A hold
A hold
Az európai népek figyelme a nyugoti láthatár felé volt fordulva, mely alatt az üstökös feje eltűnt; egy óra alatt százötvenezer mérföldet átfutó sebességgel, fényuszályát éppen oly gyorsasággal vonta maga után, mely gyorsaság tíz órakor egyszerre félbeszakadt, s a lángfark azontúl csak percenkint tíz mérföldnyi gyorsasággal haladt tovább, megtartva azt a félrehajlását, melyet a föld delejes kitérése kényszerített rá.
A csillagdák ez éjen át a közönség által ostromolva voltak; a tanodák telve hallgatókkal, a templomok nyitva; a nép futott a templomba imádkozni, énekelni, onnan a tanodába, megtudni, hogy mit mondanak a tudósok, megint ki a szabad ég alá bámulni, szörnyedezni. A templomban azt mondták neki: „Térj meg, gyónj meg, keresztelkedjél meg, circumcisiót tégy, áldozz, korbácsold magad, mert utolszor látod az eget!” A tanodában azt mondták neki: „Gyönyörködjél, okulj, tanulj, mert azt soha nem látja többé ember, amit most láthatsz”; a piacon aztán azt mondták: „Igyunk, dobzódjunk, hisz úgyis elveszünk”. Ki megfogadta az egyiket, ki a másikat, ki a harmadikat, ki meg valamennyit.
Tíz órára meghozta a tenger alatti távírdahuzal a New York-i csillagda tudósítását Európába a történtek felől.
Az üstökös tekéje a delejes eltaszítás által félretolva, ötvenkétezer mérföldnyi távolban haladt el a föld mellett, északkelettől délnyugatnak tartva.
A hold, mely akkor éppen utolsó negyedében állt, nyugatról keletnek tartó, a föld forgását követő pályáján éles szögletben találkozott össze az üstökös tekéjével.
A hold két pólusán ugyanakkor gyönge fénykisugárzás mutatkozott: delejfény; de az nem volt elég erős, hogy ellensúlyul szolgáljon a két találkozó tömeg kölcsönös vonzerejének.
Ötven másodperccel az összetalálkozás előtt az üstökös fejének szivárvány udvarai látható sebességgel kezdtek szétbomladozni, s amint küllőkre szakadoztak, ezek a hold felé látszottak tartani, percenkint növekedő fényburkolatot képezve körülötte.
Húsz másodperccel az, előtt, hogy a két égitest fénytányérjának szélei egymást láttanilag érintették volna, a hold felszínén nevezetes változás ment végbe. A megvilágított karéj egyik legfényesebb körhegyének, a Keplernek közepét alkotó kráter eltűnt, mintha egyszerre be lett volna töltve; a többi körhegyek és gömbölyű üregek szinte e tüneményt mutatták.
A közelítő üstökösnek a tányérja pedig e pillanatokban egyik udvarát a másik után veté le magáról; míg a hold annál nagyobb gőzkörbe lett borítva. Az üstökös teste után a fényuszály közepett képződött sötét űr pedig egyre tágult és hosszabbodott, úgyhogy a találkozás előtti percekben már az uszály külön volt válva a fénygömbtől, s mint az 1811-i üstökös fényfarka, csak a távolból követte vezető gömbjét. (Ennek is teljesen kifejlett fénytekéje volt már.)
A találkozás nem volt tökéletes. Csak láttani értelemben volt központi. Az üstökös mögötte vonult el a holdnak, s a hold ez idő alatt mint egy sötét tábla árnyékolá be az üstökös egy részét. Azon percek alatt, amíg az üstökös világíró fénymagvát takarta a hold, a holdkarimát körülfogó fénysugarak bizonyíták, hogy az üstökösnek saját, intenzív világa is van. A holdnak egész gömbje sötétnek látszott a mögötte álló világításban, még a megvilágított gerezdje is.
Negyven másodpercig tartott ez átvonulása a két égitestnek egymás mellett. Amint az üstökös ismét elhagyta a hold karimáját, egészen meg volt fosztva „halói”-tól; a hold mint tömörebb test, magához vonta azokat, s gőzkört alkotott belőle magának, mi eddig neki nem volt.
E nyeremény után tehát lesz a holdnak levegője is, felhője is, vize is és aztán tenyészete – és végre lakói.
És még mást is nyert a hold e találkozásból: gyorsabb forgást.
Amint a Keplert keresték rajta, mely eddig a délnyugati körnegyed közepén állt, már az akkor eltűnt onnan, s egy ismeretlen, még soha nem látott része a holdnak jött elő a világított gerezd szélén. A hold gyorsabban kezd forogni, s mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földlakóknak.
Ha megmutatja! De a nagy égi tömeg egyúttal más irányt is kölcsönzött neki túlnyomó vonzerejével. Az üstökös gyors rohanásában magával rántotta a holdat, s míg önmaga kétfelé szakadt, s hátrahagyott uszálya egy gömb nélküli loborként mint léttelen ködtömeg folytatta rendes pályáját, addig a tőle elszakadt gömb a föld drabantjának futását megváltoztatva, ragadni látszott azt magával megzavart rohamában.
– Most már vége a világnak! – ordítának az ítéletnapi fanatikusok. – Az üstökös letaszította a holdat az égről, s most a hold fog ráesni a földre! Annak azután mindegy, akárhol éri; az keresztül fogja törni ezt a vékony földkérget, s arra azután darabokba hull az egész föld, a belsejéből kirohanó tűz szétröpíti morzsáit a világba. Ám lássák a tudósok, ha elvitatták tőlünk a mennyországot, a pokol megmaradt, azt magunkkal hordjuk.
– De vége a holdvilágos költészetnek! – sopánkodtak az érzelgők. – Az üstökös magával vonszolja holdunkat tán a napig, és soha többé holdvilágot nem lát a föld, örökké setét lesz az éjszaka.
S voltak a közvetlen közel időnek jelenségei, amik hol az egyik, hol a másik rémlátásnak adtak alapot.
Földrengések a föld minden részén hirdették a találkozás okozta rázkódást; minden tűzhányó iszonyú kitörésekkel üdvözlé e nagy napot, s voltak bizony részletes világelpusztulások, ítéletnapok egyes részein a földtekének; új szigetek merültek fel, régiek elsüllyedtek rögtön; vulkáni tájakon fekvő városok romokba dűltek, s a tenger szokatlan dagálya elborítá a mélyebben fekvő partvidékeket, különösen az Északi-sark alatti langy tenger oly magasra emelkedett, hogy hullámaival keresztülcsapott az egész jégzónán, s kitört a lapponiai, szibériai s észak-amerikai lapályokra, míg ugyanekkor a déli félöv tengerei az ellenkező tüneményt mutatták, ahol egymás mellett fekvő szigeteket rögtön támadó zátonyok kötöttek össze.
Hanem azért a föld egészben nem pusztult el, sem az emberi nem róla nem törültetett le.
Majd meg a költők félelme látszott igazolva lenni. A hold, melynek a kataklizma éjszakáján éjfél után kellett volna feljönni, ezúttal kimaradt. Reggelig vártak a fényes sarlóra az égen: nem jött fel.
Hanem azért a hold sem veszett el a földtől.
Most már csak az ausztráliai csillagászok tudósíthattak felőle.
Július hetedikén, óráról órára jelezve észrevételeiket, azt fedezték föl, hogy amíg az üstökös haladása a nap körüli ellipszis vonalán számtani arányban növekszik, a holdé mértani arányban fogy, s amazétól folyvást hajlottabb eltérést mutat, mely elváló vonal délután négy óráig, amidőn az üstökös már kétmillió mérföldnyire távozott el a holdtól s arra nézve minden vonzereje megszűnt, tökéletesen kivehetővé teszi a hold új pályafutását a föld körül.
Megmarad az a föld hű kísérőjének továbbra is, csakhogy jövőben hosszúdad ellipszisben fogja azt körülfutni, s ezentúl – nyugaton fog felkelni, mint az Uranus holdjai.
Július hetedikén este a nyugati láthatáron jelent meg egy fél lencse nagyságú homályos égi fény. Az volt a hold. Ötszázezer mérföldnyi távolban a földtől.
Olyanforma látvány, mint mikor a holdat a megfordított távcsövön keresztül nézzük, s abban az a melankolikus távolba süllyed előlünk. Világítása alig volt hatszorta nagyobb, mint az esthajnalcsillagé.
Ámde érdekes látvány volt ez a csillagászokra nézve, kiknek távcsövei kiegyenlíték a meghosszabbult távolságot.
Először is a hold már ekkor az egész túlsó oldalával volt a föld felé fordulva, melyet még sohasem mutatott meg a földlakóknak.
Másodszor kitűnt az általa eddig leírt útból, hogy az egy nagyon megnyúlt ellipszist fog képezni, melynek „kistűzpontja” a föld.
Harmadszor az is kiszámítható volt, hogy e sokszorta megnyúlt pályán oly sebességgel halad a hold, hogy körfutását éppen úgy bevégzi ezután is huszonnyolc nap alatt, miként ezelőtt.
És már ez új tünemény figyelemmel kísérésének hatodik napján az is ki volt számítva, hogy a hold által leírt ellipszis hegyes tojásdad alakot képez, melynek átellenes vége a föld körül fog futni s ezáltal a holdat a „kis centrumát” képező földhöz mintegy ötezer mérföldnyi közelbe hozandja.
A hatodik napon már valóban olyan nagynak látszott a visszatérő hold, minő azelőtt szokott lenni, s azontúl egyre növekedő alakban tűnt fel. A földtávlatban volt a holdújság, tehát a földközelben a holdtölte.
Mentül jobban közeledett ez időpont, annál nagyobbnak tűnt fel a kísérő égitest. Már a holdtöltet megelőző napon olyan volt az, mikor feljött a láthatáron, mintha egy égő tűzhegy, egy aranyból öntött Atlasz emelné ki ragyogó kupoláját. És most már nem látszott oly sima tányér alakúnak a hold; tökéletes gömb alakja volt, légkörrel bírt már, mely széleit homályba burkolta, s egész gömbje körül fénylő, elmosódott réteget képezett.
Mikor a megnagyobbult égitest ily fenséges pompájában lászott végighömpölygeni az égen, puszta szemmel is nagyobbnak látható, mint hajdan a legnagyobb refraktorokban; a tudatlanság, a vakhit csőcseléke még egyszer rákezdé a jajüvöltést: a hold leesik az égről, rázuhan a földre; de már a vaklármát nem segítettek az egyházak szaporítani. A templomokban is sietett minden pap maga felvilágosítani a népet, hogy a hold csak közelebb fogja ezentúl útjának egy részét a föld körül végezni, de rá nem eshetik, sem a hegyekben meg nem akadhat. Azért csak lásson minden ember a munkájához. A nagy katasztrófán már keresztülestünk; de a földre még új megpróbáltatások várhatnak, amiknek Istenben vetett bizalommal kell eléje mennünk. Imádkozzatok, de dolgozzatok is!
Így az egyházak. A tanodák viszont a legérdekesebb újdonságokkal tarták folyton lekötve a közönség figyelmét. A hold mindkét oldalát megmutatja már gyorsabbult forgásában. Felszíne nagy változáson ment keresztül. A nyert légkör, az üstökössel való súrlódás felfokozott hőmérséket idézett rajta elő, a külburok több helyen felszakadozott rajta, s hosszú hegyláncok látszottak előtörni a repedésekből: az olvadt gránit az izzó hold gyomrából előnyomul, a nagy tűzhányók teljes erővel törnek ki ismét, s ugyanakkor a jéghegyek olyadása özönvizekkel árasztja el a mélységeket. Volkani és neptuni alakulás megy rajta végbe egyszerre.
Az astrophotometria segélyével a hold egész felszínét le lehetett már írni a visszavert napsugarak után. Minden test bizonyos számát a napsugár ezredrészének veri vissza: a hó 0,783-at, a homokkő 0,237-et, a nedves televényföld csak 0,079-et, és a víz csak 0,021-et. Ezáltal a hold minden tájékát ki lehetett színezni, minő földek, sziklák alkotják azt; hol alakulnak tengerek, hol úsznak azokban jégszigetek. A volkánok izzását, a támadó új hegyláncokat a leggyöngébb távcsövek is kivehetővé tették.
A hold tájképei most már nem mutatták azt a vigasztalan halott képet, melynek rajzain nincsen más szín, mint fehér és fekete, csupa fény és teljes sötétség, semmi árnyék. Most már kigömbölyíté a tájakat az árnyék és visszfény, a légkör sugártörése, s zöldes-sötét foltokban megmutatták magukat a tengerek.
A holdtölte napján lett volna e látvány legnagyobbszerű, mert akkor állt legközelebb a hold a földhöz. Ámde ezentúl minden holdtölte együtt jár a holdelsötétüléssel. Az árnyékgúla, melyet a föld maga után vet, eddig csak néha találta hegyével a holdat, ezentúl minden holdtöltekor keresztül kell annak a gúla közepén menni. S estétől reggelig tart a holdfogyatkozás.
S a hosszú holdelsötétülés alatt észlelik a föld visszfényét a holdon; mely zöld fénybe borítja a hold tájait, mikor az amerikai őserdő lepte világrész van felé fordulva; vereses fényt áraszt reá, ha Afrika homoksivatagai világítanak felé. S e hosszú elsötétülések óráiban meglátszanak a hold sarkain azok a vékony önsugárzatú fénykoronák, melyeket saját északi és déli fénye rajzol göncölei fölé.
E megváltozott égitesten lesz tanulmányoznivalója az emberiségnek – amíg csak ember lesz a világon. Ötezer mérföldnyi közelből minden fázisát új alakulásának, mint egy nyitott könyvet, úgy fogják olvashatni.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
