NEMZETI SZÍNHÁZ ÉS MÁS MINDENFÉLE
NEMZETI SZÍNHÁZ ÉS MÁS MINDENFÉLE
Ha mi is oly üresen hagynók ezt a rovatot, mint a színházat hagyja a közönség, na hiszen örülne akkor az olvasó.
Kinek jutna eszébe mai világban színházba járni?
Hát még színi referádát írni?
S legkiváltképen színi referádákat olvasni.
Itt-ott veti meg a hátát a páholyoldalnak egy-egy bús hazafi, háromszínű tolla a karzaton ülők szemeit piszkálná, ha a karzaton csakugyan ülne valaki. Az orchestrumban a nóta szerint két cigánylegény hegedül, s én az egész sor zártszékben magam nézem a darabot egyedül.
Csak legalább a szomszédném itt volna, de az most odahaza van, kokárdákat hímez.
Vagy P. Mihály sógor, a termetes szakállával, de az meg Kecskemétre ment tambour-majornak.
Vagy a színi referensem, de azt meg kiküldte a haditanács a szénamagazinba silbaknak.
Vagy Sz-né asszonysággal kokettírozhatnék a páholyból, de az meg zászlót varrni jár.
Vagy X.Y.Z. őnagyságaik beszélnének legalább bele fennhangon a játékba páholyaikból, de ők most nem beszélnek fennhangon az ő páholyaikból, megszöktek ők egytül-egyig a városból, mind kinn vannak a szőlőhegyek között.
A játékrendre az isten visel gondot, mint sok más egyéb rendre. A színészek és színésznők patrouillirozni járnak, minélfogva Hamletet legközelebb Vadász úr fogja adni, Romeót Kortsek atyánkfia, s Nyargal Mária szerepében Fülöp kisasszony lesz szerencsés legközelebb föllépni. A többinek mind dolga van. L. lovon ülni tanul. Sz. exerciroz. E. választmányoz. T. bakter lett a Ferencvárosban. F. úgy beleszeretett a huszárdolmányba, hogy éjjel is benne hál. S. pedig úgy elrekedt a sok dikció hallgatásban, hogy talán az idén sem beszélünk vele.
Na de mindez a hazáért történik, és így nagyon jól van.
A közönség csupa hazafiúságból nem jön a színházba. Nagyon jól van.
A művészet csupa hazafiúságból elreked. Nagyon jól van.
A divatlapok csupa hazafiúságból nem adnak színi referádát. Nagyon jól van.
A közönség aztán utoljára csupa hazafiúságból nem olvassa a divatlapokat. Nagyon jól van.
Hisz a hazáért szenvedni oly édes állapot.
Április 5-én azonban ismét tele volt a színház. Ismét ünnepe volt a nemzetnek, békeünnep, a testvériség virágvasárnapja.
Bécsből lejött német rokonaink üdvözletére a színház ünnepélyesen ki volt világítva, két óriási lobogó volt a színpad elejére kitűzve, a háromszínű és a fehér, a pesti és bécsi forradalom lobogói, összekötve fehér és háromszínű szalagokkal. Énekesnőink gyöngélkedése miatt csak férfikarok mulattaták a közönséget.
A megjelenő német fiatalság küldöttei zajos éljennel fogadtatának, az előadás végén egyike e fiataloknak beszédet tarta a közönséghez, melyet a nagy zaj miatt ugyan nem hallhatánk, de láthattuk örömkönnyes szemeiből, hogy az szeretetre méltó beszéd volt.
Megértük tehát, hogy a német és magyar egymást nem gyűlölik többé. Bár eddig se gyűlölték volna.
Nincs többé nemzetiszony. Mindenki előtt szent a haza, szent a szabadság neve. S ki e két szent nevet kimondja, meg foga őt érteni a kerek föld népe, s imádattal tér meg saját hazája tűzhelyeihez, s tiszteletben tartandja a másét.
Nem fogja senki a más nemzet honát, a más nemzet szavait kigúnyolni többé s nem fogja senki saját honát, saját nemzete nyelvét szégyenelni.
Ma volt az egyetemi fiatalság lakomája a bécsiek tiszteletére.
Láttuk e két elemet egybeforrva, magyart és németet egymás karjai közt. Láttuk a veres-fehér-zöld szalagot az aranyveres-fekete szalaggal egy kebelre tűzve.
Hallottuk a közös érzelmeket két nemzet hangjain tolmácsolva, tapsoltunk a száműzött keringő hangjainak, s együtt táncoltunk a „tolnai lakodalmason”.
Petőfi elmondá versét.
Preyer, hamburgi fi hatalmas verseket improvizált– a dinasztiák tiszteletére.
Lisznyai Kálmus kegyetlenül hinté a görög, zsidó s arabs s egyéb pogány mitológia bokrétáit zöld bársony mentéje ujjából. Különösen gyönyörű egy hasonlítása. „Nem tudjuk – úgymond –, hogy melyik az a kő, melyben a fájdalmaiban kővé vált Niobe lelke lakik? Ily kő volt a bécsi nép, kiről senki sem gyanítá, hogy oly nagy lélek és oly szent fájdalom lehessen nyugodt közömbös külseje alá elásva.”
Végül német barátaink egyike elmondá, hogy ő most először van Magyarhonban, hogy ő előtte e népet úgy festették, mint durva, emberevő türelmetlen hadat, hogy ők tartózkodva jöttek el hozzánk, szinte merényletnek tartva e vállalatunkat. Még a gőzösön is azzal ijeszgették őket: hogy őrizkedjenek fekete-veressárga kokárdáikat fenntartani, mert Pesten rögtön kardra hányatnak. – És festé érzékeny szavakban a fogadtatást, mely rájuk várt, midőn lábaikat legelőször magyar földre tették, ölelő karok fogadták őket mindenütt, minden balvélemény, minden előítélet hályoga lehullott szemeikről, hisz ők testvéreik között látják magukat. – – –
Én láttam e nyíltkeblű, szabad homlokú fiakat sírni e szavaknál, örömkönyűket sírni. Én érezém öleléseiket s kezük szorítását, s bizton hiszem, hogy ha karokra lesz szükség, melyek a szabadságot velünk együtt szentül megőrzeni vagy megtorolni segítsenek, e karok nem lesznek ott az utósók között, s ha szükség lesz vérre, mely a mienkkel együtt egy ügyért, egy eszmeért omoljon, ők ott leendnek, hol a vért nem szokás kímélni, kiknek örömkönnye most a mienkkel összefolyt.
S ez nem a világpolgársághozi közeledés.
Sőt inkább, ha valaha, most kell, hogy mindenki saját hazáját kétszeresen imádja, midőn azt még az idegen is tiszteli.
A nemzetgyűlöletnek vége van, de a honszeretetnek nincsen vége.
A nemzetek soha sem gyűlölték egymást. Szeszélyes hódítók kénye volt az, mely őket szüntelen egymás ellen uszítá.
Most, ha valakinek kedve van egy nemzetet elnyomni, a másik nemzet nem nyújtand neki segédkezet. A béke esküszik össze a háború ellen. Menjenek a hadvezérek, ha veszekedni akarnak egymással, egyedül; üssék, pofozzák egymást, személyesen, ha megharagusznak; a népek nem fognak utánuk menni többé. Otthon marad mindenki saját tűzhelyénél és lesz boldog és becsületes. Nem lesz szabadalma senkinek arra, hogy szeszélyei kedveért népek vérét ontsa. A végcsapás, mely a hódítók kezében összetöri a véres kormánybotot, a népek kölcsönös szeretete leend.
Szabadság, egyenlőség, testvériség!
E három bűvös szó az, mely a pokol minden rémeit visszariasztandja sötét búvhelyükbe kénköves fertőik közé; mindazokat, kik a láncokat, a pallost, a háborút, a vérontás eszközeit föltalálták, visszakergetendi s véres nyomaikat zöld fűvel benöveszti, hogy emléke se maradjon a helynek, hol őket a föld gyomrába benyelte. Szabadság, egyenlőség, testvériség!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
