Az a völgybe levivő út kegyetlenül megviseli a lovast. A ló szikláról sziklára lép, a zsurmalék megindul a lába alatt; néhol egyik partról a másikra kell átugornia; a lovas nem vezeti a mént; maga esze és szeme után jár az, valódi hű társa a bajban.
Különben is sietni kellett, a nap már öt óra után lemegy, s nekik eddig a Hesdád-völgyben kell lenniök.
Zenóbia oly óvatosan vezette őket a hegyhátakon keresztül, hogy minden közbeeső falvat elkerültek; Szelistye, Indal – csak a távol harangszó volt sejthető.
Egyórai folytonos völgynek alászállás után jutottak el az első pihenőig.
Egy völgykatlanba épült ház volt az, mely mögött növénnyel bekerített szántóföldek látszottak, körülpalánkolt ólak a hegyoldalban, s tövissel elsáncolt szénaboglyák.
– Itt vagyunk már! – mondá Áron. – Ez a mi zsidónk háza. Valamivel különb épület volt az a többi oláh kunyhóknál, de Ciprián lakával nem vetekedett. A ház eresze tele volt galambokkal; azok a magyar zsidó kedvenc majorsága. A ház udvarán látszott a lombsátor borókából építve; a ház keleti oldalán egy kis szoba, mintegy kinövése az egész épületnek, mely fehérre volt meszelve, s aztán vörös festékkel irombára pettyegetve. – Kutya nem volt a háznál; azt a zsidó nem tart, mert megharapott egyénnek fizetéssel tartozik. Hanem egy oláh suhanc őgyelgett ott az udvaron; arra rábízták, hogy jártassa meg a lovakat.
Blankát azonban ölben kellett a ház küszöbéig vinni, mert akörül olyan nagy volt a sár, hogy abban a női lábbelivel célhoz jutni nem lehetett.
Áron tudta már itt a járást. Az ajtó, mely a szobába vezetett, be volt zárva, s kilincse nem volt kívülről. Bezörgetett rajta ököllel.
– Mi kell? – hangzott belülről.
Áron pedig tudott ahhoz. Ha kilincs nem volt az ajtón kívülről, de volt rajta egy lyuk, azon bogra kötött zsineg volt kidugva, azt ha meghúzta az ember, a závár ütközője fölbillent, s be lehetett lépni a szobába.
Ott pedig egészen sötét volt. Az ablaktáblák betéve; hanem egy vékony faggyúgyertya égett az asztalon, s az olyan sötétséget terjesztett maga körül, hogy a bennlevők ki nem vehették tőle egymást, kivált akik a verőfényről léptek be egyszerre.
– Jézus! – kiáltá föl Blanka. – Ide kell bemennünk! – S azzal félénken húzódott vissza a tornácra, Manassét is visszatartóztatva. Csak Áron lépett be. Benn a sötét szobában cihelődött valami.
– Hát fiam, Naftali, mért nem akartad kinyitni az ajtót? – szólító meg Áron azt a valamit.
– Azért, mert ma huszonnegyedik Tizri van – felelt ridegen a valami.
– S mi van azon a huszonnegyedik Tizrin?
– A Garizim hegyén való ünnep.
– S azon a napon igazhitű zsidó még az ajtó kilincséhez sem nyúl, ugyebár?
– Hát nem jössz elő a sutból, Naftali?
– Mindjárt, csak bekötöm az arcomat.
– S miért kötöd be az arcodat, Naftali?
– Azért, mert idegen asszonyi állat hangját hallom.
– S neked még most sem szabad idegen asszonyi állat arcát látnod?
– Így parancsolja az „Eben Haäser”. S minthogy az asszonyi állatok nem takarják be az arcaikat, nekem kell az enyimet betakarnom; különben a hátamon a „makkot mardot”.
– Hát az micsoda, jó Naftali?
– Az a harminckilenc ütés a szíjjal, amit a nagyapám kiszolgáltat. Erre a nagy boglyakemence mellől kilépett egy hosszú, nyurga suhanc; a fején gömbölyű bőrsipka volt, termetét ujjatlan báránybőr bekecs fedte, lábain szíjas bocskor, hasonlatos ahhoz, amit a zsidók a sógornő-elvétel megtagadásával a Chalizeh szertartásához használnak; a homlokán egy kendő volt keresztülkötve, mely arcát az orra hegyéig eltakarta; gyér szakálla két hegyes ágba indult; egész arca, ami meglátszott belőle, sovány volt és pergament színű.
– No hát, Scholem álech, Naftali! – üdvözlé az előlépőt Áron, amire ez nem felelt semmit. – Azt hittem, már meg is házasodtál, amióta nem láttalak.
– Ugyan kit vehetnék én el? – felelt duzmadtan a legény.
– Hát az Ábrahám zsidó leányát Peterdről, a Rebekát.
– Jó is volna, de nem engedi az öregapám, hogy elvegyem.
– Talán biz azért, mert az valóságos zsidó?
– Ellenkezőleg. Azt mondja, hogy az nem igazi zsidó.
– Hogyan? A valóságos Izrael nemzetségéből való zsidó ellen lehet kifogása az öregapádnak, aki székely ember?
– Nem elég törvénytisztelő előtte Ábrahám. Órát tart a háznál.
– Hát az a törvény ellen van?
– Igen. Az igazhivő zsidónak télen-nyáron egyformán kell felosztani a nappal és az éjszaka óráit. Télen napfelköltétől naplementig éppen úgy tizenkét órának kell letelni, mint nyáron, mert minden órának külön áldása van, s azt elmulasztani vétek, s bizonyos órákban az ördögnek szabadság van adva az emberek fölött, s azt meg kell vigyázni. A masinaóra azt nem tudja megtenni, hogy télen rövidebb nappali órákat mutogasson, nyáron meg hosszabbakat. Az én öregapám meg fövényórát használ avégre. A téli napokban egész a Tebeth hónap Sabbath Vahera napjáig minden reggel kivesz egy kanál fövényt a klepsidrából, s aztán megint a Siván hónap Sabbath Slah leha napjáig folyvást tesz hozzá egy kanállal. Így tartja meg a törvény parancsolatját. Az Ábrahám ezt elmulasztja, s azért az én öregem előtt az Ábrahám leánya és gyerekei mind „mamzerin”.
– Hát aztán mivel töltitek itt az egész életet?
– Imádkozunk és böjtölünk.
– Akkor rengeteg sok pénzeteknek kell lenni, ha annyit böjtöltök.
– Dehogy van. Hiszen hatvanhat keresztyén ünnepnapon nem szabad a mezőn dolgoznunk, akkor csak idebenn szövünk és fonunk. Száznegyvenkét nap meg a magunk ünnepe, amikor ki sem szabad mennünk a házból. Amink terem, nem szabad másnak eladnunk, mint zsidónak, s ha valaki megcsal vagy nem fizet, nem szabad keresztyén bíró előtt beperelnünk. Ez a törvény. Azért szegényebbek vagyunk a nádi verébnél.
– Látod pedig, most szép darab pénzt szerezhetnél; elég lenne a szép Rebekának „keszubbára”, ha minket elvezetnél a hegyi úton a hesdádi völgybe.
– Meg is ölne érte az öreg mindjárt; miként Mathias a templomfertőztetőt, vagy Fineás a Simri fiát, a bálványimádót, ha azt merném tenni a Garizim-hegyi ünnepnapon, hogy útra keljek, és pénzt keressek.
– Hát legalább a szolgádat bocsásd el velünk vezetőül; az úgy tudom, hogy keresztyén, és nincs ünnepnapja.
– Nem merem tenni az öregapám engedelme nélkül.
– Itt van az imaszobában, s a „brachot” hálaimáit mondja el sorba.
– Hát te nem imádkozol vele?
– Én már elmondtam háromszor, de ő elmondja hétszer. Én nem tudom többször, mert a szívem megfájdul bele.
A mellékszobából áthangzott a gépszerű imahadarás. Áron odament, és kopogtatott.
Egy mély, rekedt hang megszólalt onnan belülről.
– Naftali! Ki van itt? Ki háborgat engem?
– Két idegen férfi meg egy asszonyi állat.
– Láttad, hogy asszonyi állat?
– Nem láttam, csak a hangjáról hallom.
– Micsodák a jövevények? Midianiták, a Baal Peor imádói, vagy emoreusok?
– Köszöntésükből gondolom, hogy sadduceusok.
Erre a hadaró hang sietve bevégzé a megkezdett dicséretet, s annak végeztével hallatszott, hogy az ajtóhoz csoszog valaki.
Az ajtó pedig be volt zárva, s a kilincset fordítani a Garizim-hegyi ünnep törvénye ellen van. Azért egy gömbölyű ablak volt vágva az ajtó felső részén, s ez letakarva kicsi függönykével. A lyukon dugta ki a fejét Matuzsálem, úgy, hogy a függöny takarót képezett a homloka körül.
Mintha sírboltajtón dugná ki a fejét valami rég ott heverő halott. Ez arc barna, mint a szattyán, és keresztül-kasul ráncokkal tele, hosszú, kétágú szakálla s szijácsnak kunkorított hajfürtei nem voltak fehérek, hanem zöld és sárga színűek; szemei szúrók és mélyen bennülők, sovány orra nyergéhez fölhúzódtak az éles ráncok, s két szemöldöke hegyesen állt előre.
Első dolga volt az, hogy kiköpött a szobába. Ezt rendeli a törvény, ha hitetlenek vannak jelen.
– Áldassék Isten neve! – üdvözlé őt Áron.
A kidugott fő lehunyta szemeit, és ezt mormogó:
– Min haólám, wead haólám.
S aztán egyszerre fölnyitá megint a szemeit, Áron szemébe nézve, s most már kérdőleg, követelőleg ismétlé: „Min haólám, wead haólám?” – míg Áron észrevette, hogy az öreg azt kívánja, hogy ő is mondja azt utána. Miért ne tette volna meg neki? Utánamondta.
Erre ravasz vigyorgás szedte ráncba a múmia vonásait. Nevetett magában. Sikerült rászednie a sadduceust. „Min haólám, wead haólám” azt teszi, hogy „egyik örökkévalóságtól a másikig”, s kétezer év előtt Kanahánban nagy vita volt afölött a farizeus és a sadduceus között. Ez utóbbiak csak „egy” örökkévalóságot akartak elfogadni, s azt mondták: „ad haólám” – de az igazhivő két örökkévalóságot vall. Jólesett az öregnek, hogy egy tévelygőt most kelepcébe ejthetett.
– No, hát mit akartok, Saddók fiai, akik utaztok idegen földön a Garizim-hegyi ünnep napján?
– Nem jókedvünkből utazunk, öreg; ellenség kerget bennünket, fegyverrel jön sarkunkban.
– Ah! Úgy kell nektek. Kergettetek ti is minket. Tűzzel-vassal pusztítottatok; házainkból kiűztetek; megfizet most nektek az Úr miértünk; áldassék szent neve min haólám, wead haólám!
– Mi bizony nem üldöztünk benneteket, öreg; hiszen tudod, mi is egy Istent hivők vagyunk; magunk is árvák, békességben élők.
– Nem igaz! Nem igaz! – rikácsolá a múmiafő, s szakállát s hajcsapjait rázta mérgesen. – Ahol ti többségben vagytok, ott ti is hatalmasok vagytok; ott a ti nevetek az „Alm!” – A pápista a kálvinistának az „Alm”, a kálvinista az unitáriusnak, az unitárius a szombatosnak. A püspökök megégették Husztot – de Calvinus megégetteté a Szervétet, s saját testvére megfojtó Blandratát, a ti prófétátokat, s a ti apáitok kegyetlenkedtek a mi prófétánk, Simon fölött; az erős bosszúálló úr megbünteti az apáik bűneit a maradékokban. Vagy egy hiten vagyunk-e most is? Megünneplitek a szombat napot? Megböjtölitek a szerdát, ami az ördögnek a napja? Nem eszitek-e meg a sertéshúst? És a marhának a forgócsontja melletti inat? És a nyelvét meg a pacalját! És a szőlőnek a levét? Kinyitjátok az ablakaitokat, mikor mennydörög és villámlik, hogy bejöhessen rajta a Messiás, aki az örök boldogságot elhozza a földre, amiért mi énekelünk? Vagy meg vagytok elégedve azzal a világgal, amiben titeket nyomorgat az „Alm”, s ti nyomorgattok minket meg azokat, akiknek ti vagytok az „Alm”, s szidalmazzátok a nyomorgatottakat azzal, hogy már eljött a Messiás?
– Nem bánom én bizony, öreg – vágott szavába Áron –, akárhogy eszik és böjtöl más, s mit csinál, mikor az ég zörög. Hallgass rám, s aztán eredj vissza imádkozni, s idvezülj a magad hite szerint. Tisztelem én azt nagyon. – Hanem most arról van szó, hogy az oláhság föllázadt a mi nemzetünk ellen, s jön táborszámra mögöttünk és ránk szembe; mi menekülni akarunk a mi atyánkfiaihoz. Az idő sürget. Még naplemente előtt át kell hatolnunk a hegyeken, hogy itt ne lepjenek bennünket. Nézd, hárman vagyunk; magyarok, hazád fiai.
Áron hívására megjelentek az ajtóban Blanka és Manassé.
– Hát mi közöm nekem mindezekhez? – frecskelte a tajtékzó szót a kidugott fej. – Akár a midianita falja fel az emoreust, akár az emoreus a midianitát? Nekem ez nem hazám, mert az én hazám Jeruzsálem. Nekem azok, akik az én nyelvemet beszélik, nem testvéreim, mert az én atyámfiai azok, akik Izrael hitét vallják. A ti jajgatástok nem fáj nekem. A ti futástok nem ijedség nekem. A ti hazátok romlása nem keseríti meg az én szívemet. Én hetven esztendő óta nem teszek egyebet, mint tűrök és imádkozom. Tanuljatok ti is tűrni és imádkozni.
– Megtanultuk már, öreg. Hanem ezzel most nincs segítve rajtunk. Nekünk egy vezető kell, aki a hegyeken át kalauzoljon. Neked van egy felesleges szolgád, engedd azt eljönni velünk; megadjuk a bérét.
– S ha annyi siklus aranyat adnátok, amennyi hajszál van a fején annak a szolgának, mégsem történhetnék az meg, hogy a törvény ellen útra keljen egy szolga, aki az én kenyeremet eszi, a Garizim-hegyi ünnepe napján.
Áron könyörgésre vette a dolgot.
– Matuzsálem! Jó öreg apó! Ha miértünk, férfiakért nem teszed meg; nézd e nőt. Ez retteg a veszélytől, s szánalomért esdekel hozzád.
– Mit? – vonított csúfondárosan az öreg. – Egy nő, akinek nincs levágva a haja, s még sincs befátyolozva az arca! Ha asszony volna, nyírott feje volna, ha leány volna, fátyolt viselne. Ez a Midión leánya; egy tisztátalan személy!
De már erre a szóra elhagyta Áront az unitárius flegmája.
– Bekapd a fejedet a lyukon, vén káromkodó! – ordítá Matuzsálemre. – Vagy kikapok a táskámból egy darab szalonnát, s bedugom vele a szádat!
A legirtózatosabb fenyegetés és sérelem, amit a szombatoson el lehetett követni.
Matuzsálem vissza is rántotta a fejét a lyukból, mintha tűzzel-vassal közelítettek volna hozzá, s a függöny újra lehullt a nyílásra. Hanem a függöny mögül kihangzott az öreg rémséges átkozódása a házára tört idegenek ellen.
Blanka ez iszonyú átkozódástól zsibbadni érzé tagjait, mintha Lóth felesége volna, s kezdene sóbálvánnyá válni.
– Gyerünk! – mondá Áron megfogva Blanka kezét, s kivezette őt a pitvarba.
Naftali az ajtóig kísérte őket, de a küszöbön keresztül nem lépett; azzal vigasztalá a kiűzött vendégeket, hogy ez még csak a kisebbik átok – az „arur”.
– Hát még ennél is cifrább van?
– Igen: a „shófer”. Az elől elfut minden ember. Ez a mi fegyverünk, a mi várunk, a mi ajtónkon a zár, a mi védelmünk, a mi igazságunk: az átkozódás!
Áron felsegítette Blankát a nyeregbe, s aztán a kantárt tartó oláh legénnyel eredt szóba.
– Vaszilie! Mi béred van neked Matuzsálemnél?
– Hát ha te minket most elvezetsz arra az útra, amelyiken a Hesdád-völgybe jutunk, én adok neked ötven forintot, s nem kell esztendeig szolgálnod Matuzsálemet.
Vaszilie megörült ez ajánlatnak, s nagyot ugrott, mikor Áron egy bőrzacskót nyomott a markába, ami huszonöt darab valóságos kétforintos tallérral volt kibélelve.
– Elvezetlek ezért, uram, akár a mennyországba.
Az alku hamar megvolt; de gazda nélkül volt kötve.
Már fenn ültek a nyergeikben mind a hárman, midőn a házhiú gömbölyű ablakából kidugta magát a múmiafő, s onnan zengé alá a szolga nevét:
És akkor aztán rákezdé a „shófer”-t.
Szerencse, hogy most oláhul beszélt a megszólított kedvéért, s Blanka nem értheté az átok szövegét; csak az arckifejezés változataiból sejtheté annak tartalmát meg a hanglejtésből. Valami csodálatos, éneklő vonítással kevert hadarás volt az, hol felsikoltott, s éles fistulahangon visított fel az égbe, hol meg alámélyedt dörgő basszus hangon, a dübörgő pokol mélységéig, megrázott álla jajgatva vacogott, szemöldökei vonaglottak; majd meg epileptikus elmeredéssel nyitá fel a száját, égre tartott arccal, s egyszerre megint rákezdte a folytatást, arcát ráncba szedve, s felső ajkát vicsorgatva. – A megátkozott szolgalegény arca elkékült, elsápadt, térdei megcsuklottak, utoljára odadobta az erszényt Áron ölébe, s két kezével lerántva a nagy báránybőr süvegét a két fülére, úgy elszaladt, hogy többet utol nem lehetett érni.
A vén patriárka pedig a diadal után még egy hálaadó dicséretet zengedezett el onnan a magasból az Úrhoz, „Min haólám, wead haólám!” De már azt nem várta be a társaság.
– Mit fogunk most tenni? – kérdezé aggódva Blanka.
– Istenre bízzuk magunkat – felelt neki Áron. – Az Úr válasszon, hogy melyikünk fohászát hallgatja meg. Megkeressük az utat magunktól.
S a hegyszakadékok tömkelegében megtalálták az igazi utat a bérckatlanból; a Hesdád-völgy egy óra múlva ott mosolygott eléjük kedves kis magyar falujával, aminek a házai messze fehérlenek.
– Az Úr a mi imánkat hallgatta meg! – rebegé Blanka, s a kiállt kétségek után kitört kebléből a zokogás.
– Kétkedél-e benne? – szólt Manassé, kezét a hölgy kezének ujjaival kulcsolva imára.