LUCRETIUS CARUS, TITUS (i. e. 97?–55) római filozófus, költő
Fetrengett földünkön az emberi élet, a zsarnok
Közben a menny boltjáról rázta fejét fenyegetve,
S rettenetes képével rémítgette a népet.
…most végre a vallás fekszik a földre tapodva,
S most már minket emel diadalma az égbe a hősnek.
Minden kínjának, hát képes lenne a vallás
És a javasnép rémítését semmibe venni.
Nemcsak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak
Kergessék, de a természetnek a képe s az ész is.
Hogy sok olyasmit képzel a földön s fenn az egekben,
Mit nem képes az értelmével megmagyarázni,
S azt hiszi, isteni képesség alkotta olyanná.
Míg oly erő nem akad, mely lényét szertezilálja.
Igy nem megy hát semmibe semmi, hanem csak eloszlik,
És megtér anyagához, amelyből összeverődött.
Másképp, csak mozgás révén, sohasem nyugalomban.
Jobb eszköz, mely szétválassza az ált a valótól?
Szándékoznak nyújtani, hát a pohár karimáját
Megkenik édes méznek szőke levével előre,
Hogy megcsalva az óvatlan koru gyermeket ajkán,
Igy megitassák véle a szer keserű folyadékát.
S így becsapatva ne essen a kórság áldozatául,
Sőt e fogástól mindinkább gyarapodjon erőben.
Zajló tenger habjaiban más küzd a veszéllyel.
Nem minthogyha öröm voln’ látni a más veszedelmét,
Ámde mivel jó érzés mentnek lenni a bajtól…
És biztos tudomány-védette derűs palotáit,
S onnan nézni alá másokra…
Minden; s váltva bolyong a halandók közt is az élet.
Egyik fajta virágzik, a másik fogyta felé jár,
És ami él, hamar elmúlik, s más jő a helyébe…
Fecske a hattyúval vagy a reszketeg ínu gidácska
Bírna-e versenyt futni a szívos izomzatu lóval?
És csak a balsorsban látszik meg, hogy mi valóban,
Mert az igazság ekkor tör csak elő a szivéből,
Ekkor hull le az álarc, s tűnik elő a valóság.
És soha el nem nyerni, de egyre vesződni miatta,
Annyit tesz, mint sziklát tolni a hegyre,
Mely azután annak tetejéről újra legördül…
Meg kell halnunk, nincsen mód a halált kikerülnünk.
Látjuk a meglévőnél, hozzájutva megint csak
Mást kívánunk, életszomjunk egyre sanyargat,
Bár kétes, mily sorsot hoz számunkra a holnap,
Mit szül a véletlen, s a halál hogy szabja ki végünk.
Változtat s felforgat a természet keze mindent.
És mindennek a szükségesség szabta nevét meg…
És elménk a világosság partjára emel ki:
Mert látjuk, hogy az egyikből mint jő ki a másik,
Míg minden tudomány lassan fölkaptat a csúcsra.
S gyakran rémült elmével függ rajta az ember,
Oktalan istenfélelmet küld gyáva szivébe…
Ég láttán, nem sejtvén honnan jő a sebes tűz,
Merre felé veszi útját, s hogy képes behatolni
Fallal védett helyre s győztesen újra kijönni.
S mert e jelenségeknek okát nem látja a balga,
Azt hiszi, isteni lénytől származhat csak ilyesmi.
hogy mint fordul az év, térülnek az évszakok egyre,
s nem tudták az okát kitalálni, mi tette, hogy így van.
Egy mentsváruk volt: ráhagyni az isteneikre,
mintha az ő bólintásuktól függene minden.
mert odafönn tűnik fel a hold, húzódik az éjjel,
hold, éj, nap s az a sok szigorú csillagzat az éjben,
éjszaka kószáló csóvák, egen-átsuhanó láng,
felleg, nap, zápor, hó, szél, villám, zuhogó jég,
vad, viharos dörgés, baljóslatú hosszú morajlás.
isteni műnek hitt – ádáz-haragosnak az istent!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me