„Csináljunk magunknak egy jó napot” (1892)
„Csináljunk magunknak egy jó napot” (1892)
„A pokolban is esik egyszer vásár!” azt mondják a magyarok. „Este virágzik a tök.” Azt is mondják. „Mach mer unz án gúden Tág!” Ezt meg a németek mondják. Hát miért ne csinálnék egyszer én is magamnak egy jó napot?
Az én jó napom azzal kezdődött, hogy reggel öt órakor felkeltem regényt írni. Ti. hogy a „Fráter György”-nek legközelebbi fejezetét elvesztették a szerkesztőségben. Úgy eltűnt, hogy nem akadt gazdája. Este tudatták velem. Egész éjjel erről álmodtam. Ezt újra meg kell írni. Minden poéta-mesterember tudja, hogy nincs annál pokolravalóbb mulatság, mint egy elveszett munkát újra visszagondolni, vagy mint Tinódi Sebestyén kifejezi: „Hátra tanulni!”, vagy mint Sárosy Gyula mondja: „újra szülni.”
Dél felé készültem el vele. Írtam is hozzá a tisztelt szerkesztőségnek egy olyan comitivát, hogy tudom, nem teszi el az autogram-gyűjteményébe.
Akkor felmentem az országházba. Horánszky Nándor barátom beszélt. Ő tudja, miről! – Én valami megjegyzést találtam rá tenni gróf Pongrácz Károly barátomhoz fordulva, azt Horánszky meghallotta; belém kötött, én visszakötöttem; nagy hajcihő lett belőle, úgy, hogy utoljára gróf Károlyi Gábor felkelt a helyéről, azt mondja: „Ezt a skandalumot nem lehet kiállani”, s kiment. Nekem pedig megvolt az a jó napom, hogy egyszer valahára én is közbeszónokolhattam. Egészen újjászülettem tőle! Mintha csak 1867-ben élnénk.
Ebédre Fenyvesy Feri barátomhoz voltam híva a Hungáriába. Színházi nyugdíj-ebéd volt a titulus bibendi. Az üléstől az ebédig még egy óra volt agyonverni való. „Mit csináljunk addig, Károly barátom?” mondám Vadnaynak, aki szintén oda volt meghíva. „Sétálunk, és nézegetjük a szép hölgyeket az utcán.” „Nagyon jól van, úgyis régen sétáltam már, s régen kacsintgattam szép hölgyek szeme közé, és így nagy élvezettel töltöttük el az interkaláris egy órát, kölcsönösen emlegetve egymásnak, hogy „Hej, pajtás, mikor mi ennek a szép hölgynek a mamájával jártuk a csárdást!” (Nagymamáját is mondhatnám, de nem akarom Károly barátomat kompromittálni.)
A nyugdíj-lakomán aztán felségesen mulattunk. Tizenhat tósztot végigittunk; a tizenhatodiknál Hegedüs Sándor fiúilag megintett, hogy elég lesz a jóból; még egy fővárosi képviselő-testületi ülés van hátra, ahol nagy feladatok várnak reánk. Publica privatis praecaedunt!, azt mondják a magyarok. Otthagytuk a vidám társaságot, s osontunk kifelé. Az előszobában a pincérek rámadták a felöltőt, fejembe nyomták a fekete selyembélésű cilinderemet, s rövid időn ott találtam magamat az új városház képviselői termében, mely már akkor zsúfolva volt lelkesült hazafiakkal. Valaki szónokolt a bal oldalon. A mellettem levő urak kiabáltak: „Eláll! Eláll!” Én együtt kiabáltam velük: „Eláll!” És csakugyan elállt. Akkor a jobb oldalon állt fel egy másik szónok, annak még jobban kiabáltuk: „Eláll!”, s az is elállt. Akkor az elnök kísérté meg a kérdés feltevését: annak meg addig kiabáltuk a „halljuk”-ot, hogy semmit sem hallottunk belőle. Akkor aztán következett a szavazás felugrással vagy guggonüléssel, én is a felugrók között voltam. Hogy miről volt szó? Azt bizonyosan úgy tudta mindenki, mint én magam.
Denique a magisztrátusnak minden propozícióját leszavaztuk. Ez már csak jó nap volt. Nem adunk pénzt semmire! A citadellát bevesszük ostrommal, nem fizetünk érte!
Onnan pedig, nagy diadallal, egy kedves barátomhoz mentünk el estélyre, ahol bájos és szellemdús úrhölgyek társaságában töltöttük el a napot az utolsó óráig, amikor is én a széles Andrássy úton nagy büszkén vándoroltam hazáig, magamban dúdolva a „Jaj de hangos a becsali csárda!” melódiáját.
Hazaérve aztán fogtam a cilinderemet, hogy – rendes ember létemre – majd elteszem a kalapskatulyába. Hát már akkor ott volt az én fekete béléses cilinderem a kalapskatulyában! Hát ez már micsoda? Hogy jött haza ez a cilinder-kalap nálam nélkül? Hogy lett nekem egy cilinder-kalap helyett két cilinder-kalapom? Nem vagyok én még kétfejű sas!
Ha jól sejtem, én valakinek elhoztam a cilinder-kalapját. De ki az a valaki?
Most már ezt az útját választom a kurrentálásnak, hogy felhívom a nyugdíj-lakoma részeseit, hogy aki elveszett a kalapjából, jelentse magát nálam, ahol egy elszomorodott cilinder-kalap kész megbocsátani a tőle megszökött viselőjének, s őt a múltak iránti szemrehányás nélkül ismét keblére fogadja.
Megesik ám az ilyen tévedés okos embereken is.
Tisza Kálmántól hallottam, az esetet elmondva, azt a sokkal jobb adomát, hogy egyszer ő a hatvanas években egy vidám társaságban mulatva, midőn Beniczky Ferivel mint két legutolsó résztvevő haza menni készült, már akkor az előszobában nemhogy az ő kalapjaik lettek volna készletben, de kettejük számára csupán „egy” cilinder volt hátrahagyva. Ekkor aztán, nehogy egyikül hajadonfőtt legyen kénytelen hazamenni, azt tették, hogy közepett kettészelték a cilindert: egyikük feltette a karimáját, a másik a kupáját, s úgy mentek haza az összes milimárik nagy gaudiumára.
Végül pedig a maga moráljával azt vágta a fejemhez a generális, hogy „Te ugyan drága legény vagy! A regényhősödet jámbor, józan életre kényszeríted, hanem helyette magad lumpolsz!”
Ami igaz is. De hát „pokolban is esik egyszer vásár.”
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
