KILENCEDIK FEJEZET • A koronák mártírja
KILENCEDIK FEJEZET • A koronák mártírja
És akinek a nevében, akinek az érdekürügye alatt ez az egész nagy hadjárat megindíttatott, a jó VII. Károly császár, mint éli dicsősége világát azalatt?
II. Frigyes hadseregének támadó mozdulatával egyidejűleg a császárt is visszahelyezték Bajorországba székvárosába.
Ismét elfoglalá a Kandid Péter építész remekében készült ó-rezidenciáját, felvitetheté magát a csodaszép „császárlépcsőn” végig a pompás audienciatermen, a tükrök termén s a száz lépés hosszúságú galérián, melyet a bajor uralkodók arcképei ékesítenek: mindmegannyi páncélos, hadverő alakok, királyi jogarokkal, marsallbuzogánvokkal a kezükben; mellettük az asztalra téve a korona; némelyiknél kettő is.
Ott, a hosszú galéria vége felé letétetheti magát a vánkosokkal felpóckolt karszékbe; szemközt a saját arcképével, melyen De Marées György művész ecsete remekelt. Ott láthatja magát a császári ornátusban, egyik kezét a csípőjére, a másikat a német császári koronára téve. Annak az árnyékában még két másik korona is bujdoklik.
Igen! Erek mind az ő koronái. Az arckép alatt a címei és a neve felírva: „Serenissimus, potentissimus, ac invictissimus Princeps Carolus VII. Dei Gratia Romanorum Imperator semper Augustus, Rex Germaniae & Bohemiae utriusque Bavariae, Archidux Austriae” és a többi, és a többi.
S ő csak azt az egyet irigyli attól az arcképtől, hogy az olyan délceg módra tud a lábán állni! Ő csak székben ülni képes, akkor is csak úgy, hogy a jobb Iába egy támlányra van fektetve bebugyolálva viaszkos vásznak és vatták közé. A köszvény gyötri, mely éjjel-nappal nem tart szünetet.
A főudvarmestere jön, messziről elkezdve a bókolást, s hozza az aranyos bőrtárcában a hadijelentéseket, melyek legújabban érkeztek stafétával. Azokat felolvassa a császár előtt, ki tölcsért csinál a markából a füle előtt, hogy jobban halljon, s közben nagyokat nyög: jaj a térdem, jaj, hogy szurkál!
Örülni kellene a kapott tudósításon; de ez az arc nem képes már örömöt kifejezni: vonásaiban a fájdalom, a csüggedés, a bosszúság van megkövesülve.
Itt van Frigyes király gratuláló levele. Boldog újesztendőt kíván.
„Boldog újesztendőt.”
Csak egy boldog új napot tudna kívánni!
Erre valamit kellene válaszolni. A titkár kezében tartja már a tollat. De amint lélegzetet vesz a diktáláshoz a nagy ember, rögtön előveszi a gonosz hurut, minden szavát megszakítja a köhögés. Az ápolója be van már tanítva a segédkezésre; addig ütögeti a tenyerével a felséges úr háta közepét, míg a köhögés alábbhagy.
Az üdvözlőlevél ezalatt megíródott.
A császár aggódva néz körül, hogy nem következik-e még valami uralkodói tény, amelyet el kell végezni?
Van egy egész halom folyamodás. Kárvallott polgárok, kiket a gyilkos, égető hadjárat minden vagyonuktól megfosztott, özvegyek és árvák, kiknek kenyérkeresője elesett. Ez mind a jótékonysági komisszióhoz utasíttatik.
Jó szerencse, hogy ezt a kellemetlen témát félbeszakítja a gyóntatóatya megérkezése. Ez elől mindenkinek vissza kell vonulni. A császár egyedül marad vele egy hosszú óráig. Egy olyan embernek is lehet sok meggyónni való bűne, aki kezét, lábát nem tudja megmozdítani. A koronák tulajdonosának a kimondott szava, a gondolatja is cselekedet. Jó vagy rossz cselekedet! S ezt a pap határozza meg.
A császár arca egészen vörös volt, mikor a káplánja eltávozott, a kápláné ellenben fakó halovány. Nem adta meg neki az abszolúciót. Titok volt, amit egymás közt beszéltek, annak a tárgyát nem volt szabad megtudni senkinek, még a kancellárnak sem.
A lelki felindulás azonban jótékony hatással volt a császár életszervezetére. Újra mozgásba jött a vére, felszakadt a flegmája. Volt egy bizalmas embere, akit legörömestebb látott maga körül: az udvari szakácsa. Ez előtt nem volt titoktartó. Ha ez a jeles férfiú naplót írt volna, rendkívül érdekes olvasmányt hagyott volna hátra az utókornak.
VII. Károly császár nagy ínyenc volt az akkori idők fogalma szerint; mert a mai korban emberi íny el nem fogadná azokat a mindenféle fűszerekkel és savakkal, olajokkal megmérgezett ételeket. S ezeknek az összeállításában volt nagy művész Kuncz mester. S a császárnak igazi gyönyörűség volt a szakácsával az ilyen csemegék fölött tanácskozni.
– Nagyon szeretem, hogy nem adta meg az abszolúciót – szincerizált őfelsége. – Legalább nem kell hetenként kétszer böjtölnöm. Utálom a halakat meg a csigabigákat.
Kuncz mester aztán előadta a mai napra való konyhatervét. Csupa melegvérű állatokból és olyan növényekből, amelyek a nap jegyét viselik. Semmit a Saturnus jegy alatt termettekből, minő a spenót és a csicsóka.
Italul pedig az „aurum potabile” (iható arany) és az „aqua regalis” (királyi víz).
– Gondold csak, Kuncz! Még azt kívánta, hogy béküljek ki a fiammal! Az elkorcsosulttal! Akinek nem tetszik a vitézkedés. Fut a háború elől. Az ellenségeimmel barátkozik. Azt hallom, hogy amint én meghalok, azonnal békét köt a királynéval; eldobja a koronáimat! Amiket olyan büszkén viseltem! Egy se kell neki. Nesze, római császári korona! Nesze, csehországi korona! Ah! Csak én lóra tudnék még ülni!
Kuncz mester rendes kerékvágásba igazítá a társalgást azzal a jelentéssel, hogy az árticsókák már megérkeztek Veronából.
Erre aztán megint más irányt vett a beteg császár észjárása.
– Az árticsóka drága csemege; azért pénzt kell adni. A császári pénztár pedig most üres! Nincs! Egy bacen sincs benne. Éhen fogunk meghalni.
Ekkor aztán a magas beteg vigasztalására előhozták az állami satulyt; felnyitották. Tele volt arannyal. Lássa, hogy nem fog éhen meghalni. Belemarkolt az aranyba. Marokszámra átrakta a ládikó egyik szakaszából a másikba, számlálva, hány napig tart el.
– Harminc! Eggyel sem több. Harminc nap múlva nincs mit ennünk. Mehetek a koronáimmal koldulni.
A környezete vigasztalta: harminc nap nagy idő, azalatt nagy dolgok történhetnek. Mária Terézia busás hadikárpótlást fog fizetni.
– Igen! Igen. A káplán azt mondta, hogy ne aggódjam a messze idők miatt; mert a jövő holdtöltét nem fogom már megérni. De én nem akarok meghalni! Mi lesz a koronáimmal, ha a fiam kerül a helyembe
A felhozott ebéd aztán megvigasztalá. Köszvénytől összehúzott ujjaival nem tudott enni: úgy kellett az ápolójának kanállal etetni. És mértéktelen étvágya volt. Amíg evett, ivott, elfelejtette a testi fájdalmait, az aggodalmait!
– Ilyen marcipánt nem készítenek a paradicsomban!
A bőséges ebéd után pedig rögtön előveszik a testi fájdalmak: a gyomra felpuffad, a kő kínozza, a térdporcai lüktetve égnek.
Sietve küldenek az orvosokért. Közelben tartózkodik mind a három; körülfogják a pácienst, mint a boszorkányháromszög.
Az egyiknek fekete parókája van, a másiknak szürke, a harmadiknak vörös.
A fekete parókás minden bajt külsőleg gyógyít, flastrommal és hólyaghúzókkal, füstöléssel és cauterálással, elevenítő balzsamokkal és prüszköltető szerekkel. Legújabb panaceája egy elevenen megnyúzott fehér bakkecskének a bőrét a fájós köszvényes tagra burkolni, attól a köszvény csalhatatlanul elmúlik.
A szürke parókás kitanult therapeuta. Minden bajnak a diagnózisát az urina színeiből, felhőiből, üledékeiből ítéli meg – csalhatatlanul, s ahhoz alkalmazza a recipéit, amik az állat-, növény- és ásványvilág termékeivel meg nem elégedve, a mitológiai sárkányok és baziliszkok alkatrészeit igénybe veszik.
A vörös parókás végre racionálista doktor. Ő már rájött arra a tézisre, hogy a gyógyhatású füveknek és állati részeknek signáculumaik vannak. Annálfogva, akinek kőbaja van, azt a „kőtör” (saxifraga) és „kőmag” (lithospermum) füveiből főtt fürdőben kell izzasztani, továbbá a pézsmacica zacskójában talált követ porrá törve itatni vele, s a fizetér-cethal gyomrában talált ámbrakő füstjével megfüstölni: ezek a követ szétoszlatják, minthogy maguk is állati kövek.
S a sok tudós konzilium és disputa közepett a halálra kínzott beteg nyög és jajgat, s kínjában erre a mondásra fakad: „Odaadnám most valamennyi koronámat egy gyógyító árkánumért!”
Végre a vörös parókás ezt az okos mondást hangoztatja:
– Semmi sem használna a fölséges beteg bajainak megorvoslásában annyira, mintha itteni zord klímánk alatti tartózkodását melegebb zóna alattival váltaná fel, ha például elköltöznék Nizzába.
A császár nevetett is, köhögött is, dühöngött is egyszerre.
– Oh tu asinus in folio! Én menjek Nizzába, ahol most osztrákok, olaszok, franciák, spanyolok egymás hátán verekszenek! Hát nem tudod, hogy ott most háború van?
A tudós férfiú nagyot bámult. Hát ez bizony nem tartozott az ő szaktudományai körébe.
– Nagyon csodálom, hogy Olaszországban háború lehet; holott Paracelsus megírta, hogy a fügefának az étele és a gránátalmának az itala olyan békítő hatással bír, hogy annak a használatától még a tigrisek is megszelídülnek.
(Persze, csak azon múlik, hogy a tigrisek nem eszik meg a fügét, s nem szopják ki a gránátalmát.)
Következnek a kirurgiai kínzások; az érvágók, köpölyök, katéterek, hólyaghúzók. Végre a minden betegségekben gyógyító thériak. A mákony hatása alatt legalább kényszeredett álom száll a beteg idegzetére. De az ópium adta álom megint rettenetes víziókat idéz az agyára. Temetéssel álmodik. A kriptaajtót töri fel, mikor fölébred. Fulladozva hörög: „Nem akarok még meghalni! Hová lesznek a koronáim!”
Egy este aztán a minisztere egy sürgetős levéllel szakítá félbe a beteg császár kancsérolását, kiküldve mellőle minden más halandó embert. A levelet II. Frigyes írta főhadiszállásáról – Glatzból.
Ebben tudatá a király császári védencével, hogy az idei hadjárat be van fejezve – rosszul. Csehországot oda kellett hagyni. A franciák cserbenhagyták szövetségeseiket. A porosz sereg vonul haza Brandenburgba, Pomerániába. A császár lássa, hogy mit tegyen.
– No, most már meg akarok halni… – szólt a koronák mártírja.
És szavának állt.
Másnap reggel hiába hozták az ébresztő boraxot füstölni: nem ébredt föl semmi életserkentő árkánumra. Itthagyta a koronáit.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
