Európa gazdasági vérkeringésében
Európa gazdasági vérkeringésében
A magyar gazdaság szempontjából legfontosabb osztrák, német és itáliai területek lakosságának száma – az általános európai 120trendnek megfelelően – a 16. században jelentősen növekedett. Különösen a német birodalmi városok és fejedelmi központok, valamint császárvárossá válása következtében Bécs lakóinak száma gyarapodott tekintélyesen. A hadügyi forradalom hatására az uralkodói és fejedelmi seregek létszáma is emelkedni kezdett, a kor állandó háborúiban pedig élelemellátásuk a katonai sikerek egyik alapfeltétele volt. Mindezek következtében az említett területek élelemmel – elsősorban hússal és gabonával – való ellátása egyre komolyabb nehézségeket okozott. A mezőgazdasági termékek és nyersanyagok ára ezért számottevően emelkedett, miközben az iparcikkek továbbra is olcsók maradtak. A kereslet emiatt az előbbiekre páratlanul megnőtt, így az agrárkonjunktúra Magyar- és Lengyelország gazdasága számára óriási lehetőségeket kínált.
A két közép-európai ország lakói nem mulasztották el a kedvező lehetőségek kihasználását. Lengyelország helyzete sokkal szerencsésebb volt, mivel a krími tatárok révén a török hódításnak csak az „oldalszele” érintette. Ráadásul a lengyelek a Balti-tengeren a szárazföldinél sokkal olcsóbb vízi úton nagy mennyiségű gabonával is kereskedhettek. A fent említett nehézségek ellenére Magyarország szintén képes volt kihasználni a mezőgazdasági termékek iránti keresletet. Ebből a szempontból is előnyös volt, hogy a nyugati országrész 1526 után a Habsburg Birodalommal perszonálunióba került. Bár a magyarországi kereskedőknek, főként a német polgárságnak (például a budai Pemfflinger családnak) az osztrák–német területekkel már a középkorban is komoly kapcsolatai voltak, ez a helyzet a közössé vált fővárosnak köszönhetően hamarosan még kedvezőbbé vált. Bécs egyik negyede (a Stubentor és a Rotenturmstraße közötti terület) ugyanis már a középkortól fogva a német és itáliai kereskedőházak lerakatainak központja volt, ahol a magyar kereskedők is kapcsolatokat építhettek és üzleteket köthettek. Az 1563. évi bécsi szálláshely-nyilvántartás szerint ezzel néhányan éltek is, hiszen egy-egy magyar kereskedő a legnevesebb nürnbergi (például a Rottenburgerek vagy a Bechlerek), augsburgi, regensburgi és itáliai kalmárok (például a Joanellik) házainak szomszédságában már állandó szállással rendelkezett.
A nyugati piacoknak elsősorban élőállatra, gabonára és különféle mezőgazdasági nyersanyagokra volt szinte hatalmas igényük. Ennek köszönhetően – 121miként Pach Zsigmond Pál és Gecsényi Lajos kutatásaiból már jól ismert – a 16. század második felére Lengyel- és Magyarország „felosztotta” egymás között a cseh, német, osztrák és olasz területek ellátását. Az előbbi három legfontosabb tömegárujával (marha, gabona, prém) valamint egyéb exportcikkeivel (fa, hamuzsír, kender stb.) a Prágától északra fekvő cseh–német területeket látta el. Magyarország ugyanakkor az ettől délre húzódó német területekre, valamint az osztrák örökös tartományokba és Itáliába szállított. A legfőbb kiviteli cikkek nálunk is a különféle élőállatok (a marha és a juh, illetve részben a ló), valamint egyéb nyersanyagok (bőr, faggyú, méz stb.) voltak.
A 16. század második felében az osztrák–német területekre Magyarországról évente mintegy 100 000, Itáliába pedig körülbelül 40 000 marhát hajtottak ki, miközben juhból is több tízezret adtak el a nyugati piacokon. Oláh Miklós későbbi esztergomi érsek Hungaria című (1536) munkájában joggal lelkendezett az alábbi szavakkal erről a kedvező helyzetről: „Nálunk annyi a marhacsorda, hogy nemcsak Magyarország érzi ennek előnyét, de a vele szomszédos tartományok is részesülnek belőle. A marhák egyrészt Itáliának Velence környékére eső teljes területét, másrészt Ausztriát, Morvaországot, Bajorországot, a Sváb Hercegséget és Németország népeit egész széltében a Rajnáig ellátják élelemmel. Többször hallottam a vámszedőktől, kiket a köznép harmincadosoknak nevez, hogy egy-egy marhavásár alkalmával, amelyet Ausztriában Bécs városának környékén szoktak évente kétszer vagy többször tartani, harmincezer vagy még több marha adóját vagy harmincadját hajtották be a király számára.” Mindennek köszönhetően Magyarország volt a korabeli világ egyik legnagyobb hús- és bőrexportőre.
A marhaexport jelentőségét kiválóan mutatja az is, ha egy-egy szultáni hadjárat, vagy a század végén évekig elhúzódó hadakozás, esetleg más okok következtében a marhahajtás akadozott, mind Bécsben, mind a német területeken súlyos ellátási zavarok keletkeztek. Az 1540-es évek végén például egy ilyen alkalommal Ferdinánd király parancslevele nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy emiatt „nem csupán a kamarai jövedelmekben keletkezhet nem csekély hátrány és kár, hanem országunk és lakosaink számára szarvasmarhában is hiány 122áll elő.” A Mohács utáni évszázadban tehát a Habsburg Birodalom nemcsak katonai, hanem gazdasági szempontból is jelentősen rá volt utalva Magyarországra.
A legfontosabb kereskedelmi utak – pusztán kisebb eltolódásokkal – a középkori rendszert követték. Északnyugati irányban a sziléziai városokba és a cseh–morva területekre Auspitzon, Bécs és a délnémet városok felé pedig a Duna mentén Pozsonyon vagy Magyaróváron át vezetett az út. Míg azonban a középkorban az utóbbiak közül még egyértelműen az északabbra fekvő volt a jelentősebb, az 1540-es évektől – a törökök berendezkedése következtében – a Tata–Győr–Óvár–Bécs útvonal vált egyre meghatározóbbá. Mindezt jól mutatja, hogy 1531-ben – még a pozsonyi határvám filiáléjaként – létrehozták az óvári harmincadot, majd valamikor 1550 táján önálló vámhellyé szervezték. Az intézkedés helyességét kiválóan igazolta, hogy az 1570-es években az óvári harmincad már mintegy négyszer annyi jövedelmet hozott a kincstárnak, mint a pozsonyi.
A nyugatra irányuló élőállat-kereskedelem szempontjából meghatározó volt a Velence és Itália felé vezető kanizsai–légrádi útvonal is. Ez a Muraközben fekvő nedelici harmincadhely után három irányban futott tovább. A legészakibb Pettaun (Ptuj) és Laibachon (Ljubljana) keresztül ért Velencébe; a középső Zágrábon keresztül vezetett Fiumébe (Rijeka), illetve Triesztbe; végül a legdélibb szintén a horvát fővároson, majd Modruson át vitt ki a tengerparti Zenggig. A királyság északi területeiről ugyanakkor kereskedőink Kassán át fuvarozták áruikat Krakkó, majd Varsó irányába. Az Oszmán Birodalom felé vezető eszék–belgrádi és szeged–temesvári utak közül az előbbi jelentősége a levantei árukkal való kereskedés miatt valamelyest növekedett. Ezeken az elkövetkező két évszázadban dalmát (főként raguzai), rác, zsidó, majd a 17. századtól többségében „görögnek” nevezett (valójában szerb, örmény, görög, dalmát, bolgár, albán, vagyis nem muszlim) kalmárok szállították áruikat. A nemzetközi kereskedelemből nem hiányoztak az erdélyi és partiumi kalmárok sem, hiszen a Porta alkalmi tilalmai ellenére Kolozsvárról Nagyszebenen és Brassón át áruik eljutottak Havasalföldre, illetve Besztercén keresztül Moldvába, Nagyváradon és Debrecenen át pedig Lengyelországba, valamint az osztrák–német területekre is.
123A távolsági kereskedelemben a marha mellett a bornak volt még kiemelt szerepe. Ennek termelésében alapvető változás következett be a középkori viszonyokhoz képest. 1526 előtt Magyarország legjobb borát a Száva és a Duna között fekvő Szerémségben készítették. Csakhogy Szülejmán szultán hadai éppen ezt a területet foglalták el elsőként (1521 és 1526 között) az ország testéből, így a szőlőművelés hamar hanyatlásnak indult. A szerémségi borvidék szerepét ezt követően előbb a somogy–baranyai–tolnai régió, majd a 16. század második felétől egyre inkább Tokaj–Hegyalja vette át. A szőlőtermesztés mindkét területen virágzott, hiszen boraik jó minőségűek és – ez legalább annyira fontos volt – igen jól szállíthatóak voltak. Az utóbbi borvidéken a belföldi piacok mellett külföldre is termeltek, hiszen a szomszédos Lengyelországban a magyar borok iránt óriási volt a kereslet, kivált a nyugatra irányuló gabonakivitelből gazdagodó földesurak részéről. A század végén ennek köszönhetően évente már számottevő mennyiségű bor „döcögött ki” a Krakkó felé haladó kereskedők szekerein, sőt egy évszázad múlva a tokaji borfajták már Európa-szerte komoly hírnévnek örvendtek.
Lengyelországgal ellentétben komolyabb magyarországi gabonakivitel viszont – a dunai szállítást kivéve – nem volt lehetséges. Ezzel szemben a 16. században még mindig igen tekintélyes volt a Garam vidéki bányákból kitermelt nyersréz külkereskedelme, melyet az 1520-as évek közepéig az 1495-ben alapított Thurzó–Fugger cég irányított. A Besztercebánya környékén bányászott ezüstben gazdag réz délen eljutott Velencéig, északon Gdańskig, nyugaton pedig az utóbbi városból tengeri úton egészen a németalföldi Antwerpenig is. Bár – miként csaknem mindenütt Európában – az egyre mélyebb és ezért elvizesedő, nehezen szellőztethető aknák kitermelése fokozatosan költségesebb lett, réztermelésünk még mindig a legfontosabb gazdasági ágazatok közé tartozott. Egyrészt a réz iránt a hadiiparnak és a pénzverésnek nagy kereslete volt, másrészt ezüsttartalma miatt Magyarország Európa ezüsttermeléséből továbbra is jelentős – bár csökkenő – arányban részesedett. Végül ha a réz- és nemesfémbányászat nem lett volna valóban jövedelmező, akkor aligha bérelték volna bányáinkat olyan jelentős vállalkozók, mint a század második feléből jól ismert lőcsei származású 124bécsi polgár, Lazarus Henckel vagy az augsburgi Manlichok, Welserek, Weißok és a nürnbergi Rehlingerek.
A külföldről behozott áruk összetétele a középkorhoz képest a 16. században – a posztót kivéve – alig változott. Továbbra is óriási mennyiségben textilfélék sokasága (posztó, vászon, selyem stb.), valamint egyéb különféle ipar- és luxuscikkek (kések, sarlók, óntálak, szerszámok, nürnbergi aprófémáruk, süvegek, velencei üvegtárgyak, órák, illetve narancs, füge és citrom), továbbá fűszerek (sáfrány, bors, gyömbér) érkeztek az országba. Posztóbehozatalunk zöme viszont a luxuskivitelű nyugat-európai és itáliai posztókról egyre inkább áttevődött a közepes minőségű fajtákra (például cseh–morva posztók vagy az angliai eredetű karasia/kersey). Mindezek az áruk eljutottak a főúri udvarokba, a szabad királyi városok polgári otthonaiba, a végvári katonaság és a parasztság szegényesebb lakásaiba egyaránt.
Összességében alapvető különbséget jelentett azonban, hogy a 15. század közepéhez képest az 1540-es években külkereskedelmünk – a jelentősen megnövekedett élőállat-kivitelnek köszönhetően – évente már nem komoly passzívummal, hanem igen tekintélyes aktívummal zárt. Mindezek a kedvező folyamatok éppen akkor erősödtek meg, amikor az oszmánok megkezdték magyarországi berendezkedésüket. A gazdasági kapcsolatok megélénkülését tehát még a kedvezőtlenné vált politikai–katonai viszonyok sem tudták megakadályozni. Ennek a páratlanul fellendülő külkereskedelemnek köszönhetően Magyarország a 16. században még megosztottsága ellenére is része, méghozzá igen meghatározó része maradt Európa gazdasági vérkeringésének.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
