I.
I.
Pest városa törvényhatóságának gyakorlatába lépte után 1861. január 17-dikén tartott közgyűlésében Szilágyi Virgil indítványozta: «Intézkedjék a városi közgyűlés, hogy az igazságszolgáltatás kezelését azonnal átvegye, s 309annak gyakorlatába lépjen. A városi tanács utasíttassék, hogy az eléje terjesztendő polgári peres és bűnvádi ügyekben a fönnálló törvények szerint, különösen pedig az örökösödési osztályos ügyekben az 1836: 14. és 1840: 13., a vásári ügyekben az 1836: 18., a szóbeli világos adóssági ügyekben az 1836: 20. és 1840: 10., a betáblázási ügyekben pedig az 1840: 21. törvény értelmében járjon el; a városi tanács egyszersmind utasíttassék, hogy a törvénykezés gyakorlásának megkezdhetése végett szükséges hivatali személyzet megválasztására nézve az 1848-dik évben megállapított statutumok értelmében jelölteket hozzon javaslatba.»
Deák Ferencz: Nagy fontosságúnak tartom a kérdést, mely szóba hozatott. A magyar nemzet alkotmányos intézményeinek egyike: az ország köztörvényhatóságainak törvényben gyökerezett önkormányzási joga, melynek lényegéhez tartozik az is, hogy önkebelében a birói hatalmat szabadon választott biróságai által gyakorolhassa.
Határozottan kimondotta ő felsége is október 20-dikán kiadott egyik rendeletében: hogy Magyarország alkotmányos intézményeit újra életbe lépteti. A magyar nemzet tehát az ország alaptörvényeinek értelmében, s a fejedelmi szó szentségénél fogva is teljes joggal kivánhatja: hogy az ország köztörvényhatóságai a birói hatalomnak törvényszerű gyakorolhatásába minél előbb vissza legyenek helyezve, s addig is, míg e részben a minél előbb összehivandó országgyűlés véglegesen intézkedhetik, az eddig fönnállott idegenszerű törvénykezés alkotmányszerűleg átalakíttassék.
A közigazgatás minden ágai között legtöbb kímélő óvatosságot igényel az igazságügy. Míg a politikai rendszabályoknak rögtöni megváltoztatása gyakran baj nélkül létesíthető, az igazság kiszolgáltatásának körében minden rögtönzés fölötte nehéz, gyakran káros, néha veszélyes is.
Két főelvet kell a törvénykezésnek czélba vett átalakításánál szem előtt tartanunk. Egyik az: hogy nemzetünk a törvénykezésre nézve is minél előbb visszanyerje alkotmányos jogait; a másik az: hogy az átalakítás a magánosok jogviszonyai megzavarása nélkül történjék.
1790-ben, midőn II. József császár absolut uralmának megszüntével a magyar alkotmány ismét visszaállíttatott, sokkal könnyebb volt a törvénykezés átalakításának eszközlése, mint jelen helyzetünkben.
Akkor a 10 évi absolut uralom alatt változott ugyan a törvényszékek szervezete, de nem változott az anyagi jog, nem hozatott be idegen codex hazánkba, itéltek a biróságok a régi magyar törvény szerint; 310s midőn a rendszer megváltozott, csak a törvényszékeket és biróságokat kellett a magyar törvény szerint megalakítani, s az anyagi törvények ugyanazok maradtak. Nem keletkeztek az absolut uralom alatt a magyar törvényektől eltérő alapon újabb jogviszonyok, s nem jöhetett kérdésbe, hogy egyik vagy másik jogesetet minő törvény szerint kell majd megitélni.
De mennyire máskép állunk jelenleg a törvénykezés átalakításának kérdésére nézve. Az ősiséget, mely magánjogi törvényeink minden részein keresztül van szőve, még 1848-ban eltörlötte elvben az országgyűlés. Azóta az elvben eltörlött ősiség tettleg és gyakorlatban is megszünt. A magyar törvények helyett az osztrák törvénykönyv hozatott be hazánkban is, s a tíz év alatt új jogviszonyok keletkeztek, melyeket a hon polgárai kénytelenek voltak az új törvényekhez alkalmazni; régi jogalapok enyésztek el, új jogalapok támadtak, egy szóval: magánjogi viszonyaink honfitársaink között is, a külföld irányában is, tetemesen megváltoztak.
Mindezeket ignorálnunk, mellőznünk vagy épen fölforgatnunk nem lehet. Senki, a kinek jogról és igazságról határozott fogalma van, nem kételkedik azon, hogy midőn a magánjogi törvények változnak is, azon jogviszonyokat, melyek a megváltoztatott törvények alatt keletkeztek, ugyanazon törvények szerint megítélni, melyeknek oltalma alatt, melyeknek szabályai szerint létre jöttek. Azon végrendeletet például, melyet valaki az eddig fönnállott osztrák törvény szerint tett, azon szerződést, mit ugyanazon osztrák törvényhez volt kénytelen alkalmazni, nem lehetne most a magyar törvény alatt érvénytelennek nyilvánítani csak azért, mert akár formában, akár lényegben eltérő a magyar törvénytől.
Mikép fogjuk tehát a jelen kérdés megoldásánál a fönnemlített két elvet egyesíteni? Azon úton, melyet Szilágyi úr indítványba hozott, hogy tettleg foglaljuk el a biráskodást, s a városi közönség létesítse azonnal a törvényes hatóság helyreállítását, czélt, úgy hiszem, érni nem fogunk.
Ha most is, mint 1790-ben, elég volna megalakítani a biróságot, s azonnal minden visszaesnék a régi kerékvágásba; ha minden biróság alakítása a köztörvényhatóságoktól függne; ha elég volna az első biróságokat megalakítani, bármi történjék is a köztörvényhatóságok körén kívül eső följebbviteli biróságokra nézve; ha nem kellene egyszersmind arról is gondoskodni, hogy a megalakított biróságok mikép járjanak el, s minő anyagi törvény szerint itéljenek az előforduló régi és új jogviszonyaink fölött: nem sok nehézséggel járna a dolog.
311De mivel mindezek összege képezi a törvénykezést, szükséges mindezekre figyelmezni.
Csak két mód képzelhető e részben, melyeknek egyikét kell választani annak, ki az átalakításban czélt akar érni. Vagy a régi magyar törvényeket kell teljesen és tökéletesen s egész terjedelmökben, addig is míg az országgyűlés véglegesen intézkedik, behozni, mind a biróságok szervezésére, mind az eljárásra, mind az anyagi jogra nézve; vagy változtatásokat kell azokban ideiglenesen tenni, s mint Szilágyi úr nevezi, octroyrozni.
A régi magyar magánjogi törvényeket teljesen, tökéletesen s egész terjedelmökben ismét viszaállítani nem tartom lehetőnek. Nem szólok a gyámságra, teljeskorúságra s a hiteli kérdésekre vonatkozó törvényekről; csak egyet említek meg, mi pedig az előforduló esetek gyakoriságát és fontosságát tekintve, kitünőleg figyelmet igényel, s ez az örökösödés. Én azt állítom, hogy nekünk jelenleg tettleg behozható örökösödési magyar törvényünk nincsen.
Régi örökösödési törvényeink általában az ősiségen alapultak, nemcsak a nemesi rendnél, hanem a polgároknál s az egész népnél is. Még a világos örökösödési törvénynek, az 1836-dik évi 14. czikknek alapelve is az ősiség, különösen a 3., 4., 7., 8. §§-ban.
Az ősiség elvben 1848-ban már eltöröltetett, s ez által az örökösödési törvényekben oly hézag támadott, mely miatt a régi örökösödési törvények lehetetlenekké váltak. Ezen hézag nem lőn a magyar törvényhozás által pótolva, mert a közbejött szomorú események a magyar törvényhozást ebben meggátolták.
Ha tehát a régi örökösödési magyar törvényt akarnók visszaállítani, s azt rendelnők például, habár ideiglenesen is, hogy az atya kizárólag a fiágat illető javait nem hagyhatja leánygyermekeire, hanem azok oldalági örököseire szállanak; a végrendelet nélkül elhalt magtalan szerzőnek szerzeményeit nem rokonai, hanem a királyi fiscus kapja meg: egyenes összeütközésbe jönnénk az 1848-ik évi törvények rendeletével s a nemzetnek határozottan kimondott akaratával, mely az ősiséget elvben nem azért törlötte el, hogy az tettleg ismét visszaállíttassék.
Hasonló nehézségek vannak a régi törvények más egyéb rendeleteinek változtatás nélküli teljes visszaállítására nézve is. Ilyenek különösen a hitelre vonatkozók, névszerint a birói zálogok kérdése nemesi javukban, és egyebek, miket újra föléleszteni, ellenkeznék az ősiség eltörlésének elvével.
Nem ugyan Szilágyi úr, de némelyek az által akarnák e nehézséget 312megoldani: hogy az ősiséggel kapcsolatban lévő perekre nézve az ország gyűlésének végleges intézkedéséig törvényszünetet javasolnak. Nézetem szerint az a javaslat a bajt nem orvosolná, sőt nagyobbítaná. Az ország gyűlésének végleges intézkedése nem oly közel áll. A legkedvezőbb esetben is sok nehéz kérdésnek kell addig megoldatni, míg az országgyűlés codificatióhoz foghat. Pedig magát a codificatiót sem lehet néhány hét alatt bevégezni. Ha tekintetbe veszszük, hogy az ősiséggel majd minden örökösödési peres kérdés kapcsolatba jöhet, a javaslott törvényszünet az örökösödési perek legnagyobb részére kiterjedne. Gondoljuk meg: hogy a népnél, kivált falun, a perek kilencz tized része örökösödési keresetre vonatkozik, s azokat oly hosszú ideig függőben hagyni, súlyos igazságtalanság volna, s méltán zúgolódást okozna. De egyébként is a törvényszünet csak peres esetekre vonatkozhatik, az anyagi jogot szabályozó törvények pedig nemcsak per eseteire szólanak, hanem azok oly szabályok, melyek szerint kell társaséletbeli cselekvéseinket intéznünk, azok szerint élünk, egyezkedünk, szerződünk, örökösödünk, osztozunk, adunk-veszünk, hogy a pert elkerüljük; s ha törvény nincs: mi szerint intézzék cselekvéseiket a hon polgárai? mi szerint tanácsoljanak, egyeztessenek másokat? a törvény nemcsak per esetére szól, s a per felfüggesztése még nem segít a bajon.
Úgy látszik, Szilágyi úr maga sem állította határozottan, hogy a régi magyar törvényeket egész terjedelmükben mindenre nézve vissza kell állítani, mert kiemelt néhány tárgyakat, mint például a vásári szóbeli eljárásokat; de hát mi történjék a többivel? minő biróságok, mily eljárások, s minő törvények szerint itéljenek ezek fölött?
De ha már a régi magánjogi törvényeket rögtön egész terjedelmökben minden változtatás nélkül visszaállítani nem lehet, ki fogja megtenni ezen változtatásokat, mik szükségesek? ki fogja pótolni a hézagokat? Ha Szilágyi úr indítványa szerint a köztörvényhatóságok tettleg és azonnal belehelyezik magukat a törvénykezésbe, ők lesznek kénytelenek azon változtatásokat ideiglenesen megtenni és a hézagokat pótolni, a mint ez több törvényhatóságoknál már történt is.
Szilágyi úr szomorú képét festette az igazságügy jelen állásának. Előadta: hogy az eddigi törvényszékek vonakodnak átadni a megyének a törvénykezési iratokat, a megye pedig eltiltotta tisztviselőit az eddigi törvényszékek ítéleteinek s határozatainak végrehajtásától, s így az igazság szolgáltatása végkép fölakadt. Ha Szilágyi úr föladatul tűzte volna ki magának, megmutatni azt: hogy jelen helyzetünkben mennyire káros a rögtönzés, a tettleges föllépés, mely azon állapotot idézte elő, mit ő maga is 313abnormisnak nevez, föladatát jobban meg nem oldhatta volna, mint a jelen helyzet azon szomorú képének előnkbe állításával, melyet lerajzolt.
Ha minden köztörvényhatóság saját nézete szerint tettlegesen eszközli önkeblében a törvénykezés átalakítását; ha a felsőbb biróságok, melyeknek alakítása nem a köztörvényhatóságok kezében van, ismét más nézetek szerint alakulnak, más szabályok szerint járnak el, más elvek szerint itélnek: az egymástól eltérő, sőt egymástól ellenkező szervezések, eljárások, törvények oly zavarba hozzák az igazságügyet, hogy annak tömkelegéből kibonyolódni senki nem lesz képes, s az igazság kiszolgáltatása végkép fönnakad.
Bizonyosan meg fog történni, sőt meg is történt már, hogy midőn egyik köztörvényhatóság mindenre nézve kivétel nélkül a régi magyar törvényeket állítja vissza, az újabban behozott telekkönyveket is érvényteleneknek nyilvánítja, sőt még az osztrák törvények alatt keletkezett jogviszonyokat, és az ezek iránt már folyamatban levő pereket is a régi magyar törvény szerint rendeli megitéltetni, akkor a másik némi kivételeket, módosításokat tesz, a harmadik némely peres esetre nézve törvényszünetet határoz. Igy fog ez menni s majdnem annyiféle lesz a törvény hazánkban, a hány a törvényhatóság, és pedig nemcsak apróságokra, hanem fontos, életbevágó magánjogi kérdésekre nézve is. A perlekedni akarótól azt fogja mindenekelőtt kérdezni ügyvéde: melyik törvényhatóságban fekszik a per tárgya? s a szerint mondhatja csak meg, jogos-e keresete? Sőt még azon kérdésben is: hol kell a pert megindítani, a törvényhatóságok különféle szervezete szerint igazodhatik el a jogtudós. Ugyanazon keresetet egyik megyében a megyei törvényszékeknél, másikban az alispánnál kell majd kezdenie, a mint egyik megye a régi törvények szerint szervezte törvénykezését, a másik abban változtatást hozott be. Sőt megtörténhetik az is: hogy perének birót nem talál, mert keresetét a régi törvény szerint a kerületi táblánál kellene indítani, kerületi táblákat pedig ő felsége nem állított fel. A városi polgárnak pedig, ha azon városban, hol a kereset tárgya fekszik, a régi törvények szerint szerveztetett a törvénykezés, feljebbviteli birósága sem lesz; mert tárnoki vagy személynöki itélőszékek nem léteznek. És mi lesz mindezeknek elkerülhetetlen következése? Az igazság szolgáltatásának teljes fönnakadása, egyesek anyagi károsodása, a közhitelnek oly tetemes csökkenése, melyet évek mulva sem lehet megorvosolni, egy szóval: zavar és anarchia. Nem túlzott képe ez a dolognak, hanem oly aggodalom, mely a már történtek után nagy mértékben valósulhat.
314Legyen bárminő az ideiglenes átalakulás: ha egyforma nem lesz az egész országban, ha az első biróságok és a feljebbviteliek összhangzásban nem lesznek, ha nem ugyanazon törvényt követi valamennyi, vagy – a nép szavával élve – nem lesz egy törvény, egy igazság, akkor az átalakulás nem lesz czélszerű, nem is lesz alkotmányos. Pedig ha minden köztörvényhatóság tettleg jár el, saját nézete szerint szervez, változtat, rendelkezik: egyformaság, összhangzás merőben lehetetlenek.
Épen azért tehát, mert a törvénykezés átalakulása a legnagyobb óvatosságot igényli, s azért, mert a törvénykezésre nézve egyformaságnak kell lenni az egész hazában, s összhangzásnak az itélőszékek minden fokozatai között, ezt pedig elérni lehetetlen, ha minden köztörvényhatóság egyoldalúlag, önnézete szerint, s mintegy elszigetelve cselekszik, rendelkezik: én Szilágyi úr javaslatához nem járulhatok, hanem czélszerűbbnek látom bevárni azon javaslatot, mit az ország birája ő felsége megbízásából az ország legfőbb törvényszékével, a hétszemélyes táblával és több e végre meghivandó jogtudósokkal együtt készítend az iránt, hogy miként lehet a törvénykezésre nézve addig is, míg e fölött az ország gyűlése véglegesen intézkedik, teljesen és minél előbb visszaállítani a nemzet alkotmányos jogait, a nélkül, hogy a magánosok jogviszonyai megzavartassanak. Annyival inkább jónak látom pedig ezt bevárni, mert tudom, hogy az országbiró e munkát igen rövid idő alatt megkezdi. Csak ily módon remélhető az egyformaság egész törvénykezésünkben. Legfőbb tekintet én előttem az, hogy a köztörvényhatóságok minél előbb visszakapják szabadon választott törvényszékeiket, s a följebbviteli biróságot is magyar törvényes itélőszékek gyakorolják. Ezt pedig, azt hiszem, sokkal biztosabban, sokkal gyorsabban elérjük, ha az említett javaslatot bevárva, addig minden tettleges, egyoldalú, sőt talán erőszakos föllépéstől tartózkodunk; azon folytonos surlódásoknak, mik tettleges föllépésünk által közöttünk és az eddig fönnállott biróságok között előidéztetnének, alig volna más eredménye, mint az, hogy mi a törvénykezési iratokat követelnők tőlük, ők azokat ki nem adnák, mi megtiltanók tisztviselőinknek, hogy azok határozatait végrehajtsák, s ennek nem ők szenvednék kárát, hanem mi magunk s azon polgártársaink, kik törvényt, igazságot keresve, nem találnának segélyt peres ügyeikben.
Egyik főokát némely botlásainknak a helyzet hibás fölfogásában találom. Minden magyar egyetért abban, hogy egyedül az 1848-dik évi törvények szolgálhatnak nekünk jogalapul, s hogy azok jogilag teljesen 315érvényesek, s mi azokhoz ragaszkodunk. De fájdalom, ezen jogilag fönnálló törvények tettleg még egész terjedelmökben nincsenek életben, s az a hatalom, melynek kezében van az anyagi erő, az említett törvények némely részeinek tettleges fönnállását tagadja. És mi mégis úgy akarunk eljárni tettleg, sőt talán erőszakkal is, mintha semmi akadály nem léteznék, s azon tettleg fönnálló hatalmat és erőt teljesen ignorálnók.
Igaz, hogy az a javaslat is, melyet a hétszemélyes tábla készítend, Szilágyi úr szava szerint csak octroyrozás leend. De hiszen, miután a régi törvényeket egész terjedelmökben visszaállítani úgy sem lehet, az is, mit a köztörvényhatóságok maguk hatalmával behoznának, szintén csak octroyrozás volna, még pedig sokféle egymástól eltérő octroyrozás. Sőt a hétszemélyes tábla ilynemű eljárása mellett némileg az is szól, hogy annak, mint legfőbb törvényszéknek, határozatait egyes esetekben, ott, hol törvényhiány volt, mindig törvény gyanánt tisztelte az ország; s mivel javaslata csak ideiglenes rendelkezést tárgyaz és csak a legközelebbi országgyűlésnek intézkedéséig tart, más úton pedig még több bajjal, sőt jogtalansággal járna a törvénykezés átalakítása, várjuk be javaslatát s tartózkodjunk a zavart okozható s minden esetre eredménytelen tettleges föllépéstől.
Ha joguk van a köztörvényhatóságoknak önkeblükben a törvénykezés rendezése iránt intézkedni, joga van más részről minden polgárnak az államtól pontos és biztos igazságszolgáltatást követelni. A köztörvényhatóság jogát csak a polgárok érdekében, csak azok jogának oltalmára gyakorolhatja, és ha azt úgy gyakorolja, hogy a pontos és biztos igazságszolgáltatás helyett a törvénykezés fönnakadását, zavart és valóságos anarchiát idéz elő, a legnagyobb jogtalanságot követi el, sőt koczkáztatja a nemzet szabadságát is, melyet védnie kellene, mert zavar és anarchia épen oly veszélyes ellenségei a nemzet szabadságának, mint az absolutismus önkénye.
A szabadság és absolutismus közti harcz oly régi, mint a történelem. Üssük fel a népek történetének könyvét, s látni fogjuk, hogy e két nézet, e két elem folytonos küzdésben volt egymás ellen, s hol egyik, hol másik diadalmaskodott. Igy volt ez évezredek óta, s így lesz talán még hosszú ideig. De egy feltünő jellemvonás van minden küzdelmeken, az t. i., hogy egyik úgy, mint a másik, mindig akkor bukott meg, midőn nem birta teljesíteni azt, mit a nemzetnek igért. Az absolut rendszer korlátolja az egyéni s polgári szabadságot, de igér rendet, nyugalmat, s mindenek fölött anyagi jólétet. A mint azonban kénytelen bevallani, hogy igéretét teljesíteni nem képes, fölébred a népben az 316elvesztett szabadság iránti sovárgás, türelmetlen lesz, s megtöri a hatalmat, mely szabadságának árát, a jóllétet, sem volt képes megfizetni. Újjal mutassak-e példákra e részben? A szabadságért küzdő párt más részről igér a nemzetnek egyéni s polgári szabadságot, de anyagi áldozatokat vesz gyakran igénybe. A nép a szabadság kincseért gyakran kész áldozatokra is. De a mint a szabadság anarchiává fajul, mely az egyéni s polgári szabadságot semmivé teszi, a nem teljesített igéret elidegeníti a népet, s tág kaput tár ismét az absolut hatalomnak. Példa erre Francziaország, mely nem a szabadság harczaiban, hanem az e harczot kisért s követett anarchia súlya alatt annyira kifáradt, hogy nem egyszer tárt karokkal fogadta az absolut hatalmat, mely őt attól megmentette s az anarchia visszatérése ellen biztosította. Óvakodjunk: hogy oly ballépéseket ne tegyünk, mik a népnek, mely tőlünk a renddel párosult szabadság áldásait várja, a végtelen zavarok és anarchia átkát hoznák nyakára, mert ez volna a legrövidebb út az absolut hatalom isméti megalapítására.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
