Az el nem mondott válasz (1897)
Az el nem mondott válasz (1897)
A török–orosz háború folyt javában.
Az egész világ érdeklődött a kimenetele iránt. De senki sem annyira, mint a magyarok. Mi még talán jobban fel voltunk buzdulva a török fegyverek győzelméért, mint maguk a törökök.
Plevna ostromának vitéz visszaverését Budapest általános kivilágítással ünnepelte meg.
Ugron Gábor betörést szervezett a Székelyföldről az orosz hadsereg hátába.
Eötvös Károly, Herman Ottó, Verhovay Gyula és többen rémnépgyűlést (monstre-meeting) rendeztek a törököknek nyújtandó fegyveres segély sürgetésére, s tömegestül hatoltak a miniszterelnöki palota elé, a nemzet akaratát a kormányelnök fülébe mennydörögni.
A pénzügyminiszter, Széll Kálmán népszerűsége tetőpontjára hágott, amidőn tudatta velünk, hogy sikerült Csefket basának a dicsőségteljes Plevnát újból ellátni élelemmel és lőszerekkel.
Hanem hát egy kérdés volt, ami a magyar közóhajtás előtt bereteszelve tartotta az ajtót. (A Jánus templomáét.)
Az a kérdés, hogy miért van a bálnának (Phiseter) két szíve? A bálna a tengeri halak legvitézebbike, aki széttépi a cethalat, partra kergeti a cápát. Nagy természeti talány, hogyan igazítja el a dolgát ez a tengeri óriás a maga két szívével, mikor tettlegességre akar vetemedni! Hátha az egyik szíve akarja, a másik meg nem akarja? Hátha az egyik szíve azt mondja; „Minek nekem az a verekedés? Én nyugodni akarok! Én félek, hogy minket vernek meg.” Mi lesz akkor, ha a bálnának az egyik szíve azt akarja, hogy a fejével menjen előre, a másik meg a farkával?
No, hát ezt el tudja igazítani a tengeri bálna a maga nagy fejével.
Sokkal nagyobb fejtörésébe kerül az ilyen kérdés megoldása annak a szárazföldi bálnának, akinek „Osztrák–Magyar Monarchia” a neve. Ennek is két szíve van: az egyik Budapesten, a másik Bécsben.
Az a kérdés, hogy vajon együtt ver-e ez a két szív, mikor valami közös cselekményre kell előtámadni?
A bécsi Ballplatz palotájában fényes estélyt tartott a plevnai napok alatt a közös külügyminiszter, gróf Andrássy Gyula.
Minthogy akkor nem volt delegáció, teljesen hiányzottak a vendégtársaság pompájából a magyar díszöltönyök, amik bogláraikkal, menteláncaikkal minden érdemrenden túlragyognak, ellenben nagy illetményt szolgáltatott a fekete frakk, a legtöbb minden díszítmény nélkül: ez jelezte az osztrák birodalmi tanács tagjait. Érdemrendet nem viselni – ilyen társaságban – ez is kitüntetés. Amit az ember nem talál a gomblyukban, keresi mélyebben, talán ott van: a szívben.
Egy ilyen egyszerű fekete frakkos vendéget tüntetett ki a háziúr, a külügyminiszter legnyájasabb barátkozásával. Mindenki előtt ismeretes alak volt, szürke fejével, kurtára nyírt szakállával: Herbst úr, a hatalmat kezelő, kormányfenntartó (és elejtő) német párt feje, vajdája, prófétája.
Andrássy diplomatai nyájassággal becsalogatta a nevezetes vezérférfiút a magán dolgozószobájába, ahol rajtuk kívül senki sem volt. S ott azt a kérdést intézte hozzá: „az Osztrák–Magyar Monarchiát a politikai helyzet odakényszerítené, hogy a mostani háborúba fegyverhatalommal beavatkozzék, lehet-e számítani a kormánynak Herbst úr s az irányadó német osztrák párt támogatására?”
Erre a kérdésre Herbst úr megfordult a sarkán, s indult az ajtó felé.
De Andrássy fogta a karját, s vele ment, unszolva, hogy feleljen hát, vagy igent, vagy nemet.
A pártvezér siketnek tettette magát, s végigtörtetve a tánctermen, az étkezőn, kivonult a ruhatárba. Andrássy oda is elkísérte. Még a felöltőjét is segítette neki felvenni, s újból ismételte a kérdést: „Hát feleljen, doktor: igen vagy nem?”
Herbst úr kiugratta a csappantyús kalapját, felcsapta a fejére, s úgy elment, hogy azt sem mondta: „Volt szerencsém!”
Ezt a jelenetet maga Andrássy Gyula mondta el nekem, mikor évek múltán együtt utaztunk Bécs felé.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
