I. Puszta falvak
I. Puszta falvak
Már a harmadik puszta falvat értem utamban.
Útitársam egy éltes képviselő volt és egy fiatal huszártiszt, szép, ifjú, barna nejével.
Hallgatag vándoroltunk keresztül a szomorú helységeken.
Az utcákon nem vezetett kocsinyom keresztül, a leégett házak udvarai be voltak nőve paréjjal, a beszakadozott romokon keresztül-kasul lehetett látni, egy házból sovány csikasz kutya nézett ki az ablakon, oly vadul, oly egyedül.
A falvak már hónapok óta le vannak égve, még egy ház sincs belőlök felépítve.
Nem akarnak tán lakosaik visszatérni?
A magyarokat kiölték belőlök a rácok, azután kiölték a rácokat a magyarok, nincs kinek visszatérni oda.
Egy ember, ki meg tudott menekülni, bátorságot vőn magának visszatérni nagy időre. Sok keresés után ráakadt házára. Egy ágyúgolyó keresztülütötte valamennyi falát. Pitvara előtt halott ember feküdt, szobája falán mintha véres kéz öt ujja hagyott volna nyomot, széjjel az egész faluban egy élő teremtést nem talált, csak itt-ott repültek fel néha kerítések mellől nagy görbeorrú madarak, nehéz, lomha röpttel, amint tovament, ismét visszacsapva, ahonnan fölverettek. Az ember ásót vett kezébe, házrul házra járt, a holtakat, ahol találta, ott eltemette, harmadnapra belefáradt a munkába, otthagyta házát, telkét, s elment világgá, sohasem tért vissza többet.
Egy másik még csaknem épen találva házát, beleköltözött. Első éjjel azt álmodta, hogy valaki a mestergerendára fel van akasztva szobájában. Az iszonytól kitörte a hideg, három nap lelte a forró láz, harmadnapra meghalt bele. Senkinek sem jut eszébe azóta visszatelepülni.
A házfalakon mindenféle gaz nő, az is olyan sárga, mintha bánná: hogy ott kelt ki; körös-körül a szántóföldeket fölverte a bojtorján, soha nem látott ismeretlen gyomok nőttek rengeteggé rajta, ha néha a meleg szellő belekap ősz fejeikbe, a pelyhes mag fellegként repül szanaszéjjel a légben.
Útitársnőnk, a huszártiszt neje, a rekkenő melegtől tikkadtan egy ital vizet kért egy forró délután, valahol egy kútra akadtunk. Nem volt sem kámvája, sem vedre, sem ostora, üggyel-bajjal merítettünk belőle vizet egy bőr kalaptokkal, s mikor kimerítettük, borzadva önténk ki a földre. Veres volt, mint a vér!
Körös-körül kiszáradt minden tó, egy ital víz, egy árnyékos fa, egy szemközt jövő utas – sehol. Ha valaki lefeküdt valami domboldalba alunni, láthatta maga fölött rögtön megjelenni a magasban a kóválygó röptű vadmadarakat, amint szüntelen közelebb-közelebb jöttek hozzá, kóválygó, kerülgető röpttel, s bántó, ijesztő kiáltással, – a hullakeselyűk…
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
