HUSZONKETTEDIK FEJEZET • Lukács evang. XXl. rész 4. v.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET • Lukács evang. XXl. rész 4. v.
Mikor végeszakadt valahogy a nagy siralomnak, azt mondá Makár úr:
– Hát ez mind igen szép, édes híveim, hanem azért a szépséges orrfúvási koncertért nektek senki beléptidíjat nem fizet. Amiket Zsuzsa asszony elmondott, azok mind elfogadhatók enyhítő körülmények gyanánt; hanem azért ezek mind nem változtatnak semmit azon a szigorú ítéleten, hogy amit ötven esztendeig elmulasztottatok, azt most a tizenkettedik órában hozzátok rendbe. Menjetek szépen a paphoz, és tartsátok meg az esküvőtöket, különben nem nyílik meg előttetek a városi szegények házának az ajtaja.
– Igaz, igaz – kiabáltak minden oldalról a hívek, ráesve Ádámra meg Zsuzsára.
– Nagyon igaz!
– Igaz! Igaz! Nagyon igaz – rekapitulálta a véleményeket Adám apó.
– Hogy meg kell tenni, ami nincs meg. Ezt bolond nélkül is tudom! Önök mind így beszélnek, mintha az esküvőhöz nem kellene egyéb, mint egy menyasszony meg egy vőlegény.
– Hát mi kell még? – kérdé Makár.
– Hát az, ami a háborúviseléshez kell.
– Tán bizony pénz – szólt egész fitymálással a diurnista.
– Hát persze, hogy pénz. Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen. Az esketésért fizetni kell. Stólát kell ám adni.
– Ugyan mennyit kell fizetni?
– Legalábbis egy forintot. Erre általános nevetés támadt.
– Hahaha! Egy forint! Hisz az nem pénz!
– De mikor mink a mai napon annak az egy forintnak sem vagyunk urai – monda Ádám apó.
Erre minden jelenlevő büszkén és nagylelkűen kapott a zsebéhez. S aztán lett belőle egy általános egymás szeme közé nézés, arcoknak elveresedése, mikor nagy zseb, kis zseb, egyik sem adta elő a kívánatos, rongyos egy „flóres”-t.
– Csodálatos – monda Makár úr, aki abban a hitben nyúlt a mellénye zsebébe, hogy abból egy forintost húz elő, s akkor látta, hogy az nem más, mint egy árva cigaretta-papír.
– Nagyon csodálatos, hogy Szentgyörgy-napján az egyforintosok hogy eltűnnek szem elől.
Be kellett vallani az egész társaságnak, hogy „actu” mind valamennyinél hiányzik az a reális egyforintos. „In spe”, teóriában mindenkinek van több forintja is; de az a tényleges kezdő egy forint, az a bizonyos „monas”, ami a világot alkotja, az nincs sehol.
– Micsoda! – kiálta ekkor a Frányó. – Egy forint? Senkibe sincs egy forint. Szíp magyarok! No hat csak tot leginnél megtalálja magát az a’zegy fórint. Én megcsinálom egy forintot.
– Csak nem akarsz tán bankót csinálni? – riadt rá Makár.
– Óh nem. Csinalom forintot csak rézbül. Itt van zacskóban huszonöt nígykrajcáros. Ipen egy forint. Most szedtem össze kamaradoktul jövő icakára halas-pinzt. Most odaadok Kapor bacsinak forintot. ’Zijjel nem halunk kamaraba.
– Hát akkor hol háltok, te golyhó?
– Hun – szólt ravasz hunyorgással a legény.
– Van nekünk kegyes patronus, konstabler úr. Fogunk csinalni nagy larmat utcan, mintha volnank riszegek. Konstabler úr bekiséri minket rendőrsighez, becsuknak dutyiba. Ott halunk jó szalman ingyen; jobban, mint itthon nigy krajcárért. Probaltunk mink mar aztat! Forint megmaradja magát. Itt van Ádam bacsi. Ez már a kenteké. Mehetnek lakodalomba.
– Istenem-sopánkodék az öreg–; hiszen még jegygyűrűt sem tudunk egymásnak adni.
Erre meg a Ritka Panna ugrott elő.
– Jajh! Ha csak jegygyűrő kell. Van een nekem kettő is. Mert nekem keet uram is vaót. Az egyík meghótt, a másik megszökött. Isten nyugtassa meg mind a kettőt. – Nincs maa nekem egy csepp kivaansaagom se ezekhez a gyűrőkhöz: csak az ujjamat szorítják. Odaadom én azt igen szívesen kigyelmeteknek: viseljeek egeeszseegvee!
Azzal nagy erőhatalom mellett lesrófolta a kövér ujjairól azt a két ezüst gyűrűt, amelynek okozói nyugosznak már (ki az Úrban, ki a tömlöcben), s ráerőteté az Adámra meg a Zsuzsa asszonyra.
– De nekem még csak egy tisztességes öltözetem sincsen, amiben az Úr színe előtt megjelenhessek – monda Zsuzsa asszony.
– No, az meg az én gondom legyen – szólalt meg a Gagyuláné. – Van én nekem, édes lelkem egy gyönyörűséges szép virágos merinó ruhám, amiben az urammal megesküdtem. Én már nem viselhetem, mert kihíztam belőle; de magának ráillik a termetére. A Lidi kisasszony majd hozzáigazítja.
– Igen! Igen! – vállalkozott a Lidi kisasszony. – Én varrok főkötőt is hozzá, amiben a templomba elmehet. Kesztyűt, cipőt mind összeszerzek. Ez az én dolgom lesz.
– Én meg csinálok egy szép menyasszonyi bukétot – csevegé a kis Csicsonka.
A Gagyuláné továbbra is gondolt. – Én adok perecet, a szomszéd milimári ád hozzá túrót, tepertyűt: pompás lakomát csapunk. A Pannának ez egy új eszmét adott.
– Hohó! A zsidóasszony, aki a kisboltban lúdfertályt árul, tudom hogy ád pecsenyét. Én odaadom neki valamennyi hagymámat érte.
De a Paczal János sem maradt hátra.
– Én csak egy szót szólok a Przepiorka komának, s itt lesz a tormás virsli, amennyi csak kell. Bor is lesz hozzá.
A Miska cigány is tudott valamit adni.
– Mink meg kitartjuk muzsikával a lakodalmat.
– Úgy bizony – szólt a tenyerébe csapkodva a Panna. Kitartjuk mi magunk az egész lakadalmat, nem szorulunk senki nagy urasaag szeep graaciaajaara. Ne feeljen semmit Zsuzsa neenő! Mink is ott leszünk akkó! Veegig muzsikaaltatjuk magunkat az utcaan. Sohase laattak a Staacio utcaaban olyan galoppaadaat!
– Haj no! Ádam bacsi – noszogatá Frányó, könyökkel oldalba taszigálva az öreget. – Csak kicsi kurázsi.
Az öreg azt sem tudta: égen van-e vagy földön.
– Olyan nevethetnékem van… Mintha belülről csiklandozna valami. Mit mondasz, te drágám?
Zsuzsa félrefordítá a fejét, a kezét a szája elé téve.
– Oh, én úgy szégyenlem magamat!
Az Ádám eléje lépett, az arca úgy ragyogott, olyan piros volt, hogy szinte elmúltak róla a ráncok. A kezeit eléje nyújtá.
– Hát megkérjelek szépen? Ennyi tisztességes ember füle hallatára.
– Akarsz-e az én hitvestársam lenni? Szeretetből hozzám jönni? Velem örök hűséget esküdni? Holtomiglan, holtodiglan!
Nagyon érzékeny jelenet volt ez! Azért, hogy a vőlegény és menyasszony két öreg ember volt, s a násznép csupa koldusokból állott.
Hanem az a prózai diurnista egészen elrontotta az egész poezist. Való is az ilyennek szerepet osztani.
Odalépett a két öreg közé, s kétfelé tartotta őket.
– Csak rendén! Fiatal szerető pár! Ne olyan sietve! Még nincs itt a pillanatja az ölelkezésnek. – Nem megy ám ez olyan könnyen, mint a színpadon, hogy „szeretsz-e?” – „szeretlek!” – „No, hát menjünk a paphoz!” A szent házasságnak teketóriái vannak. A jegyeseket előbb háromszor kihirdetik, három vasárnap. – Ha pedig mi három hétig várunk a lakodalommal, azalatt a szegények házában régen betöltötték az üres helyeket; mert szegények dolgában gazdagok vagyunk, titeket pedig azalatt Tarafás Bazilius uram kitesz az utcára. – Azért mármost hát én következem. Én tinektek se pénzt nem adhatok, se bukéttal nem kedveskedhetek; hanem azért mégis hozok valamit, amire legtöbb szükségetek van. Nálam kitelik az a maga foltjábul. Én rögtön elmegyek a főtisztelendő prépost úrhoz, s kikönyörgöm számotokra a dispenzációt. Azzal aztán holnap mindjárt mehettek az oltárhoz, megtarthatjátok a lakodalmat, s aztán megkezdhetitek a nászutazást – a szegények házáig. – Most szabad már ölelkezni.
De a két öreg nem egymásnak, hanem a közbekerült Makárnak borult a nyakába, s azt csókolták össze-vissza.
– Köszönöm, köszönöm – dörmögé Szüköl Makár. – De az a múltkori csók talán mégis jobban esett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
