A tüzes szerszám (Feuerwerk, instrumentum ignitum) elnevezés főként a XVI., de még a XVII. században is magába foglalta a robbanó és gyújtó hatású hadi eszközök teljes skáláját. Nevüket megőrizték az inventáriumok, ám szerkezetük leírását a legritkább esetben. Csak a tüzérségi szakmunkák szertüzérkedéssel foglalkozó részei adnak felvilágosítást róluk. Minthogy azonban sokuk pillanatnyi ötlet, vagy a harc szorító kényszere hatására jött létre, jelentős részüknél eleve nem sok remény maradt arra, hogy puszta nevüknél többet tudjunk meg róluk.
A kassai inventáriumokban az első pillanattól ott találjuk ezeket a várvédelemben oly hasznos és fontos hadieszközöket. Az 1552. évi német jegyzék még csak háromfélét említ, a tüzes csuprot, a tüzes karikát és tüzes golyót („feyerwergk von Haflen 707vnnd Ringen”, „feyerkugeln”). Az 1554. évi latin összeírás négyfélét sorol fel: a tüzes lándzsát („hasta ignita”), a tüzes koszorút („Torta ignita”), a tüzes botot („baculus ignitus”) és a már említett tüzes csuprot („testa aut ollicula ignita”). Az 1557. évi inventáriumban a latin mellett néhol németül is megadták a fegyver nevét: tüzes nyárs („cuspis ignita, fayerspys”), tüzes csupor („Jnstrumenta ignea in occulas inclusa, Sthurm hawen dicta”) és szurokkoszorú („circulum ignitus piceus”). 1561-ben pedig már egész arzenált találunk tüzes szerszámokból: tüzes koszorú („Sturm krännz”), tüzes csupor („feur Hefelen”), tüzes karika („Sturm Ring”), tüzes furkó („Sturmb kolben”), tüzes golyó („Sturmb khugln”), gyújtogatásra való furkó rúdon („Kolben an dy stanngen Zum anZinden”), „Faust kolben” (?), „Sehling kugln” (?), „Kugln mit Stroschwannzen Zum einwerffen” (?), íjjal lőhető tüzes nyíl („Feur Pfeil mit dem hanndtPögen Zue schiessen”).
708A XVII. századi inventáriumok alapján néhány újabb típussal bővíthető a fenti lista, mint például a kézigránát („handt Granaten”) vagy a petárda. Ám ennél sokkal lényegesebb, hogy az eszközök neve előtt álló jelzőkből következtetni lehet a fegyverek szerkezetére. Eszerint a tüzes szerszámok két csoportra oszthatóak. Az egyikbe a merítéses eljárással („getaufte”) készült eszközök sorolhatók, mivel készítésük során a hordozó anyagot (szalmakoszorú, kőgolyó) éghető elegybe mártották, ami száradás után megszilárdult. Ide tartozik a tüzes golyó, tüzes koszorú és tüzes lándzsa („Sturmspieß”) A másik csoportba az üreges kialakítású, gyújtó- vagy robbanóanyaggal megtöltött („gefüllte”) eszközök tartoztak, mint a petárda, a kézigránát, a hajnalcsillag („Morgenstern”). Ezeket már külön, fémből, vagy fából készült gyújtószerkezet segítségével hozták működésbe, amit gyújtócsőnek („Brandtrohr”) neveztek. Egyik csoportba sem sorolható, de mindig a tüzes szerszámok közt említik az egyelőre megfejtetlen nevű „Gifft kugln mit mort schlegn Zu den großen Mörser” nevű lövedéket.
709Az elmondottakon kívül, közvetetten ugyan, de értesülünk a tüzes szerszámok egy másik, békés célú alkalmazásáról. A jegyzékekben „négy hosszú, rakétaeregetésre való kötélről” tesznek említést, másutt pedig egy olyan vasalt fa (!) mozsár szerepel (v. ö.: Lustmörser), amelyet „Lustkugel” lövésére használtak, vagyis tűzijátékok, örömtüzek eszközeiről van szó. Ilyen tűzijátékot tartottak valamikor 1662–1669 között is, s ekkor dísztüzet lőttek a nagy ágyúkkal is. A Vademberről ugyanis 1669-ben azt jegyezték fel, hogy lafettájának kerekei „összetörtek, amikor a császári herceg megszületett, és az utolsó tűzijátékot tartották”.