IX.
IX.
A tenebrének késő este van vége. A Miserere véghangjai után a sötétben mozgó alakok dübörögve hullnak térdre, sarkaikkal tombolnak a földön, s jajkiáltásaik jelzik a keresztre feszítés pillanatának gyászát, mire megnyílnak a Sixtina ajtajai, s a közönség előtt feltárul a „királyi terem” vakító fénnyel megvilágítva. A nap végződött.
Másnap nagyon korán reggel ott kellett már lenni Manassénak a híveivel, hogy egy kis helyecskét kapjon számukra a királyi teremben.
A Vatikán már hajnal óta nyitva volt, és minden terme tömve tolongó csoportokkal; idegen utasok és olasz földnép összevissza keverve, akik azt sem tudják, hol kezdjék el a bámulást; e halmazában a kincseknek, mikkel a világuralom, a kegyelet, művészi kéz és fejedelmi pazarlás telezsúfolt egy óriási palotát, amibe, aki reggel bemegy, este jön ki belőle, s meg nem pihent sehol. S jól van intézve, hogy kincs és művészi remek a tóduló nép özönét szétossza; így juthat a nap nevezetes pompájához a választottak serege, mely még mindig légió.
Blanka és kísérői a királyi terembe csupán Manassé hadvezéri taktikája mellett juthattak el ezúttal. Onnan egy pillantást vethettek a Sixtina kápolnába, mely e napra már egészen fehérrel volt bevonva, még az oltár is (az Eucharistia emlékére) – s egy másik tekintetet a Paulina-kápolnába, mely ezen az egyetlen napon szokott megnyitva lenni. Ez a szent sír. Megérkeztükkor már a pápa eltávozott a Paulinába a szent kehellyel, melyet ott a nagy hamvederbe fog letenni. A kórus egy része a Sixtinában énekelt, másika a Paulinában, egymásnak felelgetve. S a királyi termen végigvonult az ájtatos processió.
Ott vonult el szemeik előtt az egész világ!
Az a világ, amely volt ezer év előtt, és megmaradt olyannak, amilyen volt ezer év előtt. Zarándokok a föld minden részéből, ahol csak hívők laknak; Szíriából és a délszigeti és kínai missziókból, Abissziniából és Oroszországból; szerzetesek, remeték, vitézi rendek, bíborpalástban, aranykoronákkal és hátratűrt csuklyákkal, szőrcsuhában és mezítláb, facipőben, keresztvégű botokkal, mikről kobak függ alá, s drágaköves pásztorgalymókkal, öveikről lecsüggő olvasókkal, köpenyeiken Szent Jakab kagylóival; helveták, a kantonok pallosaival; minden fegyver hegye s minden tekintet a föld felé irányozva. S aztán a nőszerzetek változatos jelmezű alakjai: az a női köntös, amin a divatnak nincs hatalma; szemek, amikben nincs epedés; ajkak, amiken nincs nevetés soha. Egy végeszakadatlan látvány, mely fogalmat ád arról a hatalomról, mely körülövezi az egész földet, s egyenlősíti a századokat. Ez a menet most is ugyanaz, ami ezer év előtt volt; ez alakok most is ugyanazok. A horizon egyik felén lemennek, a másikon visszajönnek.
A zarándoksereg hosszú menetét bezárja a tizenhárom apostol.
A föld tizenhárom nemzetéből választott papok, földet seprő hófehér ruhában, turbán alakú fövegekkel, akik letelepszenek egy kerek emelvényre, míg odajön hozzájuk a Paulina sötétjéből fölmerülve egy szelíd, folyvást mosolygó arcú alak, minden pompa, ragyogás nélkül. Senki se mondaná róla, hogy ez a fejedelmek fejedelme: – a pápa. Oly szerényen, oly alázatosan közeledik „társaihoz”; lehajlik lábaik elé, leoldja szandáljaikat, a bussolantik aranymedencét visznek előtte izsópillatos langy vízzel; azzal mind a tizenháromnak megmossa a lábát, megtörülgeti lágy gyapotkendővel, és aztán megcsókolja; a kincstárnok mindegyiknek átnyújt egy piros selyemerszényt, abban egy nagy arany- és ezüstérem, egyfelől a pápa arcképével, másfelől a lábmosási jelenettel.
Az egyházi menet után tóduló tömeg aztán, mint a zuhatag ragadta magával Blankát és kísérőit, nem kellett már útmutató, az ár vitte őket az igaz úton, keresztül a vestibulumon, a királyi lépcsőn, Constantin tereméig, ahol a „Cená”-hoz volt megterítve.
Ott ült már a tizenhárom apostol (a tizenharmadik az „angyal”, ki Szent Gergely lakomáihoz meg szokott jelenni), előttük egy kosár tele virággal, ezüsttányérok és kések, az asztalon a húsvéti bárány. Az egyházfejedelem körüljár, s aranytálból ételt oszt nekik: ráklevest és sült halakat. Minden, ami az asztalon van, a vendégeké: étel, virág és ezüst. Azt kosaraikba rakják, és elviszik.
Innen az embertömeg kataraktái sodorják tova a hívőt és hitetlen bámulót, míg a nagy tengerbe beomlanak: a Szent Péter templomába.
A tömeg nagy részét elvonják a Szent Veronika-szobor előtt kirakott legnagyobb ereklyék: a zarándokok körülfogják Szent Péter sírját. Manassé Blankát, ki, hogy el ne tépjék tőle, két kézzel kapaszkodott a karjába, egy oldaltranssepthez igyekezett eljuttatni, melyhez egy kimagasló trónmennyezet volt a jelmutató fárosz. Az ügyvédet és Dormándynét egy másik ága a népfolyamnak elszakítá tőlük, s elvitte más embertömeg örvényébe. Ők eljutottak a nagy vezeklés látványához.
A transsept közepét lépcsőzetes emelvény foglalja el, beárnyékozva aranyszövetű mennyezettel.
Ezen a napon, ősi szokás szerint, egy halálos bűnt elkövetett vétkes kap bocsánatot, s a bíbornokok egyike adja meg neki a nép előtt a feloldást.
A pápa választja ki a szertartást végrehajtó bíbornokot, s a bíbornok választja ki a szabadon bocsátandó gonosztevőt.
A megkegyelmezett orgyilkos volt, ki politikai fanatizmusból le akarta szúrni a miséző papot az oltár előtt. Hogy ezt bocsátják szabadon, mindenki tudta már, s Manassé előre figyelmezteté rá a hercegnőt. Hanem azt, hogy ki lesz a kegyelmet osztó bíbornok, csak akkor lehetett megtudni, mikor az a mennyezet kárpitjai közül kilépett.
Blanka Manassé karjára támaszkodott. Mikor a bíbornok fellépett az emelvényre, a hercegnő úgy érzé, hogy kísérője megrendül, összerázkódik. Bámulva nézett fel:
– Ezt magát akarta a gyilkos megölni! – súgá oda Manassé Blankának.
Az áldozat maga jött fölmenteni az ellene vétkezőt.
Még sápadtan a vérvesztéstől, mit a rosszul irányzott tőrütés okozott; még reszketve a borzalomtól – mit a gyáva test érez, mikor az erős lélek parancsol vele, hogy közeledjék a halál helyéhez – foglalt helyet a főpap a trónszékben, s inte, hogy hozzák eléje a bűnöst.
Egy melléksekrestye-ajtón bevezették azt a terembe, nehéz szövetű szőrcsuhában; nyakán a kötél. A bűnösnek felesége is volt, és három kis porontya. Azok is vele jöttek.
A vétkes háttal volt fordulva Blanka és Manassé felé, addig nem láthattak az ő arcába, míg a bíbornok trónja előtt térdepelt, és gyónt; csak a főpap arcát látták, amint szelíd biztatással suttogott ahhoz vigasztaló szókat; végül reszkető kezét fejére tette, megáldó, levette nyakáról a kötélhurkot, s azt saját karjára csavarta, s aztán megölelte a feloldott gonosztevőt.
Mikor a bíbornok felállt a székéből, a megkegyelmezett is felemelkedék, és megfordult, hogy a hét lépcsőn leszálljon. Ezalatt arcába lehetett látni.
Olyan arc volt az, amit egyszer látva, nem lehet többé elfelejteni. A széles, magas homlok két szeglete annyira kidomboruló, mintha szarvak akarnának rajta kinőni, s az üstök közepén egy csipetnyi rögtön őszült hajtincs, mint egy fellövellő sugárkéve a fekete haj között. Sötét, tömött szemöldei, mint két kígyó húzódnak alá szemeire. Felvetett ajkait göndör bajusz és szakáll veszi körül; a római szabású sasorr középcsontja valami ütéstől betörve látszik.
A félelem igézete jár e tekintet előtt.
Maga a nagyobbik fiú, mikor apját leszállni látja az emelvényről, félve húzódik anyja mellé, csak a kis ölbeli csecsemő vet feléje csókot a kezével.
A baljóslatú alak lassú, dac terhelte léptekkel halad végig a számára nyitott fegyversoron, s félre sem tekint senkire, még nejére és gyermekeire sem. – Blanka sokáig fog álmodni a szörnyű alakról!
Ezzel a nap ünnepélye végződött. A gyilkost szabadon bocsátják, míg a megváltó a Golgotán kiszenved. Legnagyobb emberi gondolat ez; könnyű volt Istent találni benne! – A harangok megnémultak; a kerepelők szólnak.
Mikor hazavezette a hercegnőt Manassé, azt kérdé tőle:
– Nem fáradt ön ki, hercegnő?
– Új erőt nyertem – felelé neki Blanka.
És akkor forrón, erősen megszorítá Manassé kezét. Senki sem volt jelen. Ügyvédjét, társalkodónéját a néptörvény hurcolta magával, s a kézszorítás alatt gondolta magában: „Nem foglak elbocsátani!”
És Manassé elérté a kézszorítást, és gondolta magában: – „Szegény asszony! Milyen nagy kincseket kellene elvesztened: millióit a világi vagyonnak, siklusait és talentomait a szívbeli kincsnek, hogy megnyerj érte egy ilyen ágról lehullott, lábbal taposott, széltől elkapott falevelet, amelyre az én nevem van írva. Dobj el engem: – s maradj »ilyen« gazdag!”
Azután még ott maradt nála mindaddig, míg hozzátartozói hazakerülnek, s ez idő alatt elmondá a hercegnőnek a látott szertartások mély értelmét, amiről a nézők nagy része fogalommal sem bír, a vallási misztériumokat, miknek közlésével a mai nap áhítatos gyönyörét az üdv érzetéig fokozta a hercegnő szívében. Ó, a profánus, mind jól ismerte azokat.
S mikor aztán azt hitte a hercegnő, hogy a felmagasztaltság régióiban feltalálták lelkeik azt a paradicsomi tájat, amelyben boldog taláIkozót adhatnak egymásnak, akkor Manassé ezzel a szóval: „Gyönyörű költészet mindez!” – leveté magát az égből hanyatt-homlok a földre, s otthagyta a hercegnőt egyedül a paradicsomban.
Gábor úr és Dormándyné megérkeztek, s áldották azt a csengettyűszót, mely jelt ád – nem a feltámadáshoz, hanem a table d’hôtehoz, az igazhívőknek, akik reggel óta se nem ettenek, se nem ittanak, se le nem ültenek vala.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
