A DRÁGA LIBÁK
A DRÁGA LIBÁK
Jön a panasz a huszárok ellen: ellopták kilenc libáját a bíróné asszonyomnak. A bíróné asszonyom sem rest, kimegy maga a táborba, felkeresi a generálist, csípőre teszi a kezét, s megereszti nyelvének csatornáit.
– Micsoda istentelenség már ez? Hát a tulajdon hazánk földén sem vagyunk már bátorságban? Hallatlan eset ez Magyarországon, hogy egy asszonynak egyszerre kilenc libáját ellopják! És kik lopják el? Uram fia, maguk tulajdon azon huszárok, akiknek kivont karddal kellene védelmezni a szegény köznép libáit az ellenség ellen. Tulajdon magam tömtem, mellesztettem őket, egy gúnár volt, a többi ártatlan liba; olyan fehér mind a kilenc, mint a csöppentett tökmag, holnapután akartam bevinni a hetivásárra, s íme, nekijön egy istentelen pogány trombitás, mert nem is mondhatom kereszténynek, s mind valamennyinek kitekeri a nyakát. Ez rettenetes, ez hallatlan dolog, generális úr! Ha énnekem satisfactiót nem ád…
– No de adok – szólt közbe a tábornok. – Meg tudná-e kegyelmed ismerni azt a trombitást, aki a ludakat ellopta?
– Ezer trombitás közül is! – bizonyítá a bíróné asszony, pedig annyi trombitást nem szokás egy táborral cepelni.
Csakugyan rá is talált a maga trombitására, ki is nem tagadván a dolgot, ott a helyszínén tíz körméről lekapatott, s a tábornok parancsára olyan negyven bot hegedültetett a lovonülő részére, amilyet csak valaha ingyen osztogattak, úgyhogy vége felé bíróné asszonyom majd a kezét-lábát ette meg a tábornoknak, hogy ne üttesse már azt a szegény katonát, hiszen nem akarta ő, hogy olyan nagyon megverjék, csak hogy egy kicsinyt ráijesszenek, ördög vigye a rongy libáit, kár volt értük szót is emelni; de bánja, hogy idejött! szegény trombitás, no!
De biz a trombitásnak csak egy botot sem engedtek el abból, ami ki volt rá mondva, s bíróné asszonyomnak végig kellett nézni az egzekúciót; el is futott onnan, amint vége volt, s egy szót sem tett többet a libákért.
A kiporozott trombitás pedig felugrott a negyven alól, összeütötte a bokáit, megköszönte a strófot, s estig elfeledték a dolgot szépen.
Estefelé jól kiéhezetten tért meg a táborba a kémjáratból a tábornok tisztikarával, amidőn sátorába érve, jó bográcsos hússzag üti meg az orrát. Odahaza a legények kész vacsorára várták, csak úgy párolgott a bográcsban a jó illatos paprikás lé. Nem is sokat kellett kínálni egyiket is, étvágy is volt hozzá elég, bor is volt, amivel lenyomtassák. Vacsora vége felé kérdé a tábornok:
– Melyitek készítette ezt a pörkölt húst?
E szóra előáll csákójához emelt kézzel a trombitás.
– Szolgálatjára én, nagyságos tábornok úr.
– No ez ugyan jó volt.
– De drága is volt: negyvenen vettem.
(Érts alatta negyven botot.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
