Harc az óriások között
Harc az óriások között
Most már ebben a barlangban ütöttem fel kedvenc tanyámat, ahol forrásvizem és tejem volt. Csupán világítószerem volt már fogytán, azzal nagyon takarékosan kellett bánnom. A tengernek voltak korszakai, amikor maga világított. Ez a villanyos világítás alkalmasint összeköttetésben állt a föld felett tündöklő északfénnyel.
Hanem egy másik befolyását is éreztem a tenger és a tó közötti összeköttetésnek. Azt, hogy a tenger hőmérséke is közölve volt a barlanggal. Állandóan egy fok volt 0 fölött.
Ez már hidegnek nevezhető, én azonban hozzá voltam már szokva. Ébren erős mozgásokat tettem, s aludni a jégmedve mellé feküdtem le, akinek a testmelege óriási terjedelme mellett rám nézve valódi befűtött kályha. Elképzelhetni: egy test, mely tizenkét vámmázsát nyom, s száz fok meleget (Fahrenheit szerint) sugárzik ki.
Bábi most már nagyon sokat aludt. Érezte a közelgő téli álom időszakát.
Nem tudtam már mással felkölteni, mint ha a fülébe trombitáltam. Különben hagytam aludni.
Egy esemény azonban mégis kényszerített Bábi édesded álmát félbeszakítanom. Azt különben ez a nagyszerű jelenet maga is megtette volna nálam nélkül.
Egy ízben szokatlan villanyos fényben derengett a barlangi tó, amidőn egyszerre egy magasra vetődő hegyhullám hirdeté előre a barlang úrnőjének közeledtét.
Többször észleltem már ez előjelét a cethal érkezésének, de ezúttal a szokottnál hevesebb, turbulensebb volt e roham, aminek a következő perc meghozta a magyarázatát.
A cet fejével felfelé bukott fel a hullámhegy alól, melyet rohamával támasztott. Fiát, mint rendesen, a szájában hozta magával; de ezúttal nem jött egyedül, vele egyszerre bukott fel a víz színére egy másik szörnyeteg: egy ámbra-cet (physeter).
Ez a csodaszörny, melytől az ámbra származik, hol annak a beleiben félmázsás darabokig tömörül össze.
Ez is egy rokona a cetnek.
Kedves rokon!
Míg a cet, a bothead whale (balaena mysticetus) a legártatlanabb teremtés a világon, mely óriási termetét csak a tengervíz ázalagaival táplálja, csak apró puhányokat s repülő csigákat eszik, addig rokona, az ámbra-cet, (spermwhale, Physeter macrocephalus) csak hússal él, s kedvenc eledele a cápa és a cet.
A cápa, a rettentő szörny, mikor a physeterre bukkan, rémültében az iszapba búvik előle, s ki hagyja magát gyakran kergettetni a partra. Ahogy a cápa ketté tud szelni egy harapással egy embert, éppen úgy az ámbra-cet egy cápát. A balaenacetnek legfélelmesebb ellensége ez. Ennek nem eszi meg a húsát, csak a nyelvét. Nagy inyenc. A többit otthagyja. Hanem a cet kis fiát szintén szereti, arra örömest vadászik.
A cetnek nincsenek fogai; ínyét a halcsont-lemezek képezik, azokkal ő nem harap. Az ámbra-cetnek pedig van negyvennyolc foga. Mind valamennyi az alsó, kinyúló állkapcájában, amiknek a számára a felső ínyben csak megfelelő üregek vannak, ahová beleillenek. Szép gömbölyű sorban állnak ezek a fogak; legelől a leghosszabbak, azután a kisebbek. Alakjuk olyan, mint az uborka; a legkisebb fog súlya egy kilogramm, a legnagyobbé kettő. Ez irtóztató fogsorral képes egy dereglyét összemorzsolni. Nagysága felényi, mint a ceté, akkora mellette, mint egy kisebb propeller a nagyobb gőzös mellett; de a feje csaknem olyan nagy, mint azé. Az irtóztató fej testének egyharmadát képezi. A háta púpos. Egész teste bársony-fekete, zöldbe, kékbe játszó, csak a hosszú nyelve vérpiros, s kilátszik, mikor a száját feltárja. Valóságos ördög.
A cet kényes, érzékeny állat. A legkisebb sértés, mely húsát éri, okvetlen halálát vonja maga után. Egy lándzsadöfés kivégzi, amit egy ember kiheverne. Az ámbra-cet csak két helyen sebezhető. Ott, ahol a feje a derekától elválik, a nyolc nyakcsigolya táján és a hasán; koponyája kemény, mint a kő, azzal, ha dühbe jön, a gályák oldalát is betöri, más része testének pedig csontszívósságú inakkal van keresztül-kasul befonva.
Ez a szörnyeteg támadta meg az én cetemet.
Az rémülten menekült szokott búvhelyére, de a cachelot előtt is ismeretes volt az már, utána rohant, sziklák alagútain át, jéghegyek barlangjain keresztül. S most ebben a szűk amfiteátrumban adnak egymásnak találkozót az élethalál-harcra.
A cet a rémülettől és sietségtől horkolt és fújt; a gőz sugárokban lövellt ki orrlyukaiból.
A cet igen jó stratégiai állást foglalt el magának. Nagy fejét beékelte olyan szűk sziklaöbölbe, ahol ellenfele nem férhetett hozzá. A cet minden védszere a farka. Igaz, hogy az rettenetes fegyver. Tele vannak vele a cethalászok krónikái, hogy miket tud a cet a farkával elkövetni, feldobja a dereglyét a levegőbe a benne ülő tizenkét emberrel együtt, csak úgy bukfenceznek, s képes egy jókora kompot úgy kettévágni a farka egy legyintésével, mintha fürésszel vágták volna ketté. Mikor a cachelot odacsap hozzá, hogy agyarai sorával kihasítsa az oldalát, a cetnek egy farkcsapása a tó túlsó sziklafalához csapja őt egyszerre.
Hanem az föl sem veszi a pofont, az ő bordái, az ő csontbőre kiállják azt. Megújítja a támadást.
„Ébredj, Bábi! Veszélyben Izrael!” ordíték a medve fülébe, s orrára ütögeték, amitől leghamarább fölébred.
Ha megöli a cachelot a cetünket, oda a tejgazdaság! Magam is hirtelen sieték a magnéziumot meggyújtani. S aztán előkerestem a robbanó szigonyomat, s siettem a harcban interveniálni.
Gyönyörű tengeri párviadal volt az!
Csak most, teljes világításnál volt alkalmam először cetemet jól megnézhetni. (A világosság nem zavarta meg a küzdőket, a ceteknek igen rossz látásuk van.)
Az én védencem a hátán barna, a hasán fehér volt, a szája is szélesen fehér, s benne a fogsor helyett kiálló halcsont-palánk fekete, a torkán kezdve a hasáig ráncokat vetett a bőre, s a ráncok feneke vérpiros volt, mikor egyet fordult, ezek a vérpiros sávok a márványozott fehér bőrön gyönyörűen villóztak végig. Úgy hiszem, hogy az én cetem a maga népe között valódi „szépség” lehet.
A küzdelem a két óriás között egy percig sem szakadt félbe. Farkaik csapkodása egész felhőszakadást támasztott a barlangban; a hullámok húsz méternyi magasan csapkodtak föl körülöttünk, s minden percben teleloccsant szemem, szám tőlük. A cet bőgni kezdett oly hangon, ami egy öldökölt sertéséhez hasonlít, csakhogy ezerszerte erősebb, a cachelot pedig fújt és horkolt, s mikor egyszer-egyszer a fejét érte a cet-fark csapása, az olyant csattant, mint egy mennykőütés.
És eközben a cet folyvást szájában tartá fiát; ki nem ereszté onnan, s a nyelvével nyalogatta a fejét.
– Segítségre, Bábi! – kiálték medvémnek. – Aztán pecsenye is lesz, ha mi győzünk!
Nem is sok biztatás kellett neki. Ősi tudomány ez a jegesmedvénél. Ez is tud úszni, lebukni s megöli a tengeri oroszlánt a víz alatt, ha összeakasztanak egymással. Bábi csak arra vár, hogy egyszer a cachelot kikerülve a cet farkcsapását, oda oldalogjon ennek a fejéhez. Számított rám is. Sokszor vadászott ő már így együtt a cethalászokkal.
Amint egy pillanatban sikerült a cachelotnak a cet fejéhez nyomulni, a cet veszve látszott lenni. Ekkor Bábi egy magas szikláról egyszerre odaveté magát a cachelot hátára s iszonyu körmeit belevágva annak a bőrébe, átharapta annak a nyakát éppen azon a legkényesebb részén, ahol a fejét a testétől elválasztják a csigolyák, egyedül kényes csontok, alig papírvastagságúak. Bábi tapasztalt cetvadász volt.
Most aztán a cacheloton volt a sor a megrémülésre. Érzé, hogy egyetlen fájó részén van megtámadva; a felszakított bőr alul egyszerre omlani kezdett ki az a drága olaj, mely a cachelot értékét képezi, s aludt állapotban spermaceti név alatt ismeretes.
Amit csak a hajósok meséjének hittem addig, azt élően láttam e pillanatban; a cachelot felugrott a vízből legalább tizenöt méter magasságra, s azután hanyatt veté magát a vízbe.
Ezt a pillanatot siettem felhasználni. Hirtelen belehajítám a felfelé fordult hasába a szigonyt, melynek hatása halálos, ha az a bőr alatt elrobban.
Az óriás szörny erre egy villámsebességű vickándozással porrátört vízfellegbe burkolta az egész barlangot, s mire kinyitottam a szememet, már nem volt sehol, eltűnt a víz alatt. S vele együtt az én medvém.
Azt hittem, hogy a vízbe fojtotta a szegény Bábit. Néhány perc múlva azonban láttam felbukni a víz színére az ő kedves juhászkutya-forma fejét, amint ügyesen úszott ki a part felé, s ott lehajolt egy sziklára, s a vízbe lenézett.
A harc be volt fejezve.
Az én cetem nyugodtan heverészett a vízben. Szemei, miknek hosszú pillái vannak, mint az embernek, hálateljesen látszottak felém pislogatni. Talán megismerte bennem szövetségesét. Utoljára elkezdett sírni: a cetnek könnyei is vannak. Halálra ki volt fáradva, elaludt.
(Vége az első kötetnek)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
