X.
X.
Egy szép nyári alkonyaton fiatal utazó tért be Szatmár vármegye valamelyik helységébe. Szép, komor hajlású vonásai, színtelen arca, kissé melankolikus szemei s hegyes kis szakálla egyikét képezték azon arcoknak, amiket aki egyszer látott, soha el nem felejt.
Akkor zavaros idők voltak: tisztességes utazónak minden lépten-nyomon igazolni kellett magát. Az ifjú utast is megállítják a falu közepén, s türelmetlen ellenvetései dacára vezetik a faluőrök a jegyzőhöz.
Az ifjú lepattan a szekérről, s megy a jegyző szobájába. Az fiatal, civilizált embernek látszott, talán ügyvédi diplomája is volt; az utazó röviden hitte végezhetni baját azáltal, hogy magát egyszerűen megnevezte előtte:
– Én Petőfi Sándor vagyok, kérem, hadd utazzam tovább.
A jegyző arcán semmi változás.
– Van uraságodnak útlevele? – kérdé megvesztegethetetlen hidegvérrel. – Mert ebben a vármegyében ilyen nevű compossessort nem ismerek.
Petőfi egy percig talán csodálkozott is: ez időben verseit az utolsó parasztkunyhóban éppen úgy ismerték, mint a delnők boudoirjaiban, s arcképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában, s íme, itt egy kaputhordó írástudó azt kérdi tőle, hogy ki légyen?
Többet nem szólt, hanem előadta az útlevelét; a jegyző összenézte, ha megegyez-e arca a személyleírással, szépen előttemezte, és visszaadta az iratot. Tessék tovább menni.
Még azon estve egy másik faluig ért. Ott is letartóztatták, s vitték a jegyzőhöz.
Ez egy vén, pápaszemes, roskatag férfi volt, hátrafésült hajjal, akinek a mentéjén meglátszott, hogy Csokonai óta nem változtatta a divatot.
Ennél nem is mutogatta be magát a költő, hanem csak elővette útlevelét, s átnyújtá szó nélkül.
De amint beletekintett az öreg, kihullott kezéből az irat, s örömtől reszkető hangon kiálta fel:
– Ön Petőfi? Oh, áldott az óra, melyben nemzetem nagy költőjét láthatom!
És azzal átölelte a költőt, s oly jólesett neki, hogy örömkönnyeit keblére sírhatta, a költőnek talán még jobban. És azután egy tappot sem bocsátá őt tovább, hanem ott kellett neki maradni nála reggelig, s midőn eltávozott onnan, a legőszintébb áldás kísérte őt ismeretlen útjára. Ennek az öregnek az áldása kísérte őt talán legtovább.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
