SINKOVICS ISTVÁN: MEZŐGAZDASÁGI VISZONYOK | Domanovszky: Magyar művelődéstörténet

SINKOVICS ISTVÁN:
MEZŐGAZDASÁGI VISZONYOK

Az idegenek, akik mint országuk kiküldöttjei hosszasabban időznek a magyarság körében, vagy csak egyszeri utazás futó benyomásairól számolnak be, mindannyian ugyanazt a képet rajzolják a középkori magyar földről. Franciák, németek, olaszok szinte versenyre kelnek egymással a magyar területek termékenységének, gazdagságának és változatosságának dícséretében. Van olyan, aki a földkerekség virágjának tartott Itáliához hasonlítja a magyar nép lakóhelyét, mások szemében az emberi képzeletjárta út legvégső állomáshelyének: paradicsomnak tűnik fel. E különféle leírások szerint egymást érik a falvak, városok, kisebb-nagyobb telepek, határaikban gazdag szántóföldek hosszúra szántott barázdákkal, amelyek annyi termést hoznak, hogy két országnak is elég volna. A hegyoldalakon a messze híres magyar borokat érleli a napsütés, a kövér legelőkön az utas mindenfelé szarvasmarhákat, lovakat, juhokat lát megszámlálhatatlan tömegben. A kép változatosságát emelik a kertgazdaságok, gyümölcsösök, a legkülönfélébb vadaknak menedéket adó erdőségek és a kanyargó folyók, amelyekben olyan sok a hal, hogy a nyugatiak alig akarnak hinni a szemüknek.

A természet bőkezűen kínálta ajándékait a duna-tiszamenti országban, és a magyar nép, Kelet pusztáinak fia, akit jóban és rosszban véglegesen ehhez a földhöz kötött sorsa, megfelelő módon kezdte értékesíteni a gazdag lehetőségeket. A letűnő középkorban idevetődő idegen megfigyelők nemcsak a természet határtalan gazdagságát látják meg, hanem már mindenfelé felfedezik az emberi munka nyomait is. Természeti gazdagság és emberi munka közös eredményei a búza-, rozs-, árpatáblák, amelyeknek helyét sok esetben először az erdőtől vagy a víztől kellett meghódítani, a szőlők, kertek, halastavak, az életszínvonal fenntartásának megannyi forrása.

A kései középkor egymást váltogató magyar nemzedékei rendszeres munkával igyekeztek a természettől megszerezni azt, ami a mindennapi élethez szükséges. A természet különféle erőinek kamatoztatásán az emberek azokban a közösségekben dolgoztak, amelyek életüket minden vonatkozásában magukba ölelték. A városok, falvak, puszták, amelyek sűrűbben-ritkábban ellepték a hegyes-dombos vidékeket és az Alföld téres síkságait, szétosztották maguk között a magyar földet. Mindegyik helység, a több ezer lelket számláló népes városoktól a színtelen faluig, ahol mindössze néhány jobbágycsalád húzódott meg, tervszerűen iparkodott kihasználni szűkebb vagy tágasabb területét. Egységes szempontok szerint jelölt ki helyet határában a termelés különféle ágainak és ezekbe a keretekbe belekényszerítette valamennyi tagját különbség nélkül. A közösség megbonthatatlan ereje a középkori gazdálkodásban minden vonalon jelentkezett. Az embereknek csak az a belsőség volt a sajátjuk, amelyen fából, nádból, sárból lakóhelyet építettek maguknak és állataiknak, hogy az időjárás viszontagságaival szemben védve legyenek. Ellenben a falu határa – mégpedig nemcsak az erdők, rétek, legelők, hanem a szántóföldek is – az ország nagy részében közös tulajdon volt, amelyet a közösség esztendőről-esztendőre, igazságos mértékkel mérve, szétosztott tagjai között. Mindenkinek jutott a termékeny részekből, de jutott azokból a földekből is, ahol kevesebb volt a napsütés és gyengébb a termés. Természetesen az egymás mellett sorakozó és éles határvonalakkal el sem különített földsávok művelőinek szigorúan kellett – ezt parancsolta az egyéni és a közös érdek – alkalmazkodniok, egyiknek a másikhoz. Eredményt ugyanis nem lehetett volna másként remélni, mintha egy-egy összefüggő határrész valamennyi osztályosa ugyanazt termeli és egyforma időbeosztással végzi a különféle munkákat, kezdettől végig.

Magyar földmívesek földjük terményeiből ajándékokat visznek Zsigmond királynak. Richenthal Urlik konstanzi zsinati krónikája bécsi kéziratából.*
(Bécs, Állami könyvtár.)

* Az eredeti színezett tollrajz a bécsi egykori császári könyvtár Cod. Lat. 3044. jelzetű papírkéziratában. A kép fölírása így olvasandó: Also lech wnser her der kunig lechen den vngersch[e]n, die nit edel sind, die muestent im geben [au]f das sy für im komen mugent aint weders huener, ayer, pfauwen, wachs, pfeffer oder anders etc. Egy harmadával kisebbítve.

A termelésben, a természet erőkifejtésének irányításában a társadalom különböző rétegei különbözőképpen vettek részt. A nagybirtokos úr, akit lefoglaltak az országos gondok, a háborúskodás, az udvari élet, a külföldi követjárások, alig vállalhatott valami tevékeny szerepet a szerteszét fekvő birtokain folyó gazdálkodásban. A nemesi életstílus alsóbb szintjein már sokkal több időt szentelhettek az emberek a földnek, a gazdasági életnek. A kisnemes ugyanis napjait nagyrészt kinn töltötte birtokán, népei között, így tehát természetes állandó irányítója maradhatott a termelés különféle munkáinak. Ha pedig – ami mindennapos eset volt – valamelyik nagyúr szolgálatába állott, akkor sem szakadt el a földtől. Mint várnagy vagy gazdatiszt vezette a nagybirtokon az állattenyésztést, a föld- és szőlőművelést, a természet javainak kihasználását. A gazdálkodást magát sokrétű feladataival a falvakban és városokban meghúzódó népre, ahogy akkoriban nevezték: jobbágyokra, szegényemberekre bízta a középkori munkamegosztás. Ebben az ország lélekszámának nagy többségét tevő osztályban a nemesi életstílust utánzó tehetős jobbágytól le az ellenkező végletig: a nemhogy saját gazdasággal, hanem még a legszegényesebb lakóházzal sem rendelkező, másoknak dolgozó nincstelenig, a föld termőerejének értékesítése volt az életkitöltő munkakör. Ez az ősi emberi foglalkozás egyformán lekötött falusiakat és városiakat, legfeljebb annyi különbség választotta szét őket, hogy az utóbbiaknak nem a föld volt az egyetlen megélhetési forrása.

Vetés a XV. században.
(Az Országos Széchenyi Könyvtár magyar kalendáriumából.)

A termelő munka a közösség által szabott keretek közt két helyen folyt: a jobbágygazdaságokban és a földesúr saját kezelésében tartott földeken. A középkori magyar nagybirtokon és a középbirtokon egyaránt az előbbi forma volt az uralkodó, amellyel szemben a földesúri gazdaság – allodium, major – kisebbségbe szorult. Ezzel a középkori jellegű birtokkihasználási formával szemben azonban a magyar földön is kezd jelentkezni a külföldi országokban már messzejáró átalakulás, amelynek során a birtokos úr földjei nagyobb részét kiveszi a jobbágykezekből. A nagybirtok szétszórt falvaiban, ahol azelőtt csak paraszti gazdaságok voltak, egyre gyakoribbak és egyre nagyobbak lesznek a földesúri üzemek. Eredetileg nem sokban különbözött a gazdálkodás e két egysége egymástól. A falu határában helyenként változó nagyságú haszonélvezet tartozott hozzájuk szántóföldből, kaszálóból, rétből, erdőből. Néhol azonban a földesúri major már a letűnő középkorban kiszabadult a faluközösség kötelékeiből és a jobbágygazdaság többszörösére nőtt. A munkát a földesúr és a szegény emberek földjén ugyanazok a kezek végezték. A jobbágyok ugyanis nemcsak a saját gazdaságuk teendőit látták el, hanem egyszersmind kötelesek voltak uruknak külön kezelésében tartott birtokdarabján is robotolni, szántani, vetni, aratni, behordani, csépelni. Hogyha pedig az egyre összetettebbé fejlődő majorgazdaságban a munkáskezekre váró feladatok meghaladták a jobbágynép erejét, [Jobbágygazdaságok és földesúri üzemek] akkor felhasználták a falu nincstelenjeit. Sok helyt a birtokos fennhatósága alatt éltek olyan emberek is, akik a nagybirtoktól nyert védelemért és kenyérért a földesúri üzemnek teljesítettek szolgálatokat.

Malom a XVI. század elején. Hutter János eperjesi szenátor fogadalmi képén.
(Szépművészeti Múzeum.)

A természet erőforrásainak értékesítése lassanként kezd kinőni a középkori keretek közül. Az uralkodóvá szélesedő középkori felfogás, amely csupán a társadalom különböző magasságaiban különböző méretekben jelentkező szükségletek kielégítését engedte meg, gyakran már nem tudja a kijelölt határnál megállítani a termelést. A nagyobb eredmények felé törtetés, a piacra-dolgozás egyelőre még csak másodrendű szempont, céltudatosan még alig fokozza a befektetést és a munka iramát. A földesúri majorok és a jobbágygazdaságok gabona-, állat- és borfeleslege azonban már mindenfelé a piacra kerül, és pedig nemcsak a belföldet látja el, hanem fogyasztóközönséget szerez magának idegen országokban is, amelyek földje nem olyan bőtermő, mint a magyar.

A magyar nép gazdálkodásában is megjelennek azok a különféle elemek, amelyeknek keveredése a duna-tiszamenti ország életét minden vonatkozásában sajátossá formálta. Egymás mellett élnek a széles keleti puszták örökségei és ősi európai hagyományok, amelyeknek gyökerei nem egyszer messze a római világba nyúlnak vissza. Keletet még a hazátkereső magyarság hozta magával és a középkor folyamán a pusztákról érkező rokonnépek, elsősorban a kunok felélénkítették ezeket az emlékeket, hogy feledésbe ne halványodjanak. A nyugati hatások különböző utakon vándoroltak be a magyar gazdasági életbe. A honfoglaláskor itt talált lakosság és a román-germán világ minden részéből jövő, szerencsét próbáló idegenek évszázadok tapasztalatait közvetítették a magyarsághoz. Nyugat küldöttei közül a legmélyebb és legszélesebb hatást a szerzetesrendek, a bencések és ciszterciek gyakorolták, akik – miként az élet más területein – a természet erőforrásainak kihasználásában is a nép tanítómesterei voltak. Mintagazdaságaik új színeket hoznak a magyar föld gazdasági életébe, új művelési ágakat és módszereket, új növényfajtákat és az állattartásnak a nyugati népek körében szokásos módját. Eredményeik követésre csábítják a világi nagybirtokot; elsőnek a földesúri major próbálkozik meg a nyugati mintákkal, idők folyásával pedig a parasztgazdaságok is megtanulnak belőlük egyet-mást. Kelet és Nyugat nemcsak a termelés különféle ágaiban és formáiban él egymás mellett, hanem keverten jelentkezik mindazokban a babonákban és szokásokban, amelyekkel a természet erőivel szembenálló ember küzd a rontó hatalmak ellen, védi földje termékenységét, állatállománya szaporaságát. A hiedelmek és háborús szertartások, amelyek a termelést, az ősi emberi foglalkozásokat, apáról-fiúra megszakítás nélküli folytatásban öröklődve kísérik, egyformán tartalmaznak keresztény és pogány elemeket, maradványokat a római világból és Kelet pusztáiról.

Disznóölés a XV. században.
(Az Országos Széchenyi Könyvtár magyar kalendáriumából.)

A középkori magyar földnek a virágjában lévő őstermelés adott sajátos külsőt, vonásokat és színeket. Az ország különböző vidékein azonban a termelés, az éghajlathoz, talajviszonyokhoz és a helyenként változó természeti adottságokhoz alkalmazkodva, nem mutat egységes képet. Az Alföld tengersík pusztáin a keleti steppéken tanult állattartás volt a magyar falvak életkitöltő foglalkozása, a hegyes vidékek kövér legelőin a havasi pásztorkodás virágzott. Az ország többi részében a nyugati népek mintái szerint művelt szántóföldek és szőlőhegyek voltak a lakosság megélhetésének legfőbb forrásai.

Hordószekér a XV. században. A jánosréti főoltár részlete.
(Szépm. Múzeum.)

Az ősi foglalkozások közül az állattenyésztés valamennyi táj gazdasági életében jelentős szerepet vitt. Egyrészt a gazdálkodó ember semmiképpen nem nélkülözheti munkájában az állatok erejét, táplálkozásában és ruházkodásában különféle szolgáltatásaikat. Másrészt a középkori viszonyok közepette, [Középkori őstermelés] amikor a pénznek a mainál hasonlíthatatlanul kisebb körű jelentősége volt, elsősorban a lábas jószágot tekintették vagyonnak, az állatok számát a földi gazdagság fokmérőjének. Nem csoda tehát, hogyha a földesúri gazdaságok és a jobbágyháztartások, falusiak és városiak egyformán arra törekedtek, hogy mindenkor megfelelő állománnyal rendelkezzenek. Az egri püspökségnek például a középkor végén kétezernél több juha, 355 szarvasmarhája, 245 sertése volt. A humanista műveltségű Várdai István bíbornok hagyatékában nem kevesebb, mint 32 ökröt, 40 barmot, 300 lovat, 3000 juhot, 350 disznót találtak. De nemcsak a nagyok gazdaságai tartanak jelentős állatállományt, hiszen az egyik színtelen életű békésmegyei jobbágyfaluból a hatalmaskodó szomszédok egy alkalommal kereken 100 lovat, 400 szarvasmarhát és 3000 juhot rabolnak el. Még a legalacsonyabb szinten álló szegényemberek házatájáról is elmaradhatatlan a lábas jószág, egy-két ló, tehén, juh, kecske, a tehetősebbek gazdaságában pedig egészen tekintélyes számú állat él. A Károlyiak egyik jobbágyának például 14 ökre és 24 disznaja van, az Alföldön nem egy parasztember akad, akinek 20–30 lova legel a falu határában, a ménesben. Így nem is különös dolog, hogy a pesti vagy szegedi vásárokon – miként egy erre vetődő francia utas nagy csodálkozással leírta – 2-3-4 ezer lovat könnyűszerrel lehetett összevásárolni.

A középkori magyar gazdaságok állatai legnagyobbrészt a keleti pusztáról hozott fajták, amelyekhez a nyugati országokból újak jönnek és lassanként megindul a keveredés. A magyarságnak – mint a pusztai népeknek általában – három legtöbbre becsült állata a ló, a szarvasmarha és a juh. A ló, a puszták öröksége, az új hazában is megtartotta fontos szerepét. A középkori magyar földön élő fajtája gyorslábú, erős, kitartó állat, legszebb példányai Erdélyből és a Székelyföldről kerülnek ki. Az alföldi ménesek lovai szilajak, vadak, nem egykönnyen idomíthatók és nehezen szoknak hozzá a patkoláshoz. A nagyurak gazdaságában éltek másfajta lovak is, amelyek török földről vagy a szomszédos népektől kerültek ide. A magyarság azonban – írja Mátyás király egyik levelében – saját nevelésű paripáin vívta meg sok-sok diadalmas csatáját törökkel és keresztény ellenségekkel, az idegen lovak nem is volnának alkalmasak ilyen komoly feladatok megoldására. A szintén keleti származású magyar szarvasmarhán az itt töltött ezer év jóformán semmit sem változtatott. A középkorban is ugyanaz a hosszú szarvú, hatalmas testű, edzett, munkabírásban, szívósságban és igénytelenségben utolérhetetlen fajta, amely a végtelen steppékről jött a magyarsággal és amely még ma sem tűnt el egészen. A juhok közt, amelyek hatalmas nyájakban járták az alföldi és a havasi legelőket, kétféle fajta volt: a Keletről hozott racka-féle és az európai parlagi, amelyet az itt talált népek tenyészetéből ismert meg a magyar állatgazdálkodás. A lóban, marhában és juhban nem merült ki az uradalmak és jobbágyháztartások állatkészlete. Sokfelé tenyésztették a kecskét, amely a legszegényebb rétegeknek jóformán egyetlen állata volt, továbbá a sertésnek két ősi, a mult században kipusztult magyar fajtáját: az erdei életmódhoz szokott bakonyit és a mocsaras vidék növényzetével táplálkozó szalontait. Nagy számban éltek a földesurak és szegényemberek házatáján baromfiak: libák, csirkék, tyúkok, kappanok, amelyeknek egy részét a jobbágynép országszerte adóba fizette urának. A gazdaságok állatsorát a halak zárják be, amelyeknek legkülönbözőbb fajtái (viza, tok, kecsege, harcsa, keszeg, ponty, pisztráng, süllő stb.) éltek a magyar vizekben és a méhek, amelyeket főként erdős vidékek tenyésztettek.

A magyar föld népe állatait kétféleképpen tartotta. Az egyik tartásmód kinnhagyja a jószágot télen-nyáron, éjjel-nappal, napsütésben, esőben, szélben a legelőkön, a másik fából, nádból, sárból készített épületekkel (istálló, ól) védi az állatállományt, hogy meg ne vegye a tél hidege és ne szenvedjen az időjárás szeszélyeitől. Az előbbinek, a szilaj vagy rideg pásztorkodásnak, [Állattenyésztés] mely a keleti steppékről jött, az Alföld széles síkja volt a világa. Hatalmas gulyák, ménesek, juh- és sertésnyájak éltek itt szabadon, szinte vadállatok módjára. A lábas jószágot istállózó állattenyésztést, amelyet istállós, jászlas, szelíd tartásmódnak neveznek, a szomszédos népektől és a nyugati bevándorlóktól tanulta el a magyarság. Az ország nagy részében az ember ilyen módon gondozta háza körül állatait, munkájának és megélhetésének nélkülözhetetlen segítségeit. A legelőket járó ló, tehén vagy juh közvetlenül, legeléssel szerezte mindennapi táplálékát, az istállóban tartott jószág ellátásáról arra az időre, amelyet nem a szabad természetben, hanem fedél alatt töltött, a gazdaságnak kellett gondoskodnia. A falvak határuk egy részét a legelésző nyájak számára hasították ki, azonkívül az állatállománynak szolgáltattak táplálékot a pihenő, csupán gazt és burjánt hozó ugar-földek. Sok helyen behajtották a jószágot az erdőkbe is, főként a disznókat, amelyeket azután a tölgyek gazdag makktermése hízlalt kövérekké. Az istállós tartásmód mellett a legelőktől és szántóktól elkülönített kaszálókon gyüjtik a szénát földesúri majorok és jobbágygazdaságok. Száraz takarmánynak használják fel a töreket, szalmát, pelyvát, a gazdálkodás másodrangú termékeit.

Juhászok a XV. században. A radácsi szárnyasoltár Szent Joachimot ábrázoló képén.
(Szépművészeti Múzeum.)

Voltak azután állatok, amelyek természetüknél fogva egész külön tartásmódot és ellátást kívántak. A méhek kasokban éltek, a baromfiaknak a ház közvetlen közelében volt a helyük, a halak számára sok helyen már mesterséges halastavakat is készítettek: vagy valamelyik folyóvíz medrének egy részét rekesztették el, vagy kisebb-nagyobb medencét ástak, amelyet a közeli forrás, patak, tó állandóan friss vízzel töltött teli és amelyben fajok szerint csoportosítva helyezték el és tenyésztették a halakat. A halászat, a magyarság ez ősrégi foglalkozása nagyrészt változatlanul megtartotta Keletről hozott sok évszázados szerszámait, amelyeket a szomszédos népek gyakorlata néhány új eszközzel egészített ki. Mindenfelé elterjedt volt a halászatnak az a módja, hogy vidékenként különféle formájú, nádból, vesszőfonásból készült, a folyó- és állóvizekben megfelelő helyeken rögzített fogókészülékek (cege, varsa, vejsze, vejsz) felé irányították, a víz sodrával, vagy ijesztéssel kényszerítve, a halakat. A másik fajta legfontosabb halászat egy-egy kisebb-nagyobb vízterület halállományát mozgatható kerítőhálóval, gyalommal zárta körül és emelte ki.

Pásztor. Fafaragvány a XV–XVI. század fordulójáról. Sárosmegyei oltárról.
(Szépművészeti Múzeum.)

Az állatok őrzése és gondozása külön embereknek, pásztoroknak, csikósoknak, gulyásoknak, csordásoknak, méhészeknek volt a feladatuk, akik vagy valamelyik földesúr, vagy a falu szolgálatában állottak. A királyi gazdaságok és az előkelőbb birtokosok lovaik betanítására hozzáértő lovászmestereket, lovászokat tartottak.

A társadalom a gazdálkodásban és a mindennapi életben egyaránt nélkülözhetetlenül nagy hasznát látta az állatállománynak. A lábas jószágnak elsősorban erejét használták ki, az eke és a szekér elébe ökröket, lovakat fogtak, ez utóbbiak repítették sík vidékeken az idegen szemnek feltűnő könnyű magyar kocsikat, vagy pedig hátukon hordozták az embert utazáskor, tornajátékokon és háborúban. Az állatok szolgáltatták a középkor főtáplálékát: a húst, amelynek élvezhetőségét azzal fokozták, hogy a vágásra szánt jószágot hízásra fogták. A különböző életszinten állók – a szegényebb rétegeket leszámítva – mindenfelé nagy mennyiségben fogyasztották a marha, juh, sertés és a baromfiak húsát, valamint a halakat, amelyek az akkori naptárba iktatott sokféle böjtösnap miatt igen gyakran kerültek az asztalra. Fontos ételek voltak az állati szolgáltatások közül a tej, a tejtermék, a tojás és a méz, mely a cukrot nem ismerő középkor egyedüli édessége volt. Állataitól nyerte továbbá az ember a ruházatához szükséges gyapjút és bőrt, valamint a viaszt, amely istentiszteletek idején az oltáron égett, esténként pedig világosságot adott a középkori otthonoknak. Végül nem megvetendő hasznot [A földművelés rendszere] hozott földesuraknak, szegényembereknek a lendületben lévő és az országhatárokat is átlépő állatkereskedelem.

A falvak és városok a középkor végén országszerte munkába fogták földjüknek kisebb-nagyobb darabját, hogy a benne rejtőző erők az emberkéz irányítása mellett kenyér- és más fontos növényeket teremjenek a megélhetéshez. A magyarság lakóhelye – az Alföld homokját és hegyesvidéki telepek soványabb határát nem számítva – csaknem mindenfelé fekete, kövér talaj volt, amely kevés munka ellenében is bőségesen fizetett.

Pásztorok a XV. században, a bártfai Krisztus születése oltáron.

A földművelésben évszázadok gyakorlata és tapasztalata bizonyos rendszert alakított ki, amelynek az volt a célja, hogy a termelés erőforrását kímélje, megvédje a kimerüléstől. A falvak területüket felosztották és az egyes részek különböző feladatokat kaptak: rétnek, legelőnek, kaszálónak, szántóföldnek szolgáltak. Hogy pedig az évről-évre megszakítás nélkül ismétlődő egyforma termelés fáradttá ne tegye a földet, váltogatták a beosztást. Az a határrész, amely egy ideig búzát, árpát, rozsot hozott, legelő lesz, hogy pihenhessen, szerepét pedig olyan földek veszik át, amelyeken eddig szünetelt a munka. Ennek a gazdálkodási módnak kezdetlegesebb formájában kétfelé választják a határt, az egyik részt felszántják, a másikat rétnek, legelőnek hagyják és időnként felcserélik őket. A ciszterciek mintagazdaságai azonban lassanként megtanították a magyar népet a talaj gazdaságosabb kihasználására. Ez pedig úgy történt, hogy a termelés rendelkezésére álló földet három darabra (nyomás, forduló) osztják. Az elsőt ősszel vetik be és a következő év júniusában aratják le, a másodikon a tavaszi szántással indul a gazdasági munka és a nyár közepére érik sarló alá a gabona, a harmadikat vagy parlagon vagy pedig feltörve, de be nem vetve ugarnak hagyják, hogy erőt gyüjtsön arra az időre, amikor reá kerül a sor. Az őszi vetés, tavaszi vetés és ugar hármas szerepe esztendős időközökben a faluhatár más és más részeinek jut, ami a föld életét eléggé változatossá teszi, mert csak háromévenként kell ugyanazt teremnie. Ez az úgynevezett háromnyomásos rendszer, amelynek gyökerei még a római világ mezőgazdasági életébe mennek vissza, – akárcsak Nyugaton – Magyarországon sem tudott mindenütt elterjedni. Ahol sűrűbb foltokban élt a lakosság, szűk volt a határ, ott hamarosan áttértek a hármas beosztásra, az akkori idők legtökéletesebb megoldásformájára, amely megszakítás nélkül a föld kétharmad részét állítja a termelés szolgálatába. Azoknak a vidékeknek azonban, amelyek az állattartást tekintették főfoglalkozásuknak s így mindenekelőtt arra törekedtek, hogy hatalmas nyájaik részére minél nagyobb füves területeket tartsanak fenn, kevés volt a faluhatár egyharmadára csökkent legelő. Az állattenyésztés érdekei miatt tehát sok helység nem osztotta földjét három részre, hanem megmaradt a kétnyomás rendszere mellett.

A fáradt földek termőerejét elsősorban pihentetéssel igyekeztek újjáfrissíteni, a trágyázás fontosságát a középkor nem ismerte fel eléggé. A trágyát külföldi országokban is az útra hányták vagy a folyóvízbe vetették, úgyhogy a mezőgazdasági termelés nagyon ritkán látta valami hasznát. Egyedül a szerzetesgazdaságok használták fel talajuk javítására, valamint a mostoha viszonyokkal küszködő felvidéki falvak, amelyek számára életkérdés volt, hogy sovány földjeik helyrehozhatatlanul ki ne merüljenek. Máshol legfeljebb csak akkor jutott a termőterület állati trágyához, amikor ugarként pihent és a barázdáin nőtt fű, gyom lelegelésére az emberek reáhajtották a lábas jószágot.

A mezőgazdaság különféle munkáit, a föld őszi-tavaszi felszántását, a mag elvetését, a termés learatását, betakarítását, kicséplését, vidékenként az időjáráshoz alkalmazkodva, esztendőről-esztendőre ugyanazokon a napokon végezték. Ez az időbeosztás, valamint a gazdálkodó munkáját át meg átszövő babonás szokások, amelyekkel az ember a termelés és fejlődés titokzatos folyamatát kísérte, nem egyszer a pogány korból kiindulva szállottak az elmenő nemzedékekről örökségként a helyükbe lépőkre, és a futó századok [A munka eszközei] alig változtattak rajtuk valamit. A földesurak és a jobbágyok gazdaságai, amelyeknek teendői nagyrészt ugyanazokra a munkáskezekre vártak, természetszerűleg nem végezhették egyszerre a különféle feladatokat; a szegényemberek csak azután foghattak saját földjük felszántásához vagy saját termésük betakarításához, amikor már uruk majorjában készen voltak a munkával.

Az eke legrégibb magyar ábrázolása Zenthei Mátyásnak V. Lászlótól 1456-ban kapott címerében.
(Országos Levéltár.)

Az eszközök, amelyekkel a középkor gazdálkodó embere dolgozott, – mai szemmel nézve – nagyon kezdetlegesek voltak. Ebben a vonatkozásban a jobbágyföld nem állott a földesúri mögött, mindkettő jóformán különbség nélkül ugyanolyan eszközökkel ugyanolyan megművelést kapott. A legfontosabb szerszám az eke volt, amely földethasító alkatrészei, a csoroszlya és a szántóvas kivételével egészében fából készült. Minthogy csak vékony réteget tört fel és a talajt nem tudta eléggé megforgatni, a nyomában maradt barázdák gazdag termést nem hozhattak. Ugyancsak az eredményesség rovására történt, hogy a boronát a legtöbb helyen nem ismerték, a mag jórésze tehát – hacsak nem először szórták be a tarlót gabonával és azután szántották fel – veszendőbe ment, a madarak zsákmánya lett. A mezőgazdaság többi munkáinak végzésében sarló, kasza, kézicsép, szórólapát, kapa, ásó és fejsze állottak az emberek rendelkezésére.

A faluhatárok ekével feltört darabjai elsősorban gabonaféléket, búzát, árpát, rozsot, zabot, kölest termettek, a különböző színvonalon álló középkori otthonok e nagyfontosságú eledeleit. Ugyancsak a szántóföldeken kaptak helyet a hüvelyesek, borsó, lencse, továbbá a káposzta, len, kender, végül a tök és dinnye, amelyek különösen az Alföld homokos talaját szerették. A szerzetesgazdaságok, példájuk nyomán pedig földesurak és szegényemberek, a ház közelében a nyomásokra darabolt határ körforgásától független kisebb-nagyobb földet tartottak fenn, a kertet, amelynek a talaját nem ekével művelték, hanem kéziszerszámok segítségével. Itt gondozták – nagyuraknál külön kertészek – a híres magyar gyümölcsöket, almát, szilvát, cseresznyét, diót, körtét hozó fákat, és a kertgazdaságokban nőttek fel a sör készítéséhez használt komló, valamint a konyha számára szükséges különféle vetemények és zöldségek.

Szőlőtaposás a XV. században.
(Az Országos Széchenyi Könyvtár magyar kalendáriumából.)

Kádárok a XVI. század elején. Bem Balthazár 1505-ben készült Codex picturatus-ából.*
(Krakkó, Jagello-könyvtár.)

* Bem Balthazár krakkói születésű és odavaló polgár városának kiváltságleveleit, rendtartását és az ottani céhek szabályzatait 1500–1505 között díszes és sok festett képpel ellátott kódexben gyüjtötte össze, amelyet a város tanácsának ajándékozott. E nagybecsű művelődéstörténeti forrás képeiből néhányat a középkori magyar-lengyel kapcsolatok és a két nemzet kulturális életnyilvánulásainak hasonlósága tudatában kötetünk illusztrálására felhasználtunk. Tehettük ezt annál inkább, mert amint azt Jan Ptasnik Cracovia artificum c. művében kimutatta, Krakkóban a XV–XVI. század folyamán igen sok magyar iparos élt és dolgozott, ép úgy, mint ahogy lengyelek hazánkban is jelentős számban fordultak meg.

A szőlőművelés, amelyhez a magyarság Champagne-ból, Burgundiából, a Rajna-mellékről, valamint Görögország és Itália gazdag bortermő vidékeiről kapta az indítást, a nemesfajú vesszőket és messze visszamenő kultúrák hagyományait, még olyan helyeken is foglalkoztatta a városok és falvak lakosságát, ahol ma már nyoma sincsen a szőlőnek. A középkori és a renaissance-udvaroknak, a nemességnek és az alsóbb rétegeknek egyformán a bor volt a kedvenc italuk, a szomszédos országok nagyszerű lehetőségeket kínáltak a magyar föld híres borainak értékesítésére, nem csoda tehát, ha a szőlőművelés mindenütt fellendült. A szőlőtermő hegyek, dombok magukhoz hívták a közelebbi-távolabbi környék népét. Különböző földesurak alárendeltjei és függő viszonyt nem ismerő városi polgárok egymás mellett vállaltak a szőlők tulajdonosától kisebb-nagyobb területet, amely után nem a szokásos jobbágyszolgáltatások jártak, hanem szerződésben megállapított bérösszeg. A szőlőhegyek urai ugyanis másként nem tudtak elegendő munkáskézről gondoskodni, a parlagon hagyott szőlőnek pedig menthetetlenül pusztulás a sorsa. Virágzó szőlőültetvények lepték el széles a Dunántúlt, Pozsonyt, Hontot, Nógrádot, Hevest, Borsodot, fejlett bortermelés folyt Erdélyben, a Szerémségben, Szlavóniában, sőt még Nyitra, Gömör, Ung, Bereg és Bihar délre néző hegyoldalainak is jutott annyi napsugár, hogy megérhessen rajtuk a szőlő. A magyar borok között voltak fehér és vörös színűek, könnyűek, nehezek, édesek, fanyarok, savanyúak, a legkülönbözőbb [Szőlőművelés] ízlések gazdag választékot találtak bennük. A középkori magyar földön termett borok királyának a szerémit tartották, amelynek nem kellett szégyenkeznie még a délszigetek, Kréta, Korzika szőlőinek mézédes nedűjével és a franciák legjobb terméseivel szemben sem. Rajtakívül különösen a balatonvidéki, soproni, pozsonyi borokat vette szárnyára a hír és a budait, amelyről egy burgundiai utazó azt írta, hogy tüzességét a földben rejlő kénes tartalmú meleg forrásoktól nyeri. A Hegyalján még csak ekkor ültetik az első szőlővesszőket, hogy azután a lendületbe jövő szőlőkultúra alig pár évtizedes multtal és hagyománnyal a háta mögött elindítsa bortermését világhódító útjára. E változatos fajtákat nagy bőségben hozták a szőlőhegyek; olyan esztendőben, amikor a szőlőnek kedvezett az időjárás, szüretkor nem tudtak elegendő edényt találni a termés elhelyezésére. Bakócz Tamás például egri püspök korában évről-évre 800–1200 hordót tud megtölteni, Mátyás király renaissance-udvara pedig a nagy örömnapokon pazarló fejedelmi bőkezűséggel szökőkútban folyatta a bort, fehéret és vöröset. A gazdaságok bortermésüket pincéjükben fajták szerint csoportosítva különböző hordókban kezelték és készítették elő a fogyasztás, valamint a piac számára.

Vadkanvadászat. Miniált kép Kálmáncsehi Domokos székesfehérvári prépost Budán készült breviáriumában. XV. század vége.
(Országos Széchenyi könyvtár.)

Az embernek sokféle hasznot jelentő erdőségek még a középkor végén is nagy foltokban takarták a magyar földet, kivéve az Alföld fában koldusszegény síkját, ahol legfeljebb a patakok mentén húzódott meg egy-egy kisebb füzes. Az erdő szolgáltatta a fát a tüzeléshez, a szerszámok készítéséhez, otthona volt a vadászatnak, halászatnak, méhészetnek, szénégetésnek, mielőtt pedig a vetést learatták vagy a rétet lekaszálták, itt talált élelemre a falvak állatállománya. A faanyaguk használhatósága szerint rangsorolt erdők között legnagyobb értéke a makkos és a bárdos erdőnek volt, amelyek az állatok makkon hízlalását tették lehetővé, illetve épületfát adtak. A kevésbbé becses fákból álló eresztvény erdőért az előbbi fajták árának már csak egyötödét fizették, míg a legalacsonyabb fokozat, a közönséges erdő vagy cserjés nem ért többet, mint a puszta föld. A fa használatát az erdőségek fontosságának felismerése, az erdővédelem szorította határok közé. Sok helyen már külön embereknek, az erdőóvóknak volt a feladatuk, hogy az erdős vidék faanyagának és állatainak pusztítását megakadályozzák. Az erdőírtás nem rendszertelenül és kíméletlenül folyik, hanem bizonyos időbeosztással halad lépésről-lépésre, a felszabadult területeket pedig nem foglalják el a mezőgazdaság számára, hanem hagyják, hogy újból kibontakozzék rajtuk az erdő sajátos növényvilága. Sőt már az is előfordul, [Szőlőművelés] hogy az ember maga ültet fákat, ahol szükség van reájuk, például a halastavak partjára vízmentét kedvelő fűzeket.

A napsütéses, gazdag középkori tájakra, amelyeket a Magyarországot járó idegenek elbeszélései olyan megkapó képekben örökítettek meg, a közelgő vihar árnyékai sötétednek. A déli szomszéd, a török hatalom már indulásra készen áll, hogy nyugatelleni útjában az első csapást a magyarságra mérje, a keresztény világ kapujának őrtállójára. Miután a középkori magyar állam Mohács mezején sírba dőlt, a török hadak és a folyvást tartó háborúk, amelyek véges-végigtarolták a magyar földeket és virágzó falvak életét oltották ki, rövid pár év alatt eltüntették széles területek népét és vele együtt századok munkáját, szorgalmát, erőfeszítéseit. A természet adakozó kedve továbbra sem szűnt meg a magyar földön, de végzetesen elfogyott az emberkéz, amely a termőerőket keretek közé simítsa és szolgálatába parancsolja.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me