Frangipáni vára
Frangipáni vára
A Puntától kezdve fel a várig erős, magas kőfal vonul fel, mely tágas tért foglal körül. A tért mindenütt aszúfű fedi, rozsdás fák törzsei meredeznek fel itt, amott, levél nélkül; egy-egy kék vagy sárga gyümölcs az ágon mutatja, hogy az fügefa volna. A leveleit elhordta a bóra; magát is elvinné, ha jól meg nem kapaszkodnék a földben.
A kőkerítésnek kifelé két erős vasrács kapuja van: az egyik a kikötő felé nyílik, a másika Valle drio Porto Re országútjára vezet. „Nyílik”, „vezet” csak szójárás; be van az rozsdásodva mind a kettő, s keresztül-kasul nőtt rajta a nagy vörös bogyójú boróka: a dalmata partok otthonos bozótja.
Maga a vár tömör, négyszögű épület, mind a négy szögletén egy-egy termetes gömbölyű toronnyal. A négy szárny mindegyikén hét magas ablak van, földszint és emeleten; csak a tornyok kétemeletesek, hat ablak van egymás fölött, minden ablakon erős vasrostélyok.
Kívülről rideg, visszariasztó a várkastély alakja, inkább romnak néz ki, minthogy az alacsony tetőzet nem látszik ki a magas homlok-párkányfaltól.
Mikor azonban a kapuja feltárul, gyönyörű építészeti perspektíva lepi meg a belépőt: a vár mind a négy szárnyát földszint úgy, mint az emeleten, széles folyosók futják körül, amiket tág ívre hajló boltozatok emelnek; a földszinti boltozatok oszlopai tömörek, négyszögletűek, rusztikus fejezettel és talapzattal, az emeleteké karcsú pseudojoniai márványpilléreken nyugszanak; e sok boltozat és oszlop szabályos és mégis változékony tárlata, mindenféle árnyékaival és tört fényeivel, megragadó képet mutat.
A széles, négyszögű kőlapokkal kirakott udvar közepén áll a márványból faragott kút medencéje; rajta a kettős címerpajzs egy márki-koronával összefoglalva; az egyiken a kenyeret dagasztó oroszlán (Frangipáni), a másikon a szárnyas torony (Zrínyi).
Axamita körülhordozta az új gazdát a folyosókon: a szobákba nincs mért betekinteni; azután levezette a pincébe: azt már inkább érdemes végignézni, mert annak sok rekesztéke van. Az egyikhól egy tágas csepegőkőbarlang nyílik, amit hajdan mulatóhelynek is használtak; hő nyárban ott megfagy a víz.
A tágas korridorokról vezetnek fel széles kőlépcsők a földszinti folyosókra, s azokból az egyes tornyokba.
Mindegyik toronyból új meg új elragadó panoráma nyílik meg a néző előtt.
A buccari öböl felé fordult torony ablakából végiglátni az egész kikötőn, a hegyoldalba felemelkedő városon, vörös tetejű házaival, a regényes omladványon a város fölött; – a Porto Re felé tekintő toronyból a kertekkel, szőlőkkel körülvett városka tűnik fel, a komor Zrínyi várral – az északi torony a kietlen Karszt fehér sziklaoldalára bámul, amin egyedüli épület a kálvária, s egyedüli emberlakta hely – a temető.
Legelragadóbb a kilátás a déli toronyból; innen egész a fiumei öbölbe belátni, háttérben a Monte Maggioréval, Cherso és Veglia szigeteivel, távol tengerről jövő vitorlás hajóival. Ott még a hegyoldalakat őserdők sötétzöldje borítja.
Metell úr mind a négy tornyot sorba járta. Három szoba egymás fölött, rovátkos boltozatokkal, képezi e tornyok belsejét. A három első torony mindegyikének a szobáiban a falak tele vannak firkálva nevekkel, tréfás és méla mondatokkal, francia és olasz nyelven; közbe-közbe egy-egy torzkép. A negyedik torony szobáinak falai nincsenek befirkálva; hanem valami kezdetleges szobafestészetnek a nyomait mutatják. Ez a torony abban is különbözik a többitől, hogy az ajtók küszöbei fekete márványból vannak, s felül a párkány copfján egy-egy durván faragott férfifő mered ki.
– Én ennek a toronynak a három szobáját választom a húgom számára lakásul – monda az új vártulajdonos.
– Akkor bizonyára az egyedüli lakható helyet találta ki az úr a várában, amibe rögtön beköltözhetni – monda Axamita őrmester leányasszony.
– Örülök rajta, ha a véleményeink mindjárt a kezdetnél így összetalálkoznak. Hordassuk fel a bútorokat és egyéb csomagokat rögtön a hajósokkal. Élelmiszerek pincéjének, azt hiszem, legjobb lesz a cseppkőbarlangot használni; mert az folyvást maga újítja meg magát.
– Ezt is jól gondolta ki az úr. No, hát menjünk a bútorokért, amíg világos van.
(Vajon mi jót találhatott Metell abban, hogy ennek az épületnek egy osztálya megújítja magát? Saját tehetségéből, a régi stukkatur-réteg lecsepeg, s új pádimentumréteg kövesül belőle.)
– Még valamit akarok az úrnak megmutatni – monda Axamita, kinek ez egész séta alatt ki nem szakadt a pipa a szájából, egyre fújta a füstöt a kegyetlen komisz dohányból, amit a katonák számára árulnak.
A földszinti folyosóról nyílt egy kis alacsony vasajtó a szabadba. Mikor azon kiléptek, Metell urat meglepte a váratlanul talált kincshalmaz.
Igazán kincs volt: egy kis kertecske, tele délszaki növénnyel. Az egész kert nem nagyobb hosszában húsz, széltében hat lépésnél. Azt is csak úgy lehetett a pusztító természettől eldacolni, hogy roppant sziklákból kétöles falat raktak körüle, amin a hegyekről alá rohanó északi szél dühe megtörik; csupán a tenger felé van egy kis rés törve a falon, ahonnan meredek sziklamélységbe látni alá. A kert el van hanyagolva; látszik, hogy rég nem laktak itt oly emberek, akik virágokban gyönyörködnek; hanem egy terebélyes nagy rozmarinbokor mégis fel van kötözve egy a fal mellől kihajló vén olajfához, úgyhogy az ott természetes lugast képez, s az alá van támasztva egy nagy laposkő ülőhelynek.
– Ez az olajfa ér legtöbbet az egész háznál – monda Metell.
– Meghiszem azt – erősíté Axamita. – Az egész esztendőre való olaj kikerül róla a házhoz. Még most is van a tavalyiból.
Azzal félretolta a nagy lapos követ, s felfedezte az alatta levő gömbölyű medencét, ami csak úgy egyszerűen a sziklába volt vájva; a morlákoknak ilyen az olajtartó edényük.
– Megkóstolhatja az úr: még most is édes és friss.
Metell úr azt is megtette. Pedig nem azért becsülte olyan nagyra azt a szép ezüstlevelű fát ott a sziklaoldalban.
– Hanem erről a fáról senkinek se szóljon az úr-figyelmezteté őt Axamita –; mert ha megtudják azok az urak odalenn, hogy itt még egy olajfa is van; arra külön fognak licitációt tartani.
Metell úr elnevette magát.
– Én pedig ezt nem azért mondtam, hogy nevessen rajta az úr. Ezen a vidéken az a szokás, hogy ha egy darab földet eladnak, s annak valamelyik szegletében van egy olajfa vagy egy gesztenyefa, azt nem adják el együtt a földdel: az a régi gazdánál marad; abból az egy fából egy egész família megél; azt beírják külön nagy könyvbe, s mikor egy olyan fát dobra ütnek, ellicitálnak, akkor lenne ott az úr, majd meglátná, hogy tudnak itt egymásra ígérni az emberek: száz forintjával! Föl, ezerig; két ezerig. A vén olajfa, marónifa: kincs! Ha kikottyantja az úr, hogy az olajfa itt van, elütik a kezéről; mert az olasz idegennek fát meg nem enged venni; s akkor aztán tűrnie kell, hogy a vevő keresztüljár a várán az olajfájához.
– El fogom titkolni a jókedvemet.
Ideje volt lemenni a tengerparthoz; mert a nap már régen leáldozott, s csak a hosszú nyári alkony tartotta még a világosságot, az ég narancssárga volt, alján rézvörös gőzkörbe hanyatló, ami az acélkék tenger színével oly vakító ellentétet mutatott; közelgett az éj, s Metell úrra még jó darab munka várt.
Amint a kikötőhöz leértek, a hajómester eléjük jött, s elkezdte feltartóztathatatlan ékesszólással magyarázni, hogy az alkonyattal együtt milyen kedvezőre fordult a szél, ők most könnyen visszavitorlázhatnak Buccariba. A tonnaráról jelenték, hogy roppant mennyiségű tinhal futott be a halkelepcébe; azt dolog lesz felszállítani a fiumei halpiacra. Azért szeretnék, ha az úr megengedné, hogy a holmit kirakják a partra. Majd reggel aztán visszajönnek mindent felhordani a várba. Akkor őt is visszaszállítják Fiuméba. A mostani fuvart azonban óhajtaná a markában látni.
Metell úr nem talált semmi különöst a kívánságban: kifizette a hajómestert. Percek múlva ki volt rakva mindenféle cókmókja a partra. A hajósok eloldták a láncot, kifeszítették a vitorlát, s a síktenger hullámfodrain tovasikamolva integettek vissza Metell úrnak: „a rivederci”!
– Ezek a birbonék most az urat gyöngén bolonddá tartották – monda Axamita; az ideig bele nem ártva magát az urak dolgába.
– Nem engem.
– Azok csakhogy a pénzüket megkaphatták az idejövetelért, nem fognak holnap reggel idejönni, hogy az urat visszavigyék Fiuméba.
– Azt előre tudtam.
– Pedig Porto Rében sem fog az úr senkit kapni, aki a szekerére fölvegye, vagy a szamarát odaadja, hogyha innen a vár felől látja az urat jönni.
– Attól sem ijedek meg! Mire való a két jó láb? Nincs Fiume olyan messze Porto Rétól, mint Moszkva Párizstól.
– Az már igaz.
– Arra is el voltam készülve, hogy ezt a bútorfélét innen a parttól a várig majd felhordjuk szépen mi ketten magunk.
– Nem, uram, mi ketten nem.
– Hogyan? Kend nem segítene nekem?
– Majd felhordom én magam.
– De ezek nehezek. Egy fortepiano is van itt.
– Fortepiano! – szólt megvetőleg Axamita. – Hát mikor Wagramnál egy ágyúnk megrekedt a sárban, s nem bírták kivontatni… eh, mit papolok én régi dolgokról? Gyere fortepiano!
Azzal a nehéz hangszekrényt alávetett karral felnyalábolva, felállítá egyenesen a vékonyabb végére, a vastagabb részét átkötötte hevederrel, azzal a hátát nekivetette, a hevedert a két hóna alá ölté, s azzal a zongorát a hátára döntve, megindult vele egyes-egyedül, fel a hegytetőnek: még a lába sem ingadozott. Hozzászoktatták már az ilyen cipeléshez Axamita őrmestert még leányasszony korában, amikor még talán vőlegénye is volt, s annak a ládáját, nyoszolyáját cipelte így a hátán Fiumétól Porto Réig.
Mikor az utolsó darab poggyászt is vállára vette Axamita, azt mondá neki Metell úr:
– Ezt a ládát majd bontsa fel kend őrmester, Axamita leányasszony, találni fog benne meszet, vasgálicot, klórmeszet és hozzávaló pamacsokat. Mielőtt az udvarról a szobákba felvinné a bútorokat, kérem, meszelje ki ezzel a keverékkel mind a három szobáját annak a toronynak.
Axamita a szemébe nézett élesen.
– Tehát az úr teljesen ismeri az itteni állapotokat?
– Egészen ismerem.
– Jól van, úgy teszek.
– No, hát jó éjszakát, Axamita őrmester leányasszony. Én most ballagok vissza Fiuméba, holnap estére eljövök másodmagammal. Addig fogja ezt a borravalót.
Axamita megnézte: arany volt. Ilyen még nincs a fazékban. A szájába vette az aranyat.
– Azon a kapun a Valle felé kimehet az úr az országútra – utasítá aztán a vár urát. – Nincsen zárva, csak erősen kell feszíteni, mert meglehet, hogy a sarkába rozsdásodott.
– Talán mégis jó volna ezentúl zárva tartani azt a kaput.
– Nem tudnám, ki ellen! Nem jön ide ember – monda Axamita, s nekiindult az utolsó málhával, jártában vígan fütyülve az ismeretes moszkvai nótáját a nagy Napóleonnak: „Már siess hazádba vissza, vert seregem! Nekem ez a muszka klíma nem – nem egem.”
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
