonosság.
Ezek azok, mik a vallások jogegyenlőségét sértik, s a szabad egyház fogalmával ellenkeznek, mert felsőbbséget tulajdonítanak a római katholikus egyháznak, s más egyházakat, legalább e részben, a római katholikus egyháznak alárendelnek.
E jogtalanság ellen évek óta küzdöttem szakadatlanúl s küzdeni fogok mindig, épen azért, mert a szabad egyháznak és a vallások jogegyenlőségének elvét szentnek, sérthetlennek tartom. Egyik egyháznak a többiek fölötti jogi felsőbbségét bár mi tekintetben fentartani akarni, ez volna illiberális eszme; de hogy a valódi liberálizmus azt kívánná, hogy mielőtt azon törvény és törvényes gyakorlat, mely szerint a házasságok minden hitfelekezetnél az egyház papjai előtt kötendők, megváltoztattatnék; mielőtt a házasság kötésének polgári része az egyházitól törvény által elválasztatnék; mielőtt törvény által kimondatnék, hogy az állam a házassági szerződést az állammal szemben tisztán polgári szerződésnek tekinti, s annak vallási részébe nem avatkozik, ugyanazért a házasságokat, mint polgári szerződéseket a polgári hatóságok előtt kötendőknek rendeli; hogy, mondom, mielőtt mindezek kimondatnának, az egyházi bíróságok a házasságok érvényére nézve minden hitfelekezetnél most a perrendtartásról szóló törvények közt rögtön eltöröltessenek: valóban nem értem; sőt erős meggyőződésem az, 398hogy épen az ily módon idő előtt eszközlőtt eltörlés volna illiberális, mert ellenkeznék a szabad egyház fogalmával és a vallások jogegyenlőségével.
Versenyzés a liberálizmusban nem egyedüli feladata a törvényhozásnak. Minden törvényhozás saját hazája körülményei szerint intézkedik.
Egyes embernek, legyen az bármily bölcseségű, bármily állású, nem szégyen, sőt kötelessége véleményét akkor változtatni, mikor első véleményének helytelenségéről meg van győződve.
Igen sok fekszik a czím kérdésében, mert az ország és az alkotmányos állás kifejezése egyszersmind a czím is. Igen fontosnak tartom azt, hogy ő felsége, mint valamennyi, az ő uralkodása alatt álló országok fejedelme, minő czímet használ. Igen nagyfontosságúnak tartom azt, hogy ezen, ő felsége uralkodása alatt álló országok és tartományok összessége egyetemesen diplomatice miként neveztetik. De nem tartom azt nagyfontosságúnak, hogy azon miniszterium, mely a közös ügyek miniszteriuma, birodalmi miniszteriumnak nevezi-e magát vagy nem.
399Azon állítást, hogy mindaddig, míg a törvény erről nem határoz, a »birodalom,« annyit tesz, mint »osztrák birodalom«, merőben tagadom. Mert ha ez annyit tenne, akkor az 1867. XII. t.-cz., mikor e szót »birodalom« ismételve használta, mindig osztrák birodalmat értett volna. Hogy pedig ezt nem értett, világosan megmutatják a törvény szavai: »Ennélfogva a birodalom diplomacziai és kereskedelmi képviseltetése a külföld irányában és a nemzetközi szerződések tekintetében felmerülő intézkedések mindkét fél miniszteriumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett a közös külügyminiszter teendőihez tartozik.« Kérdem: »a birodalom diplomacziai képviseltetése« annyit tesz-e, mint az osztrák birodalom? vagy az alatt ő felsége minden országainak s így Magyarországnak is közös és egyetemes képviseltetéséről szól azon törvény? …
Hogy 1848-ban csak a kapcsolat volt említve, és nem a birodalom, mert egy birodalomnak kapcsolat nem szükséges, ezt épen oly logikával meg lehetne fordítani, s azt mondani: hogy ha birodalom nincs, minek a kapcsolat? Nem azt mondja a törvény, hogy azon kapcsolat tartassék fenn, melylyel Magyarország a különálló birodalomhoz kapcsoltatik, hanem azon kapcsolat, mely a pragmatica sanctióban az összes birodalmat összefoglalja.
400Nem helyeslem azon nézetet, hogy én, ha valamely törvényt törvényes erővel és kötelezettséggel birónak elismerek, azért, mert az valaki által meg nem tartatik: én se tartsam meg azon törvényt.
A szenvedélynek rendesen hibája az, hogy a kérdést nem fogja fel egyszerű tisztaságában, hanem a külön eszméket összezavarja. Ez történt a jelen esetben is azoknál, a kik azt mondják, hogy Pázmány, Szelepcsényi s több érsek katholikus alapítványait az állam el akarja foglalni. Ezt itt senki sem akarja, nem is mondotta senki; csak az volt említve, hogy az egyetem állami tanintézet. Nem a Pázmány és Szelepcsényi által határozottan kath. czélokra alapított egyetemről, nem az említett érsekek által e czélra adott vagyonról van szó, hanem a jelenleg Pesten fennálló magyar királyi egyetemről, mint állami tanintézetről.
Mária Terézia, mint Magyarország királynéja, alapította ezen egyetemet, s az említett érsekek által tett alapítványokat felhasználta arra. S mi ezen egyetemnek neve? Nem országos egyetem, hanem magyar királyi egyetem. Magán- vagy hitfelekezeti tanintézeteket szorosan véve királyi intézeteknek nem híhatnak, mert a király fejedelme az egész országnak, s a mit alapít, mint feje az államnak, arról nem lehet állítani, hogy kizárólag az egyik vagy másik külön 401felekezet részére alapította, kivált ha az alapító levélben a czél és szándék nem is említtetik.
Felekezeti intézeteknél azon felekezetnek, a melyhez tartozik az illető intézet, túlnyomó, sőt az állam felügyeleti jogát ide nem értve, minden egyebekben kizárólagos befolyása van az intézet minden viszonyaira, a tanárok kinevezésére, a tanrendszer megállapítására. Hogyan állott ez eddig is a magyar királyi egyetemre nézve? A tanárok kinevezése, a tanrendszernek általános és részletes meghatározása nem a kath. egyháztól függött, hanem egyenesen az állam kormányától. Az 1848-dik évi XIX. törvényczikk ezt határozottan a közoktatási miniszter teendői közé sorozta, s az ő kötelességévé tette, mindezekben a törvényhozás közbenjárásával, a hol szükséges, intézkedni.
Nem arról van itt tehát kérdés, hogy valamely alapítvány, mely jogilag a kath. egyházat illeti, attól s annak czéljaitól elvonassék, hanem egyenesen arról, hogy a magyar királyi egyetemet állami tanintézetnek tekintvén, megszavazzuk-e azon 50,000 frtot, melyet ezen intézetnek fentartására a miniszterium kér és a pénzügyi bizottság javaslatba hoz?
Én határozottan kijelentem, hogy a magyar királyi egyetemet állami tanintézetnek tekintem, s ezen alapon a kért 50,000 frtot kész vagyok megszavazni.
Ettől különvált kérdésnek tartom a vagyonnak, jövedelmeknek és alapítványoknak kérdését. Mint a katholikus egyház híve, sohasem fogom az állam vagyonát megcsorbítani akarni, s mint képviselő, nem fogok járúlni ahhoz, 402hogy a kath. egyházat jogilag illető javak s alapítványok attól elvonassanak.
Magának az országgyűlésnek sem ismerem el azon jogát, hogy a hol jogi kérdések forognak fenn, hol a meum és tuumról van szó, a törvényhozás maga bíráskodjék.
Én azon elvet követem – a mint azt talán, ha szükséges lesz, a nemzetiségi kérdés tárgyalásánál bővebben előadandom – hogy mivel én az egységes osztatlan magyar nemzetet ismerem el politikai nemzetnek, minden, a mi az állam nevében történik, menjen annak nyelvén is. De hogy a színház oly politikai tér legyen, melynél ezen elvet alkalmazni kelljen, azt nem látom be. Én a nemzetiségi kérdésben sem akarok más elvet követni, mint azt, a mit igazságosnak látok. Engem nem az fog vezetni ott is, hogy egyik vagy másik nemzetiség tagjai mennyire lesznek megelégedve, hanem az, hogy az igazság érzetét követvén, mennyire leszek én magam azon véleménynyel megelégedve, mely előadatik, az igazság szempontjából; de sehogy sem tudom megegyeztetni az igazsággal azt, hogy az állam, mely politikai tekintetben egységes osztatlan magyar állam, magára a színházra, mint a magyar nyelvet művelő s egyáltalában művelődési intézetre, egyedül és kizárólag csak 403egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból. Erre nézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem. Ha nem vagyunk oly állapotban, hogy valamennyire adhassunk, akkor mondjuk ki, hogy kizárólag erre (a nemzeti színházra) sem adunk.
Szégyen gyalázat volna Magyarország magyar népességére, ha azon néhány ezer frtot, úgy, mint egyes polgárai a magyar nemzetnek, előteremteni nem tudnák!
Nem akarok semmi igazságtalanságot pártolni, még akkor sem, ha belőle hasznot húznánk.
Az én meggyőződésem az, hogy Magyarországban egy politikai nemzet létezik: az egységes, osztatlan magyar nemzet, melynek a hon minden polgára, bármi nemzetiséghez tartozzék, egyenjogú tagja.
A másik, a mit tartok és hiszek: hogy ezen egyenjogúságot csak az országban dívó többféle nyelvek hivatalos használatára nézve, s erre nézve is csak annyiban lehet külön szabályok alá vonni, a mennyiben ezt az ország egysége, a kormányzat lehetősége, czélszerűsége s az igazság pontos kiszolgáltatása szükségessé teszi.
404Ezen két elvből kiindúlva nem új dolgot mondok, mert eddig az alkotmány alapelve szerint úgy állott, hogy, mint említém, Magyarország összes honpolgárai egy politikai nemzetet képeznek, s ez a magyar, és ezen politikai nemzetnek minden honpolgár egyenjogú tagja. Kimondom továbbá, hogy a nemzet említett politikai egységénél fogva az, a mi az állam összes nevében történik, nem történhetik többféle nyelven: annak az állam nyelvén, magyar nyelven kell történnie. Ennélfogva valamint eddig, úgy ezentúl is, Magyarországban a törvényhozás nyelvének, a törvényhozási tanácskozásokban és minden működésekben a magyar nyelvnek kell lenni; magyar nyelven kell alkotni a törvényeket, melyek hiteles fordításban más nyelveken is kiadandók. A kormány nyelve pedig a kormányzás minden ágaiban szintén a magyar.
Lefelé azonban, a megyéknél, törvényhatóságoknál, községeknél, egyháznál én nem idegenkedem semmit az egyenjogúságot nem korlátolni s annak tág tért adni; úgy az igazságszolgáltatásnál is az alsóbb bíróságokat illetőleg, de nem a föllebbvitelieket.
Az első bíróságok előtti törvénykezést illetőleg én kész volnék s óhajtanán, hogy mindenütt, a hol több jegyzőkönyv van a megyében, mivel több a nemzetiség, az első bírósági perlekedés a jegyzőkönyvek bármelyik nyelvén 405engedtessék meg. Én ebben semmi káros következménytől nem félnék, s azon tekintet is előttem áll, hogy ha Magyarország be akarja hozni az esküdtszéki intézményt, a szóbeli eljárást, elkerűlhetlen lesz a magyar nyelven kívül más nyelveken is megengedni a perlekedést. Azon véleményt pedig, hogy a hol nem magyar a lakosság nyelve, magyar nyelven kelljen okvetlenül perlekedni, kivihetlennek, helytelennek tartom, s a magyar nemzet érdekében nem látom szükségesnek.
Óhajtanám, hogy a perlekedés ott, hol nem magyar a lakosság, az ottani lakosság nyelvén is megengedtessék; de mivel ismerve a hangulatot, ezt most alig hiszem kivihetőnek, én pedig eredményt akarok, vagy pedig oly megállapodást, mely óhajtásom jövendő teljesítését legalább ne koczkáztassa: a jelen körülmények között megnyugszom abban, hogy az eddigi gyakorlat addig is meghagyassék, míg a törvénykezésre nézve a szóbeliség s esküdtszéki eljárás behozva, s az alsó bíróságok rendezve nem lesznek. Mert meg vagyok győződve, hogy a mint ezen tárgyakat rendezni fogjuk, az a mit óhajtok, hogy t. i. mindenüttt megengedtessék a lakosság nyelvén a perlekedés, magától be fog következni s az országgyűlés azt törvény által is ki fogja mondani.
Azt hiszem, Magyarországban a nemzetiségeknek, mint ilyeneknek, képviselői nincsenek. Ha a választókat 406tekintjük, akkor igen sok érdemes úr ül itt, (a képviselőházban) kiket vegyes ajkú, sőt talán túlnyomólag vegyes nemzetiségű választók választottak. Magyarországban igen sok választó kerület van, hol majd a román, majd a szerb, majd a szláv, majd a német nyelv van túlnyomó többségben, de azért azon választó kerületek képviselői nem egyes nemzetiségek képviselői, hanem képviselői az országnak.
A vasútakat kétféle kategória alá helyezem. Az egyik, mely a kereskedelem, ipar előmozdítása tekintetéből hasznos. Az ilyeneknek habár káros is elhalasztása, de ha az idő rövid, mégis kénytelenek vagyunk azt elhalasztani, mert ebből az egész eredmény az, hogy a hasznos, s az ország köz-indusztriáját emelő vasút valamivel későbben fog létrejönni; de az olyan vasútra, a melynek fő motivuma strategiai, ha az ország védelmére nézve hasznos és szükséges, itt már egészen más szempontból kell tekinteni a dolgot…
Ha csakugyan hadászati tekintetben nem csak hasznos, de szükséges is e vasút vonal, akkor nekünk erre nézve több a kötelességünk, mint a csupán kereskedelmi hasznot hajtó vasútakra nézve: mert egyik eszköze levén az ország védelmének, ezt minden erő fölhasználásával még a rövid idő alatt is igyekeznünk kell keresztül vinni.
407A nyugdíjak kérdése nem egyszerű, hanem bonyolódott kérdés…
Hogy általában valamennyi nyugdíj megszüntetését kimondjuk, alig hiszem, hogy a ház többségének akarata legyen: először azért, mert mégis bizonyosan lesznek nyugdíjak, melyeket a ház is meg akar hagyni; másodszor azért, mert Magyarország a magyar királynak szavát beváltani mindenütt, a hol lehet, kész leend mindenkor.
Azon elvet, hogy a kik nem alkotmányos téren, nem az alkotmány és törvény mellett, hanem ellene szolgáltak, azoknak nem kell semmi nyugdíjat megszavazni; ezen elvet a képviselőház már egy más alkalommal elmellőzte. Kérdem: a hadsereg alkotmányos alapon szolgált-e? Kérdem az mellettünk szolgált-e? Felelet: nem. Ha valaki, ez szolgált ellenünk, és az országgyűlés a penzions-fondot, melyet az alkotmányellenes időkben elköltöttek, úgy tekintvén, mint államadósságot, ezen katonaságnak nyugdíjai alapjára – én nem tudom hány milliót – megszavazott. Kérdem, mi különbség van egyik és másik között, elvre nézve?
Egy valaki azt mondta nekem, hogy a katonaságot jövőre is meg akarja tartani, s azért megadja részére a nyugdíjat. Igaz, de nem azoknak adja a nyugdíjat, a kik jövőre fognak az alkotmány mellett szolgálni, hanem azoknak, a kik a múltban szolgáltak az alkotmány ellen.
408A katonatiszteknek nyugdíjai bizonyos pénzalapból kerültek ki. Ez a pénzalap elköltetett, s azt Magyarország is pótolja. A polgári tisztviselőknek nyugdíjai egy más pénzalapból fizettettek; az is elköltetett. Nem látom okát, hogy ez más természetű legyen, mint az a másik…
Általában azt nem mondhatom, hogy minden nyugdíj megszűnik, mert annyi családot szerencsétlenné, özvegyet és árvát kenyértelenné tenni én nem szeretek.
Semmi indítványt, vagy törvényjavaslatot, mint mondani szokás, agyonhallgatni nem lehet,: mert valamint joga van minden képviselőnek indítványt tenni és törvényjavaslatot beadni: úgy ezen jognak megfelelő kötelessége a háznak e fölött határozni. Vagy azt határozza el a ház, hogy nem tárgyalja, vagy azt, hogy tárgyalja; de határoznia kell fölötte, azt hallgatással mellőznie nem lehet.
A (képviselő) ház maga körében magát souverainnak tekinti, szabályait maga alkotja meg, másnak beleszólása nincs; maga a ház vigyáz a rendre, a nyugalomra, a tanácskozások meg nem zavarására. És sokkal inkább megegyez a ház méltóságával, hogy ha a felügyeletet egyik tagjára bízza, mintha egy tisztviselőt – hát ne nevezzük cselédnek 409– erre megfogad. Magát az ilyen megfogadást is igen furcsának tartom: mert ha tisztviselőt akarunk állítani, nem képviselőt, akkor nem tartom azt, hogy a ház azt szavazással válaszsza, hogy a ház savazzon arra, hogy ki legyen ex universo mundo, hogy kit válaszszunk tisztviselőnek; akkor ezt az elnökre kell hízni. Én a rend fentartásának kötelességét s ezen kötelességnek gyakorlati teljesítését mindig a háztól származónak tartom, és így azt kívánnám, hogy ez ne felfogadás, hanem egyenes választás által történjék. Ha a háznagy nem lesz a képviselőház tagja, én attól tartok, hogy rövid időn meg fogjuk bánni mert meg fogjuk látni, hogy a mint említém, se tekintélye nem lesz, se egyenes kifolyása nem lesz a ház hatalmának, és nem ezen kifolyás alapján fogja gyakorolni hivatalát, és annak kötelességeit; és igen-igen alacsony fokra fog lesülyedni. A külföld példájára bajos e tekintetben hivatkozni, mert sokféle a gyakorlat. Magyarországra nézve azonban egy körülményt nem lehet felejteni: azt a körülményt, hogy velünk egy kissé nehezebb bánni, mint némely országokban a törvényhozó testület tagjaival, és hogy a háznagynak köztünk is ismert, velünk szívesebb viszonyban álló embernek kell lennie. És ez nagy fontosságú a hivatal tekintélyére és a rend fentartására nézve. Én tehát azt tartom, hogy ezentúl is, mint eddig, a háznagy a képviselők közől választassék.
410Az ostromállapot, mint minden kivételes állapot, szerencsétlenség; de valóban nem most találták fel. Emlékeztetem azokat, kik velem együtt 1848-ban a képviselőház tagjai voltak, arra, hogy engem, mint akkori minisztert, a ház sürgetett, készítsek szabályokat az ostromállapot mikénti behozatalára nézve; azokat el is készítettem; nagy részben a szerint lett behozva, és ott fekszik a 48-diki akták között. Az ostromállapot szomorú kényszerűség; Isten mentse a hazát, hogy rá szüksége legyen; de az ostromállapotnál még súlyosabb állapot az, ha nincs törvény, mely azt szabályozza, és ha az ostromállapoti törvény helyett önkény lép a sorompóba.
Belzavarok sokfélék lehetnek. Egyik lehet a lázadás. Már ez, kérem, belháború, épen úgy háború, mint a külháború; s mindazon szabályok, melyek a külháborúnál állanak, a valósággal kiütött lázadásnál szintén alkalmazhatók.
Másik neme a belzavaroknak olyan, mely még fegyveres lázadássá nem fajúlt, de mégis oly mérvű, hogy csak ostromállapottal lehet rajta segíteni, s az a szomorú kényszerűség áll elő, hogy gyors, erős, és csak is az ostromállapotnál alkalmazható eszközeik által nyomható el, vagy csillapítható le.
Ilyen eseteket én nem szeretnék akár a minisztériumnak, akár a katonai hatalomnak önkényére bízni, hanem 411szükségesnek tartom, hogy ezen szomorú kényszerűség eseteit is a törvény szabályozza. Törvény mondja meg: mikor lehet ostromállapotot hirdetni, meddig terjedhet az ostromállapot, és melyek azon szabályok, melyek szerint az ostromállapot megrendelendő? Magában a törvényben kell meghatározva lenni a bíróságnak; ez pedig, rendesen legalább, nem tisztán katonai bíróság. Például 48-ban is vegyes bíróságok állítattak föl, a törvény által állítattak fül, s csak azon területre, melyre az ostromállapot ki volt terjesztve. Mert azt épen nem látom szükségesnek, hogy ha az ország egyik szegletében zavar van és akkor ott ostromállapotot hirdetnek ki, ugyanakkor az ország másik szélén is ostromállapot alatt legyenek a polgárok.
Harmadik neme a zavaroknak olyan, melyeknél még ostromállapot sem szükséges. Az ilyenek rendes törvényes eszközök által is lecsillapíthatók, s itt már csakugyan nem látom okát annak, hogy a polgárok bármi czím alatt a rendes bíróság alól elvonassanak.
A hadsereg áll zászló alatti rendes katonákból, a kik folyton zászló alatt vannak. Áll ezenkívül szabadságosakból, a kik ideiglen szabadságra hazabocsáttatnak, áll harmadszor a tartalékseregből. Ha szabadságos behivatik, ismét zászló alá kerül s azon kategóriába esik, melyet a zászló alatt álló katonák képeznek. A tartaléksereg behivatik 412időnkint gyakorlatra; s azt hiszem, mindaddig, a míg a gyakorlat tart, a szoros katonai fegyelem alatt áll.
Én a szabadságosakra, midőn otthon vannak, s a tartalékseregre, kivevén a gyakorlatok idejét, alig látok más esetet, midőn az hadi bíróság alá tartozhatnék, mint: először ha megtagadja az engedelmességet, midőn berendeltetik; másodszor ha elszökik vagy összeesküszik a szökésre; harmadszor ha magát a katonáskodás alól elvonni akarván, szándékosan megcsonkítja valamely tagját. Ezek pedig, úgy tudom, már a véderőről szóló törvényben, mint bűntettek, ki vannak jelölve.
A többi esetet nem tartom olyannak, melyre nézve hadi bíróság alá kész volnék minden szabadságost, annál kevésbbé minden tartalékest állítani. Ha például valaki megrészegszik, midőn zászló alatt van, bizonyosan megbüntettetik; nem szép tulajdon ugyan a részegeskedés, hanem már mégis midőn nincsen szolgálatban, mikor otthon van, midőn kenyerét keresi, mint béres, mint cseléd, ha ez a szerencsétlenség megtörténik rajta, nem tartom méltónak arra, hogy katonai bíróság elé állíttassék. Ha két szabadságos, vagy két, a tartaléksereghez tartozó katona a kocsmában, a búcsún vagy akármi alkalommal összevesz, s ha véletlenül az egyik káplár, s a közlegény erősebb talál lenni s megveri a káplárt: ezt sem tartom hadi törvényszék alá tartozónak ámbár, igen természetesen, a tényt magát nem helyeslem, még akkor sem, ha a káplár verné meg a közlegényt.
413Igen természetes, hogy ha az ember oly törvényjavaslatot vesz fontolóra, melyhez hasonló más országokban is, alkotmányos országokban, létezik, olyan országokban, melyeknek gyakorlati parlamenti élete régibb: azt nem azért teszi, mintha nem tudná, hogy a viszonyok különbözősége egyik és másik országban módosítja a hozandó törvények elveit, hanem azért, mert mégis óhajtaná az ember a legjobbat választani, és azt alkalmazni a mi viszonyainkra. Én átnézve a más országokban létező inkompatibilitási törvényeket, láttam, hogy azok rendkívül bonyolódott kérdéseket oldottak meg; de nem találtam egyetlen egy olyan megoldást sem, mely engem kielégített volna. Az egyik igen messze megy, a másik sokat elhagy, a harmadik pedig századokon keresztül időnkint alkottatott, és a mit régebben alkottak, fönnáll ugyan most is, de senkinek sem tetszik.
Ha lélektanilag fogjuk fel a dolgot, sokkal kevésbbé függetlenek azok, a kik akarnak hivatalba lépni, mint azok, a kik benne vannak. Nem is szeretném, ha az országgyűlés a bírói állást azzal bélyegezné meg, hogy az nem független a kormánytól. A közigazgatási tisztviselő nem teljesen független a kormánytól, annak parancsolnak, az a kormány rendelete alatt áll; s habár a törvényhozás körében nem függ a kormánytál, mégis igen nehéz az egyiket a másiktól az életben elválasztani. De a bírákról ne mondjuk ki soha, hogy nem függetlenek a kormánytól: mert először törvényeink kimondották, hogy függetlenek legyenek; másodszor alapelv, hogy függetlenek legyenek: 414tehát azon okból, mert függenek a kormánytól, nem lehet őket kizárni (a képviselőházból). Ha pedig más okok vannak, a miért a bírákat kizárják, mint p1. Angliában is kizáratnak, akkor azon okot kell felvenni alapúl, s azon ösvényen járni; akkor nem látok különbséget a királyi kinevezéstől függő s a választott bírák között; sőt a választott bíró sokkal kevésbbé független bizonyos emberektől, mint a kormánytól kinevezett. Akkor meg kell fontolnunk: vajjon azon bírákat, a kik nem királyi kinevezéstől veszik állásukat, ne zárjuk-e ki? Nem állítom, hogy ezt megtegyük; de meg kellene ezt fontolnunk, vitatnunk.
Óhajtom, hogy független legyen az országgyűlés minden tagja; általában szeretném, ha e részben a törvényhozás részletesen intézkednék. Hogy legközelebbi tapasztalásunk e részben nem erre az eredményre vezetett volna, azt tagadni nem lehet; mert van e házban kormányhivatalnok, és pedig nem egy, a ki az egész országgyűlés alatt épen nem azon elvek mellett szónokolt, melyeket a miniszterium követett. Én a ház függetlenségét meg akarom óvni; e függetlenségnek azonban nem csak a kormányban látom – hogy úgy szóljak – ellenségét, hanem látom máshol is, és pedig oly ellenségét, a ki veszélyesebb s mondjuk ki az igazat, botrányosabb lehet. Én például nem tudnék abban megegyezni, hogy ha inkompatibilitási törvényt hozunk, 415abból kimaradjon azok kizárása. a kik akármely vállalatra nézve az országgyűlés beleegyezését sürgetik, tőle engedélyt várnak. Ez nagyobb ellensége a függetlenségnek még annál is, a mi a kormánytól származhatik.
Soha sem tudnék beleegyezni abba, hogy akkor, midőn más országokban példa van arra, hogy az egyetemek, mint választó-testületek külön állanak, mi az egyetem tanárait, a közintézetek minden tagját kizárjuk a képviselőségből. Oly nagy bőségéhen vagyunk-e mi a tudományos műveltségnek az egész országban, hogy azokat nélkülözhessük? Én azt gondolom, midőn túlságos félelmünkben függetlenségünk miatt magunkat épen a legjobb erőktől a tudományos szakokban megfosztjuk, nem teszünk hasznot az országnak. Ha valaki, midőn egy ablak nyitva van, nagyon takaródzik, mert egy kis légvonat van, arról bizonyosan elmondom, hogy hajlandó a rheumatizmusra; a ki a függetlenséget minden kicsiségtől félti, arról azt kell mondanom, ha nem is magára, hanem az egészre, hogy nem bízik azon testület független érzésében, a melyhez tartozik.
Én közjogilag e (képviselő) házban sem pártot, sem pártvezért nem ismerek. Egyenjogú, egyenállású képviselők 416vannak itt, és azok meggyőződésük szerint szavaznak, és majd így, majd amúgy alakúi a többség; ennélfogva van itt e házban többség és kisebbség; de – a mint mondám – közjogilag sem párt, sem pártvezér nincs.
Vallásunk alapelve a szeretet, Krisztus vallása a szeretet vallása, s e szent elvhez hűtlenek soha és senki irányában nem lehetünk. Mi, hazánk római katholikus vallású polgárai, egyháziak úgy, mint világiak, nem akarhatjuk, hogy egyházunk más egyházak fölött hatalmat gyakoroljon; mi másokat elnyomni nem akarunk: nem akarjuk, hogy az állam minket más egyházak fölé emeljen s kiválólag pártoljon; de azt sem akarjuk, hogy gyámkodjék egyházi ügyeink fölött, azokat saját hatalmával intézze, s minket gyámkodása mellett azok törvényszerű rendezésében hatalmával gátoljon. Mi az államtól csak az oltalmat kívánjuk, melyet az államban létező minden hitfelekezet joggal kívánhat. Tiszteletben tartjuk az állam törj vényes hatalmát: de egyházunk ügyeinek szervezésére és vezetésére nézve szabadságot és egyenjogúságot kívánunk, és független önállást. Ebből áll a római katholika egyház autonomiája, melyhez jogunk van, s melyet elérni törekszünk.
E fontos czélnak elérése s megszilárdítása egyesült erőt kíván, s kölcsönös türelemmel és keresztényi szeretettel 417párosúlt közreműködését egyháziaknak és világiaknak. Isten oltalmazzon attól, hogy a katholika egyház világi és egyházi tagjai között e fontos és szükséges tárgyban szakadás támadjon; veszélyes volna ez mind az egyházra, mind a hazára nézve.
És épen azért, hogy ily szakadásnak még lehetősége is megakadályoztassék, különös óvatosságot kívánnak már az első lépések, melyeknél leginkább a könnyen keletkezhető bizalmatlanságot kell kerülnünk. Korunknak, fájdalom, sajátságos szomorú jellege a gyanakodás és gyanúsítás, s ez hazánkban is gyakran előfordúl. Ismeretlen s nem értett vagy félreértett dolgok iránt könnyen támad gyanú az emberek kebelében. – Ennek folytán még a legjobb szándék is gyanúsítva lesz, s ez a várt gyümölcsöt már virágában elhervasztja. – Óvakodjunk a lehetőségig ettől, hogy a viszálykodás károssá ne tegye, a mitől annyit remélünk, s ne jöhessen idő, midőn mind az egyházi, mind a világi katholikusok megbánhatnák e kérdés megindítását.
A katholika autonomia tettleges létesítése még új eszme hazánkban, melyet részleteiben és következéseiben sokan nem is értenek, ugyanazért igyekeznünk kell, hogy annak megállapítása minden bizalmatlanság és gyanú kizárásával jöjjön létre.
A kath. autonomia az egész kath. egyházat illeti. A római katholika egyház pedig a r. kath. vallást követő egyháziak 418és világiak összesége. Ezen összeségnek van joga az autonomiát megállapítani s annak jogait gyakorolni; a mit, miután egész összeségében nem teljesíthet, képviselet által kell gyakorolnia.
A kath. egyház ezen összegének túlnyomólag nagyobb részét kétségtelenül a világiak teszik. Nem kívánhatjuk ugyan, hogy az összes egyházat illető ügyek vezetésében az egyházi rend csupán csak számaránya szerint bírjon befolyással; de azon kívánat, hogy minden ily ügyeknél a képviseletben a világiak legyenek túlnyomólag képviselve: méltányos és igazságos.
Együtt működünk (a Deák párttal) évek óta a törvényhozás terén, hazánk szent ügyében. Működésünknek egyedül meggyőződésünk adott irányt, melytől sem a fölmerült nehézségek, sem a félreértetés fájdalmas érzete soha el nem riasztott bennünket. Tettük, a mit tehettünk, csüggedés nélkül, tiszta szándékkal s lelkünk mélyéből eredett erős akarattal.
Voltak talán s vannak nekünk is az elérhető valót messze túlhaladó óhajtásaink, mert ki az, ki hazáját minél nagyobbnak, minél boldogabbnak ne óhajtaná? de a vágyak és óhajtások nem ismerik azon korlátokat, melyeket a lehetőség szab a tettel párosúlni kész komoly akaratnak. E korlátokat képviseleti állásunkban a törvényhozás terén, 419hol nem elég óhajtani – hanem cselekedni is kell, figyelem nélkül nem hagyhattuk, s azt, a mi hazánk javára létesíthető volt, az óhajtások tündérképeinek fel nem áldozhattuk.
Alkotmányos fejlődésünk nem tespedhet, sem visszalépést nem tehet; belügyeink rendezése sok, igen sok fontos javítást igényel. Sok szép reményt lehet e tekintetben veszély nélkül valósítani, sok hajt kell orvosolni; de a politikának azon főelveit, melyek a jelen országgyűlésen alkotott alaptörvényeinkben vannak megállapítva, fölforgatni sem czélszerűnek nem tekintem, sem a hazára következhető súlyos veszély nélkül kivihetőnek nem tartom. – Jövőnk Isten kezében van; kérjük a Mindenhatót: óvja meg hazánkat minden bajtól s veszélytől: de mi is teljesítsük polgári kötelességeinket, akár képviselői, akár más polgári állásban leendünk, s elveinkhez, meggyőződésünkhez híven tegyük, a mit tenni képesek vagyunk, a haza javára.
Programmunk nem lehet más, mint azon alaptörvényeknek, melyeket alkottunk, föntartása mellett továbbfejleszteni az alkotmányos életet, instituczióinkat, és előmozdítani az ország anyagi és szellemi érdekeit, szem előtt tartva mindig a népjogokat és a törvény előtti teljes egyenjogúságot.
420Sok nehézséget kellett leküzdenünk, míg ennyi eredményre jutottunk. A gyakorlati élet fogja igazolni, ha azon törvények, melyeket alkottunk, az ország érdekeinek megfelelnek-e?
Legfőbb és legszentebb bíróság cselekvényeink fölött önlelkiismeretünk. Ha tetteinkre nézve ez előtt nem bírunk tisztán megállani, semmi hatalom föl nem menthet a legsúlyosabb vád alól, saját öntudatunk vádja alól. De ha visszatekintünk a történtekre, nyugodtan állhatunk ezen bíróság előtt, mert – erős meggyőződésemet mondom ki – legtisztább szándokkal működtünk, lépteinket sem boszú, sem önérdek nem vezette, s egyedül hazánk érdekében működtünk jó szándékkal, tiszta lélekkel.
Még csak az hiányzik, hogy egy másik bíróság, t. i. a közvélemény helyeselje a közérdekeknek megfelelő czélszerűség tekintetéből eljárásunkat. Ez a közvélemény főkép a közelebbi választásokban fog nyilatkozni. Ha a közvélemény e nyilatkozata higgadt megfontolásból eredő benső megfontolás szava volna mindenkor, a közvélemény bírósága fölött nem volna okunk aggódni. De nem mindenki képes folytonos figyelemmel kisérni a politikai föladatokat s azok megoldása módját; nem mindenki ismeri az indokokat, melyek a történteknek alapúl szolgáltak; magukat a tényeket is gyakran izgatások, szenvedélyek elferdítve magyarázzák. Nem szabad – de nem is akarjuk – erőltetni 421a közvéleményt; csak arra törekszünk, hogy az tiszta, valóságos tényeken alapúlt, elferdítésektől ment, s valóságos meggyőződésből eredő közvélemény legyen. Ettől azután nem lesz mit tartanunk.
A magyar szívós és erélyes veszély idejében, s akkor életét is kész feláldozni; de midőn a veszélyt távolnak hiszi, midőn azt még nem látja, gyakran hajlandó a tevékenységet tétlenséggel váltani fel.
Ne mentegesse tétlenségét senki azzal, hogy hiszen mások úgy is cselekszenek, hanem tekintse a dolgot úgy, hogy egyesült erőre csak akkor számíthatunk, ha mindenki szükségesnek tekinti magát és saját körében a maga működését a kívánt eredmény előidézésére.
A mi történt, az isteni gondviselés műve. Sokszor a nehéz időkben aggódva, sőt remegve a jövendő miatt, állottunk a teendők nagy halmaza előtt. És az isteni gondviselés segített ott, hol nem reménylettük, úgy a mint ezt előre kiszámítani lehetetlen volt. Az övé tehát a dicsőség, a mienk a jóakarat volt, gyenge tehetséggel párosúlva, mely csak azért lőn sikeres, mert Isten segített.
422Ha visszatekintünk azon időre, mely ezen (1865/68) országgyűlést megelőzte, úgy be kell vallanunk, hogy súlyos és nehéz körülmények közt voltunk. Ezen nehéz körülmények enyhűitek és a mit én nagy nyereségnek tartok, az történt meg, hogy előttünk a tér, melyen működhetünk, akadálytalan. – A leigázott szellem, a hátratolt anyagi érdekek, a megingatott hitel és bizalom, a külföldnek irántunk való nem kedvező véleménye: ezek mind eltűntek, ezektől megszabadultunk. De még csak a tér szabad, melyre építenünk kell. Tehát ismét az Isten segítségére lesz szükségünk, hogy e felszabadúlt téren tovább emelhessük alkotmányunk, valamint anyagi és szellemi jólétünk épületét. Isten mentsen meg attól, hogy akár megütközzünk, akár búsuljunk azért, mert mindenki nincs kielégítve. Hiszen ez természetes. Az emberi kebel akkor szűnnék meg emberi kebel lenni, ha minden vágyai teljesen ki volnának elégítve; hiszen a vágyak azok az ösztönök, melyek az embert tevékenységre indítják; nélkülök henye puhaságba sülyednek egyes emberek úgy, mint egész nemzetek, és akkor volna csak igazi ok a meg nem elégedésre.
A meg nem elégedés szülte vágyak és óhajok az ész mérséklése mellett leginkább előmozdítják egy ország kifejlődését s én erősen hiszem, hogy ez így lesz nálunk is. Mérsékletre nagy szükségünk van s különösen szükséges, 423hogy meg tanuljuk különböztetni az óhajokat az akarattól. Az óhaj nem ismer határt, még a lehetőség határát sem, s azért igen hamar a phantázia szárnyain repül s végtelenig viszi az embert; az akarat, a józan akarat ismer határokat, ismeri a lehetőség határát. Elábrándozhat valaki az óhajok merengéseibe, de ha tehetségünket és erőnket megfeszítve arra pazaroljuk, a mit elérni nem lehet, akkor, úgy hiszem, igen hibásan cselekszünk.
A jelen országgyűlés kezdetén hogy állottunk? Válaszunkban a trónbeszédre kifejeztük óhajainkat, a fejedelem e szellemben igéreteket tőn s a nemzet elég tapintattal bírt ez igéreteket működése alapjáúl elfogadni. Megkezdvén működésünket, megkezdvén a kiegyenlítés munkáját, már az első pillanatokban, mindjárt az első időben, nehézségekkel találkoztunk.
Tekintse bárki az 1865/6. évi királyi válaszokat, és látni fogja, hogy még azok is, miket annyi joggal követeltünk, részint megtagadtattak, részint elhalasztattak. A nemzet erélyesen megmaradt nézeteinél, követelte azt, mit joggal követelhetett, s ragaszkodott ahhoz, minek alapja a törvényekben megvolt, minden ellenzés daczára. Események jöttek közbe, melyek a birodalmat a veszély örvényének élére sodorták. A győzedelmes ellen még országunkba is behatolt. Mit tett akkor a magyar nemzet? Felhasználta 424talán az alkalmat, hogy a bomladozó monarchia uralkodója és annak az ellenség kezében levő részei irányában több meg több követeléssel álljon elő és minél többet kicsikarjon? Nem! De volt a nemzetnek egész erélye mellett annyi tapintata is, hogy nem csigázta fel követeléseit, hanem továbbá is csak azt követelte, a mit előbb követelt, és mit akkor is követelt volna, ha a birodalmat e szerencsétlenség nem éri. Tette pedig azért, mert tudta, hogy arra joga van, hogy azt méltán kívánhatja a birodalom veszélyeztetése nélkül; igen jól tudva, hogy ha sikerül is többet kicsikarni, ezen kicsikart engedményekben meg lett volna az isméti felbomlás magva, a mint benn volt egykor; mint ezt szomorúan tapasztaltuk.
Az országgyűlésnek legfőbb érdeme az, hogy erélyesen meg tudta védeni azt, a mit jogának vélt, és tudott mértéket tartani akkor, midőn az okosság mérsékletet parancsolt. Adja Isten, hogy a magyar nemzet és a magyar országgyűlés folytonosan ezen ösvényen járjon, s hogy a magyar politikusok tanulják meg a kereskedelmi világ azon egyszerű szabályát: hogy minden vállalatnál, a mit létesítünk, nemcsak azt kell számba venni, mit nyerhetünk, hanem azt is, mit veszthetünk. Ebben áll a józan politika ép úgy, mint a józanság a kereskedésben s más vállalatokban.
A tér nyitva áll előttünk; adja Isten, hogy az ország és annak képviselői azt mindig mérséklettel bár, de erélylyel 425is fel tudják használni, mert úgy áll helyzetünk, hogy ha valaha, most elmondhatjuk, hogy sorsunk saját kezünkbe van letéve.
Ha ügyesen tudjuk az alkalmat felhasználni, akkor kétségkívül a kívánt eredmény be fog következni: ha ügyetlenül használjuk fel, az eredmény kevésbbé lesz kedvező, ha pedig kellő mérséklet nélkül járunk el, akkor a nyertet is koczkáztathatjuk jelen viszonyaink között.
Az én meggyőződésem e részben az, hogy nekünk Ausztria fennállása ép úgy szükséges, mint a mi fennállásunk szükséges Ausztriának. E közös érdek szorosabban köt egymáshoz bennünket, mint minden egyéb más viszonyok, és szerencsésen sikerűlt is mindkét részről ezen viszonyokat most a legtisztább alkotmányos alapra fektetni, mert elmondhatjuk, hogy az alkotmányos szabadság, mely jelenleg Magyarországban, úgy mint Ausztriában létezik, s a jogi viszonyok, melyeken az alapszik, olyanok, minőknél szabadabbak alig vannak Európában. Hogy ennek erőt adjon a nemzet akarata, a nemzet erélye, az magától a nemzettől függ.
Sokan még többet is óhajtanának. Igen, én is kívánnám a többet, de azt nem úgy lehet elérni, hogy ha azt, a, mi van is, koczkáztatjuk, hanem csak úgy, ha a meglevőnek alapján építve, tovább haladunk.
426Egyszer egy hírneves orvoshoz ment egy úr, tőle tanácsot s orvoslást kérve betegségében; az orvos hajlott kérelmére s felszólítá, mondaná el baját.
A beteg elmondá, hogy neki sem valami súlyos, sem folytonos fájdalmai nincsenek; elmondá, hogy étvágya különösen jó, hogy minden orgánumai betöltik hivatásukat, hogy álma nagyon jó, s háborgatás nélkül alszik reggelig, hogy erőteljesen mozoghat, hogy vadászni, lovagolni képes fáradság nélkül; hogy neki kedélybaja nincs, sőt inkább kedélye derült. Erre az orvos belevág: Hisz’ ha mind ettől meg akar menekülni, erre az orvosság igen könnyű. Igen könnyen el lehet azt érni, hogy sem étvágya, sem nyugodt álma ne legyen, s kedélye is le legyen hangolva. Ezt felelem én részemről is azoknak, kik a meglevő állapotot ócsárolják. El lehet nekik mondani, hogy közjogi tekintetben tettleg soha sem voltunk oly helyzetben, mint most. El lehett mondani, hogy a mohácsi vész óta szent István koronájának országai így együtt soha nem voltak, mint most. El lehet mondani, hogy ily bizalmas viszonyban fejedelem és nemzet, mióta az osztrák dinasztia uralkodik, sohasem volt. El, lehet mondani, hogy ily kevés súrlódás és keserűség köztünk s Ausztria közt soha sem volt, mint most. El lehet mondani, hogy az a külföldi tőke, mely még a határszélig is óvakodott eljönni, most mégis nagyobb mértékben és könnyebben foly be az országba és a mi népünk elég ügyes, elég eszélyes ezt a haza javára felhasználni.
A kereskedelmi eszközök, a vasútak olyan mérvben 427épülnek, terveztetnek és vannak munkában, a mint ez előtt lehetségesnek is alig hittük. Nézzünk végig különösen Pest utczáin; látni fogjuk azon élénk forgalmat, azon iparkodást, mely magva egy szebb jövő kifejlődésének; menjünk el a kereskedőkhöz: nem fognak panaszkodni, legalább nem azon mértékben, mint ezelőtt. El lehet mondani, hogy Isten irgalmából és segélyével a valósággal szegény emberek száma is nagyon megfogyott, s a munkaképes ember kereshet annyit, hogy becsületesen élhessen belőle.
Ha mindezeket meg akarjuk dönteni, akkor támadjuk meg az alapot: a kiegyezkedést, és valószínűleg meg lesz döntve.
Alig van ország, mely századokon keresztül annyit szenvedett, mint Magyarország. A legsúlyosabb csapások, melyek alatt egykor az ország oly hosszú ideig nyögött, egy gyászos napnak volt következése, a szerencsétlen mohácsi vésznapnak s az azt követő nehéz időknek. S mi okozta főkép hajdan is e gyászos napot? Sok más kedvezőtlen körülmények közt a józan számítás nélküli vak buzgóság s azon túlbizakodás, melylyel akkor a nemzet vitézségének érzetében túlbecsülte erejét s egyedül buzgóságát követve, nem vette tekintetbe a körülményeket, nem keresett szövetségeseket, nem várta be, hogy az egész haza egyesült erejével álljon síkra a fenyegető ellenség túlsúlya ellen, s e számítás nélküli túlbizakodás miatt elvérzettek a nemzet jobbjai. Ez 428hozta reánk végtelen tengerét azon szenvedéseknek, melyek az ország erejét elgyengítették, a folytonos viszályok magvát elvetették, s csak az isteni gondviselés különös kegyelme mentett meg bennünket a végenyészettől.
A történelem csak száraz elősorolása volna a történt eseményeknek tanúság és haszon nélkül, ha a múltak példáin az újabb nemzedékek nem tudnának okulni. Sokat szenvedtünk mi is a lefolyt 20 év alatt, talán nagy részben elhibázott számításaink miatt, szellemi erőnk s anyagi jólétünk napról-napra gyengült és alább szállott; ismét a végenyészet örvénye szélén állottunk, de tudtunk tűrni és kitartani, és ismét az isteni gondviselés nyújtott alkalmat, hogy szenvedéseink enyhűljenek, s ha a Mindenható úgy akarja, elenyészszenek. Nekünk, kik tanultunk a múltak példáján, nem volt szabad ez alkalmat ellöknünk és vétek lett volna azon hibába esnünk, mely egykor oly súlyos következéseket vont az országra, a rossz számítással párosúlt túlbizakodottság hibájába.
Körültekintve kül- és belviszonyainkon, meg kellett győződnünk, hogy egyedül a külföld támasza e hazát meg nem mentheti, bíztató szónál egyebet alig remélhettünk. Körülnéztünk a hazában s láttuk, hogy itt is voltak, kik azon rendszert, mely bennünket elnyomott, pártolták, elősegítették. Önmagunk között is hiányzott azon egyetértés, 429melyre szükségünk vala, s ily zilált állapotban, a kiegyezés idejét s alkalmát, melyet az események kedvezővé tettek, magunktól el nem lökhettük, sőt ezt meg kellett ragadnunk, s így jutottunk azon eredményhez, hogy lehetővé lett békés úton elérni azt, a mit más úton megkisérleni fonákság lett volna.
A hajdankorban fegyverrel vívták a harczokat népek és államok, most a nemzeteket nagyokká, erősekké és szabadokká nem egyedül a fegyver teszi. Nagy és túlnyomó része van abban a szellemi erő kifejlődésének, az iparnak, szorgalomnak és kereskedésnek, mely a népeket vagyonosokká teszi. Ezeknek kívántunk mi is tárt kaput nyitni, s módot nyújtani Magyarországnak, hogy benső megerősödése által tehessen alkotmánya biztos.
A mi a törvényekben ki van mondva, csak úgy megy át az életbe, csak úgy lehet áldást hozó, ha a végrehajtás teljes mértékben életet ad annak, mit a törvény kimondott és az ország érdeke kíván. A végrehajtás felelős miniszterek kezébe van letéve, de hogy ezek híven, pontosan és sikerrel teljesíthessék e szent kötelességet, kötelességünk nekünk is, egyes polgároknak, közreműködni, nem szabad helytelen nehézségeket gördítenünk a kormány törvényes 430törekvései ellenébe; sőt a mennyire tőlünk telik, igyekeznünk kell azon, hogy a törvény áldása puszta szó ne maradjon. Kölcsönös közreműködés tehát az, mit a haza tőlünk vár, s ezt annál könnyebben tehetjük, minthogy saját érdekünkben fekszik előmozdítani a közös czélt; kölcsönös türelem a másik kötelesség. Ne higyje senki, hogy a mit századokon keresztül a hanyagság, néha talán a rossz akarat elnyomott, azt néhány hó, sőt néhány év is teljes erőben ismét kifejthesse. Az ipar meggátolt fejlődését, a pangásra jutott kereskedést néhány törvény rögtön virágzóvá nem teheti. Őseink végtelen türelmet és szívósságot fejtettek ki a harcz terén, kövessük szép példájukat benső fejlődésünk szellemi és anyagi terén mi is ernyedetlenül. Ne csüggedjünk, ha valamely intézkedés a következő órában még meg nem hozza gyümölcsét, vagy ha a gyümölcs még nem érett, mert megérleléséhez hosszabb idő kívántatik.
A kiegyenlítés nem fegyverrel, hanem békés úton eszközöltetett, s ennek múlhatlan posztulátuma a kölcsönös engesztelődés; de hogy ez megszilárdúljon, s meghozza azon áldást, melyet attól remélhetünk; hogy a szabad téren, melyet a törvények megnyitottak, szabadon és sikerrel működhessünk, állandó és biztos békére van szükségünk. Békére itt benn a honban, békére a külföld irányában. Legyünk itthon testvérek a honszeretetben, s egyesült erővel 431és akarattal működjünk közre hazánk közjavára. Az alkalom előttünk van, az eredmény önmagunktól függ; béke az, a mit mindenek előtt óhajtanunk kell. A magyar államférfiaknak, kik viszonyainkat ismerik, minden törekvéseiket arra kell fordítaniok, s hiszem, arra is fordítandják, hogy a béke minél tovább, s a lehető leghosszabb időig zavartalanúl fennálljon. Ezt kell kérnünk a Mindenható kegyelmétől, s ezt reméljük fejedelmünk s államférfiainak bölcseségétől, s erősen hiszem, hogy e reményeket sem véletlen félreértések, sem álcsillogású remények meghiúsítani nem fogják.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
