Dobó István, s az egri hősök
Dobó István, s az egri hősök
Ali basa és Amhád, seregeiket egyesítve, százezernyi török haddal álltak a Duna-Tisza közt.
Szolnok várát egy nap alatt bevették: a hatalmas erődöt, amit erős sáncok, két folyam és mocsarak védtek, 24 öreg ágyúval, 3000 szakállas és spanyol puskáival. Nyáry Lőrinc egyedül védte azt. A szó teljes értelmében egyedül. Az egész várőrség megszökött a várból a törökök közeledtének hírére: a várnagy egyedül állt ki a várkapuba. Mert ha még ő is elhagyta volna a várat, a törökök kénytelenek lettek volna lakatost hívatni, s úgy nyittatni fel a kaput.
Most aztán Egerre következett a sor.
„Mit nekem ez a rozzant akol!”, kiálta Ahmed, a temesvári győző. – Megtudta nemsokára, hogy nem a fal teszi az erős várat, hanem ami benne lakik!
Ali basa jobban megbecsülte az ellenséget; ő még a boszniai és szendrői szandzsákbasákat is magához vonta a pécsi és székesfehérvári bégekkel együtt, úgyhogy százötvenezerre ment a serege, mikor Eger alá megérkezett.
Ezzel az Európa-hódító sereggel mit állíthatott szembe Eger? Hatvanöt híján kétezer fegyverest.
Hogy került ez is össze?
Eger várát Oláh Miklós püspök és királyi kancellár Dobó István és Mecskey István várnagyokra bízta, s adott nekik a vár védelmére kétszáz huszárt és kétszáz muskétást. Ez sem nagyon erőltette meg magát; de legalább valamit tett, s az ő csapatai derék vitézek voltak; többet értek, mint tízannyi engedetlen, kelletlen, várfeladó labanc német, olasz és spanyol, amilyen Temesvárt, Lippát feladásra bírta.
A királynak meg az ország rendeinek is volt ugyan derék serege, Szász Móricz nagyherceg parancsnoksága alatt; de már azt az egri várvédők megtanulták Losonczy és Szondy példájából, hogy mit lehet várni a felmentő seregtől. Dobó előre megírta Castaldónak még ez ostrom előtt: „A királyi tábornak a szélét és hosszát is tudjuk: de segítséget csak Istentől várunk, nem az emberektől.”
És saját maguktól.
Mecskey lelkesítő szavával bejárta a szomszéd vármegyéket, felszólítva a tűzvérű fiatalságot, hogy gyűljön fel Egerbe, ahol dicsőséget osztanak. Nem szerezte a seregét pénzzel; nem fogdosott zsoldos hadat: aki hozzája állt, mind a lelkesedés, a keserű hazaszeretet végső elbúsulása vitte oda; derék verekedők, jó lövő vadászok és mind csupa magyar gyűlt össze Egerbe. S ez volt a csodákkal gazdag védelemnek egyik fő-fő titka. Az egész seregben egy érzés lángolt.
Amíg Mecskey a hadakat gyűjté, amíg naponként új csapatok jöttek minden kapun Egerbe, a vármegyék bandériumai, Serédy György, Báthory György, Homonnayné, a jászai prépost drabantjai, addig Dobó mint igazi hadvezérnek született parancsnok, a gyakorlati előkészületekben serénykedett. Behozta a várba a vidékről a harcias lelkületű parasztok százait, akik értenek majd hozzá, hogyan kell az elrontott sáncokat helyreállítani a csata forró hevében; tizenhárom sebészt hozatott a szomszéd városokból, ácsokat, molnárokat, kenyérsütő és sörfőző asszonyokat, mészárosokat; egy pécsi lakatoslegény egész kompánia kovácsot és lakatost toborzott össze a számára.
Mindössze kilenc ágyúja volt s ahhoz ugyanannyi tüzére; de ő hirtelen begyakorolt azok mellé egy csapat diákot és parasztot; s olyan nagy volt az előrelátása, hogy nem csupán lőporral látta el a várat kellő nagy mennyiségben, de azt is lehetőnek tartva, hogy a kész lőport az ellenség fel is robbanthatja, még egyszer annyi ként és salétromot halmozott össze, amiből egyszerre lehet új lőport csinálni. – De még két papot is szerzett az őrsereg számára, akik azt lelki vigaszban részesítsék, akikről azonban azt zengi Tinódy, hogy „prédikálni nem tudnának vala”. (Hol voltak a többi papok?)
Azonban az élelmiszerekről is bőven gondoskodék. Tárházait megrakta gabonával, az aklokat tulkokkal, két száraz malma egyre őrölte a lisztet, a harmadik készítette a lőport; a szénakazlakat befedette nyers bőrökkel, hogy az ellenség fel ne gyújthassa, s aztán minden házról, kunyhóról, palotáról leszedette a födelet; még a templomokról is: a várfalakat pedig kívülről-belülről megerősítteté palánkokkal, amiket láncokkal kötöttek össze.
Akkor aztán ketten együtt berendezték a védelmet: a hadsereg vezetője lett Mecskey, a tüzérségé Dobó: hadnagyaik voltak Pető Gáspár, Zoltay István, Bornemisza Gergely és Fügedy János.
Még csak híre jött a rengeteg török tábor közeledtének; a közel falvakból mind szétfutott már a nép, napi járóföldre köröskörül üres volt Eger táján az ország; e vihart előző csöndességben egy fogoly magyar által Amhád basa levélben üzenetet küldött Eger várnagyainak, aminek fele nyájas ígéret volt, fele mérges fenyegetés.
Dobó nem titkolta el a levél tartalmát; összegyűjté a harcosait a piac közepén, s felolvastatta előttük András deákkal, Eger város írástudó bírájával a török vezér levelét. Egy szívvel és szájjal harsogta rá az egész sereg: „Nem adjuk fel a várat!”
Akkor azután előbb a két vezér esküdött meg a nép előtt, hogy semmit a nép és a sereg, és annak hadnagyai tudta nélkül tenni nem fognak; azután pedig az egész nép borult térdre, és úgy esküvék meg Isten szabad ege alatt, hogy végső leheletéig engedelmes lesz a vezéreknek; haláláig harcolni fog, s azt, aki feladásról csak az első szót is kimondja, oda a városi kút oszlopára akasztja fel: ha pedig még levelet küld a török a várba, azt bizony olvasatlanul égessék meg a piac közepén.
Arra Dobó a vár Bolyki-bástyájának kimagasló tornya fölé egy vaskoporsót helyeztetett el, kétfelől melléje tűzött lándzsával, miknek egyikén a magyar, másikon a török jelvény lobogott. Érthető jelkép! Vagy a vívónak, vagy a védőnek meg kell itt halni e helyen!
Amint a török sereg megérkezett s körül beborítá sátorözönével a szőlőhegyeket: úgy tűnt fel a várban levőknek, mintha ez volna körülöttük a tenger, ők pedig egy elhagyott szigeten e tenger közepette: s a tengeren túl a semmi, a pusztaság, a halálába belenyugodott haza.
Egyedül ők kiálták, hogy „nincs még halva Magyarország.”, s mentek helyette meghalni.
A török vezérek azt hitték, hogy amint kiterjesztik iszonyú hatalmuk tömegeit a kis város körül, annak a védőit bölcs rémület fogja megszállni, a győztes hódító lábaihoz csúsznak, miként a többi.
Az első éjjel felvilágosította őket tévedésükről. Pető és Zoltay hadnagyok az éjféli órákban kirohantak csapataikkal az ókapun az elbizakodott ellenségre, s Arszlán bég seregét meglepve, abból sokat lekoncoltak, ágyúit beszegezték, magát is majd elfogták, lovait, tevéit, a sátorokban felhalmozott zsákmánnyal megrakva, jó prédául magukkal a várba visszavitték.
Ez volt az első üdvözlet a felhívásra.
Másnap a bosszúra gerjedt Amhád pasa elkezdte Eger vár sáncait lövetni. Százhúsz nehéz ágyú okádta a tüzet minden oldalról a városra. Azok között voltak olyanok, amik félmázsás golyókat zúdítottak alá.
Ezeknek Dobó István csak kilenc ágyúval válaszolgatott. De ő maga intézvén a harcot, olyan jól vitte a dolgát, hogy a töröknek sok ostromágyúját leszerelte: úgyhogy Amhád valamennyi ostromágyújával csak a megszállás tizennyolcadik napján tudott annyira menni, hogy a bástyafalon vívható rést törjön. Még akkor is előbb megkísérté a békés feladást Amhád. Ismét beküldött a várba egy magyar foglyot, Dobóhoz írt levelével. Mi volt a levélben, azt senki sem tudja: mert Dobó egy parázzsal telt üstöt hozatott elő, a levelet széttépve a parázsra vetette, s a levél hozóját rátartatta a füstre s erősen megfüstölteté, s vasra verve tömlöcbe záratta.
Szent Mihály napján fúvatott első rohamot a vár ellen a török fővezér, kora hajnalban. Háromfelől rohantak a janicsárok a falakra, lábtókkal. Legnagyobb erővel támadtak az ókapura. Itt huszonhét zászlót egyesített a török. Az ókapu tornyát védő Pető Gáspár nem bírta visszatartani a tömeget, melyet hátulról furkósbottal kergettek előre, s már-már hátrálni kényszerült, amidőn Dobó nekifordítva a toronynak a szomszéd toronyból az ágyúit, addig kartácsolt a törökök rohamoszlopai közé, míg az mint a hangyaboly szétzavarodott, s akkor Pető és társai ismét visszafoglalhatták a vitatott bástyatornyot. Háromszor megújította a török a rohamot, mindannyiszor vissza lett verve. Ezer török holtteste maradt az árkokban.
De a nap diadalának a magyarok részéről is nagy ára volt. Halva maradt négy vitéz hadnagyuk: Gyulai György, Bolyki Tamás, Nagy Imre, Pozsgay János: a sereg hős daliái.
Az elesettek között volt András deák is, az egri bíró; s maga Pető Gáspár, a főhadnagyok egyike is könnyű sebet kapott.
Másnap nagy temetés volt Egerben, százharminc koporsót vittek egymás után a temetőbe. Dobó István még arról is gondoskodott előre, hogy legyen szép temetőnek való hely és elégséges koporsó minden tisztességes halottnak, aki a hazáért harcolva dicsőült meg. A két pap győzte őket beszentelni.
Alighogy be voltak hantolva a sírhalmok hosszú sorai, jön a török táborból, bekötött szemmel idáig vezetve, egy magyar küldött, Sáry Endre volt a neve. Levelet hozott Dobónak Arszlán bég fehérvári szandzsáktól.
Dobó kettéhasítá a levelet, s felét a levélhozóval eteté meg, a másik felét tűzre vetteté, Sáryt mint magyar árulót a tömlöctorony fenekére záratta.
(Csak az ostrom után kérdezték meg a kibocsátott Sárytól, hogy mi volt abban a levélben? A legfényesebb feladási feltételek: jutalom, kincs, szabad elvonulás Dobónak és egész fegyveres népének; s nehogy Losonczy sorsa ijessze lelküket, Arszlán basa maga kínálkozik túszul velük menni, amíg a török tábortól napi járóra el nem távozának.
A törökök levéllel nem értek célt; más, szemmel látható módhoz folyamodtak a várőrség elrémítésére. A minapi kirohanás alkalmával néhány magyar vitéz a kezük közt maradt. Azokat előhozták az ágyúsáncaikra, s ott végezték ki iszonyú kínzásokkal. „Így jártok mind valamennyien!”, kiáltozának a várfalakon állókra.
Az ostromlók vízárkai olyan közel voltak már a várfalakhoz tolva, hogy azoknak a gátjai mögül átbeszélhettek a törökök a falon álló magyarokhoz. Voltak közöttük magyarul tudó pribékek, kik éjjel a falon járkáló magyar őröket mézes-mázos szavakkal csábítgatták, s akadt a várbeliek között olyan bolond, aki az árulásra biztató felhívást továbbadta. Hanem a polgárok torkába fojtották a nyomorultnak az árulást, felakaszták a piac közepén, s mindazoknak, akik még rajta kívül hallották e csábítást, levágták a fülét, hogy máskor ne halljanak vele.
Amhád basa meggyőződött róla, hogy ezt a „rozzant aklot” egész rendszeres ostrommal lehet csak megvenni, ahogy híres nagy várakat szoktak, amiknek csillagsáncaik, Miksa-tornyaik, mamelonjaik vannak. Sáncárkokkal, parallellákkal kell a falaihoz közelíteni, föld alatti tűzaknákkal a sáncaikat légbe röpíteni, összesített ágyútelepekkel a bástyáit halomra dönteni: emberi erő maga meg nem töri, pokolbeli tudománynak kell benne segíteni.
Éjjel-nappal szórták a tüzes golyókat a városra. A nép föl se vette. A tüzes golyót jól lehetett látni, mikor közelít; ember kitérhet az útjából; faneműt nem talál, amit meggyújtson; a háztetők gerendái mind sánckaróknak vannak felállítva. A tüzes golyók azonban a lőporraktárt keresték. Az a főtemplom sekrestyéjében volt.
Ötödnapján a szakadatlan lövöldözésnek iszonyú robbanás reszketteté meg a várat: a lőporraktárt felgyújtá egy tüzes golyó, s a robbanás szétdönté a monostor egy részét a hozzá épített várfallal együtt, nyolc drabantot Nagy Pál hadnagyukkal, kik a raktárt őrizték, a levegőbe vetette, s a két szárazmalmot felgyújtá.
Erre az egetverő pukkanásra nagy diadalordítás hangzott fel a török táborból, Amhád rögtön rohamot indított a ledőlt fal engedte rés ellen a legközelebb álló Arszlán bég csapataival.
– Ne féljünk a pokoltól! – mondá Dobó István Mecskeynek. – Bízzunk az Istenben.
– És édes magunkban – felelt a hős bajtárs –, kend, bátya, bánjon el a tűzzel, én majd elbánok a vassal.
S amíg Mecskey a harcinéppel vitézül visszaverte a falra mászó ellenséget, azalatt Dobó eloltatta a tüzet a maga bátor szívű parasztjaival, s a falban támadt rést hirtelen betömték kövekkel töltött hordókkal, amiket baj volt az ellenségnek megbolygatni, mert ha megbontotta, mind a hegyébe gurult.
A roham vissza lett verve, csak az volt a nagy kár, hogy annyi lőpor kárba veszett, s a szárazmalmok elpusztultával nem volt min őrölni.
– Sebaj – mondá Dobó –, itt vannak az ácsok, a molnárok két összetört malomból majd csinálnak egyet: aztán itt van Gergely diák, ez ért a puskaporcsináláshoz, van hozzávaló kénkő, salétrom elég.
Bornemisza hadnagyot hívták úgy a tudományáért, hogy „Gergely diák”. Ez hirtelen összeszedé, aki csak van Egerben tímár, szűrcsapó, nekiállítá az Eger vizén felállított kölyüknek; azok nagy hamar megérték, hogyan kell a puskaport csinálni, s azt most pinceboltokban rejték el. Helyre lett pótolva a veszteség.
De még ezzel nem érte be Gergely diák; hanem a molnárokkal, akik a mathematikát értik, mindenféle furfangos stratagemákat fundált ki, amikkel az ellenséget meg lehet konfundálni: tűzkerekeket készített, amik a lejtőn eleresztve olthatatlan tűzzel vegyest patkószegeket szórnak maguk körül, azután meg fiatal sugár jegenyefákból a hajdani római catapulták mintájára készült hajítógépeket, amik arra voltak jók, hogy vasabroncsok közé fogott, szurokkal itatott venyigekévéket hajigáltak el messzire. Nagy szolgálatot tettek ezek a parasztgépek az ostromlottaknak minden alkalommal.
Amhád basa a minap oly hősiesen megvédett Bolyki-toronnyal szemközt tömérdek szálfákból egy akkora farakást halmoztatott össze, hogy annak a dombja magasabbra emelkedett magánál a torony párkányánál. Arra való volt ez, hogy a roham alatt majd a török puskások innen lövöldöznek a szakállasokkal a védősereg közé.
Egy szép éjjel aztán Gergely diák nekiereszté a maga katapultáit a roppant fahegynek, s a szurkos kévékkel felgyújtá azt, ellenkező szélben. A törökök összeröffentek a tüzet oltani, hanem akkor meg folyó terpentinnel tele csobolyákat hánytak közéjük, amitől a tűz az oltókra is elterjedt: aki el nem futott, maga is ott égett. A fenyegető nagy Bábel-torony ott égett el szépen a törökök átkozódásai s a várvédők Alleluja-éneklése mellett.
Október 12-én, több mint egy hónapi ostrom után, Amhád basa újabb általános rohamot indított a vár minden sáncai ellen. Az ókapu tornya rommá volt már lőve, a kapu maga is beszakítva, a földbástya téglaburkolatából levetkőztetve, a tömlöctorony alja ledöntve, a Bolyki-tornyot csak alárakott gerendák tartották.
Huszonnyolc zászlóalj rohanta meg az ókaput.
A romokon könnyűszerrel áthatoltak a janicsárok; hanem akkor látták elbámulva, hogy a lerontott kőfalon belül egy új fal van emelve: nem kőből, csak vályogból; de erős sánc az annak, akinek onnan a fal tetejéről buzogánnyal üdvözlik a fejét. Vályogsáncon, gerendapalánkon nem bírt keresztültörni az ozmán erőhatalom, reggeltől napestig harcoltak körös-körül, újra meg újra felszított dühvel, egy rést sem tudtak elfoglalni.
Gergely diák tűzkerekei most mutatták meg, hogy mit tudnak. A lejtőn aláeresztve egész utcákat vágtak az ostromlók tömött soraiba motolláló kaszáikkal, míg a süvöltő tűz, bodonjaik likaiból rémületet támasztott közöttük. Estére a második nagy roham is diadalmasan lett visszaverve.
Ebben a harcban maga Mecskey is megsebesült, s egyik vitéz főhadnagya a borsodi hajdúságnak, Nagy István halva maradt.
A török fővezér átkozódott elkeserült dühében.
A dervisek processiót tartottak a táborban, éles kardokkal verve kopasz fejeiket, hogy a vér csurgott alá a kantusaikon, s kardalban üvöltöttek az égre: „Allah buffáj! Allah mitrej chrestinnai!” A főuléma egy sánta szamáron ülve lovagolt előttük hamuszín gyászruhában.
A vezérek között nagy volt a viszálykodás a másodszori kudarc miatt; mind egymást okolták miatta. Amhád Ali basát szidta, hogy minek biztatta őt ennek a nyomorult fészeknek a megvívására, ami többe került már eddig a török seregnek, mintha derék csatát vívott volna Nándor király és a német császár egész seregével. Ott legalább dicsőség is termett volna, de itt maga a győzelem is oly hitvány bér, hogy osztozni nem érdemes rajta.
Ali basa azzal vetett véget a vezéri viszálykodásnak, hogy másnapra még egy általános ostromot indítványozott; amelyben ő maga fog elöl rohanni, s vagy feltűzi bíborzászlóját a vár falára, vagy elesik alatta.
El lett határozva a végerőfeszítéssel megindítandó ostrom. Százezernyi harcos viadala egy ezerötszázra leapadt maroknyi hős sereg ellen. A janicsárok hada egész éjjel üvöltött a török táborban. A magyarok ismerték már ezt a harci kiáltást, tudták, hogy mi vár rájuk.
Mindenki a falakra gyülekezett, mindenki fegyvert fogott a kezébe. Az volt elég: a törökök hagytak ott annyi puskát, kardot, hogy még a gyermekeknek is jutott belőle.
Október tizennegyedikén déltájon riadoztak fel a török táborból szerte a tárogatók, s megindultak három oldalról a török hadoszlopok Eger sáncai felé.
Ali basa kezdé a rohamot a tömlöcbástya felől. Ott állt Dobó István és tűzontó Bornemisza Gergely.
A földbástya ellen Uláma basa és Veli bég vitték a szarácsi hadat: itt Fügedy hadnagy vezényelt. A fegyverre kapott parasztság is mind körüle gyűlt most.
A Bolyki-bástyát Arszlán bég választotta magának, ott vezérkedett Zoltay hadnagy.
Az ókaput a sebesült Mecskey védte ötszáz puskásával, bekötött jobb karját a nyakába kötve, baljában a kardja. Őellene a janicsárok agája intézte a rohamot.
Amhád basa maga a tartaléksereggel az ágyúk sáncai mögött állt készen; a várvédők részéről pedig Pető Gáspár volt tartalékul hagyva a főpiacon, hogy ahol erőt talál venni az ellenség, legott helyben legyen és az ingadozókat megsegítse.
Ali basa, kinek vitézségét a szégyen fokozta, egymás után tolta előre zárt hadoszlopait a tömlöcbástya ellen; melynek párkányain folyvást férfi férfi ellen küzdött. A magyarok a lőréseken át hosszú rudakkal a falnak vetett lábtókat visszadöntögették, derékban tördelték; azok újra ki lettek pótolva. Dobó mellett egymás után hullottak el hős bajtársai, már az aranyos sisakját tartó apródja is elesett az oldalánál; amidőn a válságos pillanatban megharsannak Pető Gáspár trombitái; a tartalékcsapat új erővel rohan az ostromlóknak, s azokat hanyatt-homlok veti le a básyákról; akik már felmásztak, azokat lekaszabolja: aztán egy sortüzeléssel vad futásra készti az egész hadoszlopot.
Ámde ezalatt a földbástyánál vett erőt a török. Uláma basa, Veli bég egyesült dandárai visszanyomták a sánchátról Fügedyt: annak már csak egy belső gyönge téglafala volt, amit védelmezett, a sánctető maga tele törökkel; ott lobogott már Ali basa vörös bársonyzászlója a fal szegletére kitűzve.
Bornemisza Gergely nosza nekiirányozza a sáncnak a tömlöcbástyán levő két ágyúját: szeges zsákot, fürtgolyókat, ugyan közé lövöldöz a sűrű tömegnek, hogy az csoportostul hull rakásra. E nem várt üdvözlet rövid időre megakasztja az ostromlók előnyomulását: a védők rendbe szedkőzhetnek.
– Csak még egy segédcsapatunk volna! – sóhajt fel Pető.
– Csak egy ital bort adhatnánk az embereinknek! – mondja a praktikus Gergely diák.
– Meglesz mind a kettő! – dörmögi Dobó István, s leszállva a bástyáról, lovára veti magát; útban talál egy csoport leányt és menyecskét. – Hej, menyecskék, derék leányok! Kinek volna bátor szíve egy veder bort a sáncra felvinni a legénységnek? Nagy ott a szomjúság: meleg van a tánctól!
De hát valamennyinek volt ehhez kedve is, bátorsága is.
Dobó uram felnyitá előttük a pincéjét; a fehérnép csebrekre csapolta a bort, s aztán futott vele fel a kőfalakra.
Tudja azt minden katona, aki valaha a csatatűzben sütkérezett, hogy akkor egy ital bor annyit ér, mint egy égből érkező segítség. Hát még ha szép leányok nyújtják! Ez az igazi angyali segedelem. Mikor ezt a tűzzel teljes jó vörös egri bort itták, akkor kiáltották legelőször: „Török vér! Hadd folyjon!” S azóta is „török vér” a neve az egri bornak.
S ha már egyszer ott voltak az egri leányok, menyecskék, bizony senki sem kívánhatta tőlük, hogy maguk is részt ne vegyenek abban a nagy dáridóban, ahol karddal muzsikálnak, ott látták a nők férjeiket, a leányok vőlegényeiket, vad, kegyetlen pogánnyal tusakodva, melyik állhatta volna meg, hogy maga is fel m kapjon valami öldöklő szerszámot, ütő, vágó eszközt, amit más elejtett, s oda ne rohanjon a kedvesét védeni, gyilkosát rontani. S ha egyszer az asszonyféle elkezdi a harcot, az nem hagyja abba! Énekek, krónikák hirdetik örök időknek, hogyan harcoltak az egri asszonyok, leányok a vívott vár bástyáin; menyasszony az elesett vőlegénye kardjával: nő a férje mellett, a holtteste felett; hogy zúdítottak tűzön forralt szurkot, forró olajat a falra mászók kopasz tarkóira, hogy verték le őket a lábtókról kövekkel, rudakkal.
Rosszabb volt az asszony ellen harcolni a töröknek, mint a férfi ellen; mert az nem lát, ha a harcba kezd, s vett sebet nem érez. A legveszélyesebb ponton asszonyi segítséggel lett megverve a török; s még hogyan elverve: Uláma bég alig bírt kiszabadulni a halomra tóduló katonái gomolya alól. Veli bég az Ali basa zászlójával kezében, mellén keresztüldöfve esett el, s a pompás, aranybetűkkel kihímzett piros bársonyzászló az aranygomb mundcsukkal és félholddal a végén a magyarok kezében maradt.
Két helyen vissza lett verve keservesen az ostromló török: erre Dobó a felszabadult bástyák csapatait a harmadik vívott pontra küldé. A Bolyki-bástyánál a török sereg legdaliásabb hőse, Arszlán bég vezérlé a harcot. Ott is volt az ostromlóknak leghatározottabb diadaluk. Nyolc zászlót tűztek már ki a falakra; s Zoltay körül volt fogva általuk a tornyában, csak alig védhette már magát.
Ekkor hangzott fel két oldalról a „Jézus! Jézus!” kiáltás. Jött a szabadító: Fügedy egy felől, Pető másik felől, felkaptak a már elfoglalt sáncra, s visszanyomták az ostromló hadat.
De még ez az erő sem tarthatta volna azokat fel.
Arszlán bég kérlelhetetlen kegyetlenséggel hajtá előre tartalékban levő csapatait: s annyi életnek csak le kell győzni magát a megtestesült halált is. A védők erejének csak ki kell fogyni végre.
Mind a két fél érzé, hogy ez a válságos óra: aki ezt megnyeri, az egy egész halhatatlanságot nyert meg.
„Csak még egy óráig ne hagyd magad, magyar! Ez az utolsó erőszak rajtad!” – kiáltozák a népnek az ifjú vezérek.
Ebben a percben, mikor a Bolyki-bástya előtti sáncárok, amit a törökök rőzsekötegekkel temettek be színig, olyan sűrűen volt tele az ostromra tóduló hadakkal, hogy a vörös csalmáktól nem látszott a tér, egy mélyen dördülő robaj rázta meg a földet, melyre sűrű füstfelleg tört elő a mélyből, piros csalmákat, kalimpáló embercsoportokat hajítva föl a magasba. – Ez Gergely diák utolsó tromfja volt. Föld alatti tűzakna, lőporral megtöltve, adta fel a pokol tüzét az ostromlók lába alatt.
Mikor a füst eloszlott, lángoló rőzsekévéket hajigálva szerteszéjjel, széttépett emberi tagokkal: Arszlán bég csak egy forgatagot érzett a légben és a földön; a lég forgószele kócsagját csavarta le a fejéről, az embertömeg forgatagja pedig mint az örvény ragadta magával.
Amhád vezér bástyája tetejéről látta ezt a romlást. A hamu az égből az arcára hullott. Legalább eltakarta a szégyenpírt rajta.
– Előre! Rohamra! – parancsolá a mellette álló bajraktárnak.
Az pedig, egy sebhelyekkel tépett arcú veterán, zászlója nyelének hegyes végét a földbe ütve, így szólt:
– Allahnál a segítség. A magyarok mellett Isten harcol. Isten ellen ki küzd?
És egy katona sem mozdult meg Amhát parancsára, se vezér, se közvitéz.
A Bolyki-bástyánál menekült, aki fennmaradt; de két zászlót otthagytak az őket űző magyarok kezében.
Az óriási erővel kísérlett ostrom minden ponton vissza lett verve; a törökök csupán a Bolyki-bástyánál 8000 halottat vesztettek, de a magyarok közül is elhullott csupán e ponton 140 vitéz.
Hanem ez volt a roppant török tábornak utolsó rohama Eger ellen. Pedig akkor már olyanok voltak a bástyái, hogy lóháton fel lehetett rájuk nyargalni.
– Ki küzd Isten ellen! – azt mondák a török harcosok.
S a temesvári győzteseknek, Amhádnak és Alinak szégyendühhel kellett felszedni a sátraikat a szőlőhegyekről. Rossz hely is az ott nagyon, ahol még a hegy is olyan nedvet terem, aminek lelke van: lelket ad!
A török tábor hazament szégyennel.
Az egriek pedig „téged, Isten, dicsérünk”-et énekeltek: az egyetlen pap vezetése alatt. A másik pap az utolsó roham alatt, dicső hivatását teljesítve, a haldoklók végvigasztalása közben, maga is halállal áldozott.
Az ostrom bevégeztével az egriek 12 000 ágyúgolyót szedtek össze, amit az ostromlók 38 nap alatt városukra szórtak. Egész vasgúlákat emeltek belőlük.
A három elfoglalt zászlót pedig felküldték Bécsbe (az egyik Ali basáé volt, a másik Arszláné), tisztelettel jelentve, hogy megmaradtak Isten segítségéből és a maguk emberségéből.
Erre aztán Szász Móric herceg is, látván, hogy minden jól végződött, szépen hazatért Bécsbe az egész táborával, s ment mindenki a téli nyugalomra.
Az egri ostromnál hétszáz hős magyar esett el.
De együtt élnek ők egy szóban, amit érteni fog mindenki, míg a világ, míg magyar lesz. – Ha valakit nagyon fel akarnak dicsérni a magyarok, csak ezt mondják róla:
„Kivívta az egri nevet!”
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
