Az udvari bálról
Az udvari bálról
Míg a nagy márványteremben a tűzvérű fiatalság járta a cigányzene mellett az andalgót és a friss magyart (hibásan csárdást), azalatt a királyné a főhercegnékkel és udvarhölgyeivel félrevonult a „fehér terem”-nek hívott palota-osztályba teázni. A táncteremben kizárólag a hölgyvendégeket fogadta. Nehány férfi vendég figyelmeztetve lőn, hogy keresse föl a fehér termet, őfelsége teázás után ott fogadja el őket; azok között volt Tisza Kálmán, Tisza Lajos, gróf Nádasdy Ferenc, Bánffy, a táncrendező és Jókai Mór. A királynő a jelenlevők mindegyikével hosszasabban beszélgetett – kizárólag magyarul –, Jókai Mórt azzal szólítá meg, hogy „nagyon régen nem láttam önt”, mire önkénytelen volt az író válasza: „nekem pedig úgy tetszik, fölségedet látva, mintha az évek visszafelé folynának; fölséged arcán népeinek imája látszik, akik örök fiatalságot könyörögnek az égtől.” (A királyné valóban elragadó, bájos jelenség volt mai nap, délceg, de ideges termetével, azzal a leányos mosollyal arcán, azzal a hasonlat nélküli ragyogással szemeiben.) A királynő arról tudakozódott, hogy micsoda művön dolgozik J. most? – mire a kérdezett elmondá, hogy egy új regényének a tárgya az Endre királyunk vezérelte keresztes hadjárat a Szentföldön. Ennek a folyamatján a Tábor hegyének a történetét is adnia kell, mely hegy háromszáz évenkint egészen átváltozott, más emberek, más istenek lakhelye lett, s azokkal együtt más növényzet is díszlett rajta, míg a mostani alakja pusztaság, rom és bozót, Istentől, embertől megfosztott magány; amilyennek azt Rezső főherceg útleírása rajzolja, amit a regényíró kénytelen volt szóról szóra átvenni, hivatkozással. A királyné azután kérdezte tőle, hogy a nyarat hol szokta tölteni? – Füreden. És akkor elmondatta magának a Balaton és vidéke szépségeit; érdekelten kérdezősködve a részletek felől: milyen meleg szokott lenni a Balaton vize? Egészséges-e a lég? A vidék? S fölemlíté, hogy egyszer neki is ajánlották, hogy töltsön ott egy fürdőévadot, de akkor ez elmaradt. – Talán bekövetkezik még! „Ha a fölséges asszony meglátná egyszer a Balatont, úgy megszeretné, hogy mindig visszatérne hozzá.” – „De mikor Gödöllő is olyan szép!” – mondá a királyné, s egész elragadtatással beszélt a gödöllői szemptemberi napok gyönyörűségéről, mennyire szeret az ottani várkastélyban tartózkodni, aminél csak a budai királyi lak kedvesebb. – „Kár, hogy olyan szűk” – mondá J. – „Hogy volna szűk, mikor itt van az a gyönyörű várkert a tövében; amihez hasonló semmi királyi palotának nincsen; itt örökké szabadnak érzi magát az ember. S hát még ez a fölséges kilátás, ami még nagyszerűbb a Gellért ormáról!” A királyné több ízben fel szokott sétálni a Gellértre gyalog, s onnan gyönyörködik a felségesen elterülő alföldi róna látképén és az ifjú főváros palotasorain. Ezek az ő mosolygását ragyogják vissza. Mennyit köszönhet ennek a szívnek minden, ami másfél évtized óta e látkör alatt kiemelkedett! „A viszontlátásig!” – ezzel a szóval bocsátá el a királyné az írót.
A szomszéd teremben egy udvarhölgy, aki legtöbbet élt a királyné környezetében, megismerteté az írót az uralkodónő életrendszerével. Talán húsz év előtt a királyné olyan nagy beteg volt, hogy az orvosok már lemondtak az életéről, ekkor egy régi öreg bajor orvosa, családjának házibarátja, jött oda hozzá. S azt mondá: dobjon ki a felség minden orvosságot az ablakon; tiltsa ki az orvosokat a házából, hisz azok ölik meg; kezdjen új életrendet: menjen a szabad levegőre, lovagoljon és gyalogoljon jó időben, rossz időben, attól meggyógyul. A királyné rászánta magát a heroikus kúrára, s íme, a veszedelmes kórtünetek egyszerre elmúltak, egészségesebb lett, mint valaha volt. Attól az időtől fogva változás nélkül követi ezt az életrendet: az a paripái lába alatt dobogó avar az ő orvosa, a szabad levegő a gyógyszertára, a merész, fáradságos testmozgás az a csodaelixír, mely arcának hajadoni zománcot, tagjainak acélerőt kölcsönöz; keveset eszik, s csak húsfélét, este kilenc órakor már aludni megy, s reggel hét órakor már künn van a fák alatt, télen, nyáron, jó időben és esőben. Azért, akik a magyar királynénak hosszú életet s egészséget imádkoznak, ne sajnálják tőle ezt az egyetlen ártatlan gyönyört, mely az ő életének és egészségének titka.
A fehér terem második osztályában a koronaörökösné, Stefánia főhercegasszony, szintén kegyes szavakat váltott a magyar íróval, kinek már akkor Rezső főherceg elmondá, hogy nemsokára Damaszkuszba fognak utazni; a beszélgetés leginkább ez út körül forgott; aztán áttért a mostani udvari bálra, melyre a főhercegnő megjegyzé, hogy valóban meglepő az az összhangzatos pompa, amit a magyar díszruhák festői változatossága kölcsönöz ennek a táncvigalomnak. Az író sem tagadhatta meg magától, hogy ennyi tömegben csoportosult női és leventei délceg szépség láttára, költői lelkesülésében e szókra ne fakadjon: „Bizony, fenséges asszonyom, ezt nem csinálja utánunk Bécs!” A fenséges asszony mosolygott rá; talán meg is bocsátott érte.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
