XXI. Az előőrs
XXI. Az előőrs
Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.
…
A zivatar korbácsolja szilaj paripáit, a felhőket, a zápor szakad, a szél zúg, a fák csikorognak.
Néha egy-egy roppanás haladja túl az orkán üvöltését, amint a vastag iharfát derékon kéttétöri a szél, s üvöltve fut ismét odább hegyen-bokron keresztül, hajtva, kergetve a rohanó felhőket.
Az éj sötét, a fák között alig látszik valami fehérleni. – Az előőrs az, fehér lobogó köpenyében, kezében fegyverét tartja s az alaktalan éjszakába néz.
Az őrtüzet kioltotta a sebes zápor, messze és közel minden tárgyat elfogott a láthatatlan éj, a vihar túlordít minden zörejt.
Lassú, bujkáló lépéssel egy csapat fegyveres közelg az előőrs felé. A katona nem látja, nem hallja, csak sejti a veszélyt, szorosabban markolja meg fegyverét, s ujját le nem veszi ravaszáról.
A vihar ordít. A katona hazaképzeli magát. Látja gondolatjában meleg tűzhelyét, a tűzhely mellett a szerelmetes nőt, …kisgyermekei ott ülnek a padon, …a legkisebbik apja kardján lovagol, – látja kedves arcaikat, hallja ismert szavaik beszédét, …s míg lelke messze jár az ábrándok képzeletvilágában, – hátulról hirtelen ellenséges kezek ragadják meg, s mielőtt védhetné magát, lefegyverzik.
Az ellenség cirkáló csapatja észrevétlenül körülvevé.
– Csöndesen légy! térdepelj le! – szól hozzá a csapat vezére. – Esküdjél meg: hogy bennünket el nem árulsz, hogy tenni fogod, amit parancsolok. Ha nem esküszöl, halva vagy.
Az elfogott őr letérdepelt és esküdött.
– Kárhozott légy, ha esküt szegsz… – suttogá halkan a vezető.
– Az legyek.
– Van-e nőd, gyermeked? szálljon fejökre esküd átka, ha megszeged…
– Szálljon rájok.
– Legyenek földönfutók, legyenek koldusok, haljanak meg nyomorúan…
– Éljenek-haljanak nyomorúan.
– Amen…
– Isten úgy segéljen. Amen!
– Most fogd ez erszényt. Vezess bennünket vezéred sátoráig. Számláld meg, mennyi pénz van benne. Annyi döfést kapsz, ha egy áruló szót kiáltasz.
Az őr elvette a pénzt, az ellenség fegyveresei körülvették, fegyvereik hegyét testének szegezve s parancsolák: hogy vezesse őket.
A vihar ordít. Az éj fekete. Emberek alakját, lépteit nem lehet észrevenni miattok. Az ellenséges csapat ellenfele táborának közepébe jut észrevétlenül. A vihar, a sötétség és az árulás segítének neki.
A katonák ott feküsznek körül. A fáradtság megtanítá őket aludni a kemény földön s a zivataros ég alatt. Egy lélek sincsen ébren.
Egyetlen kiáltás felébresztené valamennyit, s akkor az orozva jött csapat veszve van. A vezető mellét a hegyes vasak érik. Hallgat.
Szeme előtt lebeg gyermekeinek arca, hallja édes szavaikat, látja őket a tűzhely körül üldögélni, a szelíd nő apjukról beszél nekik. Figyelve hallgatják. S látja újra: amint bujdosnak a hideg éjszakában, éhezve, dideregve. Egyiket hátára vette a nő, másikat kezénél fogva vonszolja. Senki sem ad nekik egy fillért, egy falat kenyeret. Kezében megcsörrent az arannyal tölt erszény. Kitölté markába, megszámlálta a pénzt. Sok volt. Körültekinte. Éppen oly sok hegyes vasat látott, mellének szegezve. „Emlékezzél esküdre” – suttogák fülébe. A kárhozat fogadott kínjai tűntek fel lelke előtt e szavakra: a kíntól vigyorgó arcok, a pokol lángjai, a kétségbeejtő örökkévalóság.
Már a vezér sátorához értek. Nesztelenül, észre nem vétetve.
Még egyszer végigfutnak lelke előtt a kísértő képek: a családi tűzhely, az onnan elvert nő, gyermekek a hideg éjszakában, kezében a csörrenő aranypénz, mellén a villogó kardhegyek; s túl a síron a kétségbeesés…
– Ébredjetek! – ordít fel hangosan, az aranyakat felhajítva a levegőbe. Azon pillanatban halva rogyik össze, éles, hideg vasak találkoznak szívében hegyeikkel.
De fölébred a tábor, – a vezér mentve van, – veszve, ki orozva jött oda, az ellenfél csapatja.
…
Csonka, béna koldus mondá nekem ezen regét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
