A SZÉKELY KÖZÖSSÉG BOMLÁSA
A SZÉKELY KÖZÖSSÉG BOMLÁSA
Erdély délkeleti határvidéke harcias, szabad katonaparaszt lakóinak életét már rég egy alapvető ellentmondás határozta meg. Az állam, amelyben éltek, a társadalom, amely körülvette őket, már századokkal előbb beilleszkedett a feudális fejlődés kelet-közép-európai folyamatába – a székelység viszont megmaradt a maga sem nem jobbágy, sem nem nemes állapotában.
Kívülről nézve ez a sajátos népcsoport még a 16. század elején is megőrizte egységét. Megmaradt a faluközösség, a közös fegyverviselés, a székely örökségnek a közösségre való visszaszállása, valamint a székek közigazgatási autonómiája. Az „ökörsütés” ritkán esedékes adója nem csorbíthatta az állami terhektől való mentesség elvét, hiszen elméletileg változatlanul „ajándéknak” számított. A primorok vitathatatlan erejét jó ideje hathatósan ellensúlyozta a lófőket, gyalogokat is magába foglaló esküdt-testületek s a székely nemzeti gyűlés működése.
Mégis, a tehetősebb családok folyton meg-megújuló fölemelkedési kísérletei lassan-lassan repedéseket okoztak a „székely szabadságok” olyan szilárdnak látszó épületén. Egyre több szegény székely volt kénytelen szolgálatot vállalni náluk. Az elvben önkéntes elszegődésből épp a 16. század elejére vált itt-ott erős kötődés; a gazdagok „pénzt zsaroltak”, azaz földesúri szolgáltatásokat kezdtek követelni. Különös szerepet kaptak a népsűrűség növekedésével egyre szaporodó irtásföldek. Az erdőtől elhódított szántók, legelők nem olvadtak a faluközösség határába, egyéni birtokok maradtak. A gazda pedig, ha tehette, idegenből ültetett rájuk zselléreket – vagy szegény székelyeket fogadott föl 499művelésükre. Az eredmény mindenképpen az úr–jobbágy viszony további térhódítása lett.
Több székely vezető magyar nemességet s a királyi megyékben levő nemesi birtokokat is szerzett. Ezek öröklött, zálogként szerzett, vagy a szolgálatba szegődött közszékelyek révén hatalmukba került földjeiken hamarosan sorra megpróbálkoztak a feudális szokások érvényesítésével. Még inkább éltek ezzel a módszerrel azok a nemesi családok, akik beházasodás révén kerültek a székely közösségbe, s szereztek ott egyre több földet és befolyást.
E változások azonban többnyire egyedi esetekre vonatkoztak, a társadalom szerkezetében, a jogokban még nem hoztak fordulatot. A Mohács utáni események azután erőteljes lökést adtak az átalakulás folyamatának. A Szapolyai-országrész lényegesen kisebb volt a korábbi Magyarországnál – a Székelyföld jelentősége tehát automatikusan nőtt. Az állandó hadakozás és fenyegetettség egyszerre követelt jelentős katonai erőfeszítést az államtól – és nagy pénzösszegeket a társadalomtól. Míg tehát egyre többször veszik igénybe a székelyek katonai erejét, a kincstár mindinkább érzi a hiányt, amit e jelentős területek adómentessége okoz. Szapolyai ismételten keresztülvitte, hogy a „rendkívüli” (valójában már rég megszokottá vált) hadiadót, a subsidiumot a székelyek is kifizessék. Fráter György az 1543-tól fizetett portai adót használta ürügyül, hogy megterhelhesse a székelyeket. (1545 az első adókivetés éve.) Igaz, az átmenet megkönnyítésére a barát az első időkben többször megtette, hogy saját kasszájából előlegezte a székelyek adóját, akik a maguk részéről az összeírás megtagadásával próbáltak ellenszegülni. De hát a behajtás késleltetése a dolog lényegén nem változtatott. (Csak a török ürügy került le egy időre a napirendről.)
A veszély nyilvánvalósága magyarázhatja, hogy a hagyományos kiváltságok nyílt megcsorbítását az egyébként mindig könnyen lázadó Székelyföld különösebb ellenállás nélkül tűrte. Maga a székely társadalom azonban fölgyorsuló átalakulással válaszolt az állami beavatkozás megerősödésére. Az 1554-ben hozott törvények értelmében a primorok és a lófők a nemesség mintájára mentességet kaptak az állami adózás alól. Ugyancsak mentességet élveztek mindazok a közszékelyek is, akik e kiemelt családok „földönlakói”, azaz szolgái, tulajdonképpen már jobbágyai, zsellérei voltak. Fizetett viszont minden szabadnak maradt gyalog székely. Erre a rétegre nehezedett tehát a hatalom újításainak egész terhe, hiszen ők voltak azok, akik egyszerre adóztak és katonáskodtak is!
A közösség bomlása természetesen növekvő feszültségeket szült a Székelyföldön. A közszékelyek érthető elégedetlensége főleg a minden baj okának látott államhatalom ellen irányult, de saját előkelőiket is a közös ügy cserbenhagyásával vádolhatták. Fráter György erélye még féken tartotta a szenvedélyeket, Castaldóék ideje pedig túl rövid és túl zűrzavaros volt ahhoz, semhogy a székelyek fölmérhették volna, mit várhatnak Ferdinánd uralkodásától. 500Hogy soraikban még nem ért forrpontra az elkeseredés, legjobban a reformáció kései, gyönge térhódítása bizonyítja. A székelység többsége ragaszkodott „ősi intézményeihez”, s az 1550-es években még hű maradt római vallásához is. Marosvásárhelyen ekkoriban még épp csak hogy megszerezték első templomukat az evangélikusok.
Az 1556-os, döntő fordulatot követőén azután tovább éleződött a székelykérdés. Izabella királyné, majd fia és tanácsadói – lényegében ugyanazon meggondolások alapján, mint ezt elődeik tették – egyre határozottabban avatkoztak a székely közösség életébe.
Az északnyugati határvidéken folyó „várháború” nagy katonai erőfeszítésre kényszerítette Erdélyt. Ugyanakkor a gyulafehérvári udvarnak számolnia kellett a realitásokkal, a székely közösség gyakorlati felbomlásával is. A fejedelemnek és tanácsosainak végig kellett gondolni, érdemes-e fenntartani a jórészt fikcióvá laposult székely jogokat?
Izabella döntése teljesen egyértelmű. Az 1556-os szamosújvári országgyűlési határozat egyszerre írta elő a székelyek hadi szolgálatát (konkrétan a Habsburg-kézen még ellenállló Várad ostromára) és fejenként egy-egy forintnyi megadóztatását. 1557-ben a gyulafehérvári országgyűlés most már elvileg is leszögezte a székelyek egyidejű adókötelességét (összesen évi 5000 Ft-ot vetve ki a „székely nemzetre”) és fejenkénti hadba vonulási kényszerét. Sőt, megtoldotta a döntést annak kimondásával, hogy a két másik „nemzet”, a magyarok és szászok egyetértő határozatai még akkor is kötelezőek a székelyekre, ha azok ellenvéleményen vannak. Végül pedig – alapjaiban sértve meg a szokásjogot – a hűtlenség vétkében elmarasztalt székelyek örökségének elvesztését, azaz a fejedelemre szállását is törvénynek nyilvánították.
E rendelkezéseket a következő évek országgyűlései újra és újra megismételték, majd továbbfejlesztették. 1558-ban újra kimondották a székely előkelők adómentességét s a közszékelyek megadóztatását. 1559-ben, ugyanezt leszögezve, elrendelték a jobbágyként megadóztatandó közszékelyek portánkénti összeszámlálását.
A székely szabadság tulajdonképpen két dologra korlátozódott. A szabad székelyek, hacsak nem álltak be valahová jobbágynak, nem kerültek földesúri uralom alá, s így egy sor feudális tehertől még mindig mentesültek. Nem tudunk róla, hogy 1562 előtt valaki is robotot követelhetett volna tőlük vagy természetbeni járadék adására szorította volna őket. Részben érintetlen maradt a széki önkormányzat és igazságszolgáltatás is, de 1559-től már az uralkodó által kinevezett királybírók gyakorlatilag főispáni hatáskörre tettek szert. Az adómentes, katonai szolgálattal tartozó, jobbágyot tartó magyar nemes és a székely főember között már nem sok különbséget lehetett kimutatni.
501Izabella királyné törvényhozása mindennek ellenére valójában csak kevés újítást hozott. Jobbadán utólag szentesítette mindazt a változást, ami Székelyföldön az utolsó fél évszázadban történt. Még bizonyos fokú ügyességet is javára kell írnunk: hiszen intézkedései nyomán törvényes keretet nyert egyrészt a székely társadalom elkerülhetetlen „korszerűsödése”, feudalizálódása; az állam is megkapta, amire szüksége volt; a közszékelyek viszont cserébe megőrizhették jogaik eddig csorbítatlan maradékait.
Az persze természetes, hogy a székely vezető rétegek kiváltságolása visszatetszést szült a közemberek sorában. Az is érthető, hogy a kettős szolgálatra kötelezett szabad székelyek is elégedetlenkedtek. A változások azonban nem voltak oly gyorsak, hogy az elkeseredést forrpontra juttathatták volna.
A magyar politika azonban itt is közbeszólt. Kirobbant a Balassa Menyhárt szervezte lázadás. A Habsburg-támogatást is élvező, hatalmát Despot vajda révén Moldvára is kiterjesztő összeesküvés fölfigyelt a székelyek problémáira, s a „régi szabadságok” visszaállításának ígéretével lázadásra is bírta a székely nemzetet, illetve annak főleg szegény sorsú részét.
1562-ben történt mindez, abban az évben, amikor az ifjú II. Jánost ellenségei súlyos áldozatokkal járó békére kényszerítették. A megegyezésből azonban a székelyek kimaradtak, a Habsburg-tábor sorsára hagyta azokat a segítőit, akiknek pedig nem kis része volt Erdély vereségeiben.
A székely közösség hatalmas, erős túlzással negyvenezer fősnek mondott hadat állított csatasorba a fejedelem ellen. A „támadás” vezetői azonban haboztak. A sereg nagyobbik része tétlenül vesztegelt Segesvár közelében, kisebbik része pedig megelégedett Marosvásárhely, Szászrégen és Görgény környékének dúlásával. Az uralkodónak maradt ideje fölkészülni. Annyira, hogy még a székelyek elleni első akció balsikere (Maylád Gábor fogarasi várnagy veresége) sem okozott válságot. Az erdélyi rendek serege Radák László és Pekry Gábor vezetésével Görgény közelében, a Nyárád vize mellett csatát nyert a kisebb székely tábor ellen. Nem sokkal később a nagyobb tábor önmaga fogta el vezetőit, kiadta azokat a fejedelemnek, s harc nélkül feloszlott.
A megtorlásban természetesen a hóhérok játszották a vezető szerepet. A támadás két fővezérét, Nagy Györgyöt és Gyepesi Ambrust karóba húzták, sok vezetőnek kezét, orrát, fülét metszették le.
Az uralkodót azonban elgondolkodtatta a felkelés ereje. Az 1562. június 20-án Segesvárott összeülő országgyűlésen ezért meglehetősen kétarcú határozatokkal próbálta elejét venni a történtek megismétlődésének.
Egyfelől természetesen ő is élt a megtorlás fegyverével. Megszüntette a hadnagyi intézményt: a székely hadakat ezentúl kinevezett tisztek fogják vezetni. A sótermelés és -árusítás, a székek e fontos jövedelmi forrása állami monopóliummá lett. Megerősítették, hogy a hűtlenek vagyona elkobzás révén 502kiszakítható a közösségi tulajdonból. Az Udvarhelyen működő fellebbezési bíróság megszűnt, a székekről a pereket ezentúl egyenesen a fejedelmi törvényszék elé kell továbbvinni.
Átalakították magát a széki bíráskodást is, méghozzá egyértelműen a primorok és lófők javára. Az esküdtek közül ugyanis kizárták a közszékelyeket. Megerősítették az előkelők adómentességét és kötelező fegyveres szolgálatát; uralkodói joggá vált a közszékelyek fölemelése a két magasabb „rendbe”.
A gyalogokat mindezen túl még további hátrányok is érték. Adófizetési kötelezettségüket fenntartották, hadkötelezettségüket pedig gyakorlatilag megszüntették. Igaz, ez utóbbi jelentős teherkönnyítés is volt, de ugyanakkor a közös szabadság elvi indokának megsemmisítését is jelentette. Talán ezért maradt el a végzés tételes kimondása; a hatalom megelégedett azzal, hogy a törvényekből egyszerűen „kifelejtette” a közszékelyek katonai szolgálatát. Mégis, tévedés volna csak az ő büntetésüket látni az 1562-es törvényekben. János Zsigmond ugyanis kárpótlást nyújtott a veszteségekért. Annak becikkelyezésével, hogy „az székely község mi szabad birodalmunk alatt légyen, kiket sem főnépek, sem senki… semmi szolgálatra… ne kénszerítsen”, valójában gátat emelt a közemberek eljobbágyosodásának sok évtizedes folyamata elé.
S valóban, az uralkodó a következő néhány évben konkrét intézkedésekkel védelmezte az „ő székelyeit” az előkelők és a nemesek igényeivel szemben. Közben azonban folyt a várháború, melynek során a hadra kelt primorok és lófők bebizonyították, milyen nagy szolgálatokat várhat tőlük Erdély – s mennyire veszélyes lenne kiprovokálni haragjukat.
1566-ban a rövid lélegzetű kísérlet elakadt, a májusi tordai országgyűlés a székely előkelőket egyszerűen azonosította a nemességgel, a gyalogokat pedig föláldozták. A következő években százával adományozzák el őket közönséges jobbágynak; robotot, közmunkákat kezdenek követelni tőlük.
Vitán fölül áll, hogy a szegény székelyek szolgasorba süllyesztése rengeteg ember számára jelentett tragédiát. Mégis, János Zsigmond cselekedete az erdélyi állam szempontjából szükséges és hasznos lépés volt. Egyrészt, mert a közszékelyek lesüllyedése a feudális fejlődés eredményeképpen, az elnyomó törvények nélkül is megindult már, s az állami beavatkozás nélkül legföljebb a mindig súlyos zavarokkal fenyegető átmeneti időszak húzódott volna el hosszú évtizedekre. Másrészt, mert a székely szabadság olyan centrifugális erőnek bizonyult, ami komolyan veszélyeztette Erdély fennmaradását, s ezen keresztül a magyar társadalom egészének érdekeit. A fejedelmi kormányzat gyakorlatilag egységesítette az ország társadalmának szerkezetét. A fennmaradó eltérések – egyes jobbágyterhek változatai, szász szabad paraszti falvak, az alakulóban levő darabontréteg, a székelyek csökevényekben még meglevő 503önigazgatása – nem a feudális társadalomtól való elhajlást jelentettek, hanem annak szerves tartozékaiként éltek tovább.
Azt a hiányt, amit a közszékelyeknek az erdélyi hadszervezetből való kiszakítása jelentett, igen gyorsan sikerült pótolni. A gyulafehérvári udvart 1564–65-ben a Habsburgok elleni háború kiújulása rákényszerítette ugyan, hogy föltámassza a jobbágyok fejenkénti hadba hívásának eszméjét: de mivel ez egységesen vonatkozott az ország minden földművelőjére, a székelyek már ekkor sem részesültek semmiféle különleges bánásmódban. 1566 után pedig gyökeres változásokra került sor. Azt már láttuk, hogy az előkelők nemesi módra váltak hadkötelezetté. A jobbágysorba jutott közemberekre ezentúl a telekkatonaságra vonatkozó, a jobbágyokról szóló fejezet végén már tárgyalt rendelkezések voltak érvényesek. A székelyek helyzetén legföljebb az segített valamit, hogy mint tapasztalt katonákat, egyfelől szívesen fogadták föl őket telekkatonának – másfelől pedig egy részüket beemelték az 1560-as évek derekától országszerte kialakulóban levő újfajta parasztkatonaság keretei közé. Amit másutt „puskásnak” vagy „darabontnak” neveztek, az volt a Székelyföldön a „veres darabont” (a szín az egyenruhára utal). Kötelezettségeik és szabadságaik nagyjából azonosak voltak a máshol élő parasztkatonákéval. A székely szabadság ezen az úton sem öröklődhetett tovább.
Azt persze a kortársak is tudták, hogy évszázados hagyományokat nem lehet egyetlen tollvonással eltörölni. János Zsigmond két várat emeltetett a Székelyföld szemmel tartására: „Székelytámadot” Udvarhelyen, „Székelybánját” Háromszékben. Szükség is volt a vigyázatra: uralkodásának hátralevő éveiben a székek népe egyfolytában zúgolódott, tiltakozott. Különösen sok panaszra adott okot, hogy a királybírák az igazságszolgáltatásban, a közigazgatásban, az adók elosztásában jó feudális módon, sok önkényeskedéssel jártak el – általában a faluközösségek kárára.
Báthori István uralkodásának kezdetén friss reménnyel várták a székelyek szabadságaik helyreállítását – s mikor az új fejedelem sem volt hajlandó sérelmeiket orvosolni, újból kitört a lázadás. A harc most is (1571-ben) a kormány seregeinek győzelmével ért véget. 1575-ben Bekes Gáspár hadait ismét a székelyek „támadása” növelte nagyra – hogy azután a kerelőszentpáli csatával a nyílt fegyveres zendülések sora végre jó időre félbeszakadjon.
A székely társadalom átalakulása befejezéséhez közeledett. Az államhatalom közvetlen nyomással gyorsította a feudális viszonyok megszilárdulását.
A régi életmód széthullása, a közösséget érő csapások nyomán megrendült az emberek lelki élete is. Az 1560-as évek közepétől a régi hitéhez eddig leginkább ragaszkodó Székelyföldön is megjelenik a reformáció. Megjelenik? Valósággal végigszáguld, földrajzi és szellemi értelemben egyaránt. Bár kisebb körzetek még mindig megmaradnak katolikusnak, a többiek előbb reformátussá, majd részben unitáriussá lesznek. Végül, a század végén a székelyek 504között ereszt majd gyökeret a legradikálisabban újító keresztény szekta, a szombatosok gyülekezete is. A társadalmi változások felgyorsulása és a gondolkodás erős polarizálódása nyilvánvalóan nem véletlenül esett egybe.
Az elvesztett székely jogok még nem fejezték be történeti szereplésüket.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
