XII. MÁTYÁS DIÁK (Nyugdíjazottak föllépte)
XII. MÁTYÁS DIÁK
(Nyugdíjazottak föllépte)
(Nyugdíjazottak föllépte)
Az egyszeri tót pap azon kezdé mondását: „Minthogy ma vagyon Szent Istvánnak az ő napja, tehát fogok beszélni az káromkodásrúl”, én is ilyenformán kezdem: „Minthogy ma vagyon farsang utolsó hétfője, fogok én beszélni a színházi tapsokról.” Mi a taps? Két tenyérnek egymáshoz ütődéséből származott hang. Tessék bővebben magyarázni! Tehát megmagyarázom bővebben. Egy este egy fiatal igyekező és tehetséges színészünket három, nagyon bizonytalan külsejű fiatalember megszólítá a Beleznay-kertben, éppen a roszprádli mellett ilyenformán: „Ön ma fölségesen játszott.” „Képzelem, rekedt voltam.” „Mégis milyen keveset tapsoltak önnek.” „Azt bölcsen tették.” „Lám, pedig X.-nek, Y.-nak mennyit tapsolnak, akármit játszik.” „Az gusztus dolga.” „Nem annak a dolga az, mert az a mi dolgunk.” Már erre a szóra a fiatal színész kezdte odább húzni a poharát a beszélő elől, attól tartva, hogy beleiszik. Ez pedig folytatá: „Lássa ön, mikor X. vagy Y. szerepel, akkor az minekünk mindig ad egy-egy bilétet a karzatra, meg öt garast, s azért mi aztán kihívjuk minden felvonás után kétszer, háromszor, ahogy jön: ha ön is spendírozna rá, önnek is megtennők szívesen.” Az ifjú színésznek nem volt kedve tovább vacsorálni; otthagyta roszprádliját, fizetett, és futott. Nekem azután elbeszélte ezt az esetet, melyet nemcsak ő egyedül hallgatott végig. És azóta nekem, valahányszor ama karzatromboló tapsokat hallom, mindig eszembe jut „az egy bilét és öt garas”, a jókedvű színészek pedig odafenn a függöny mögött nevetve mondják egymásnak, mikor X. és Y. szereplései alkalmával az Olymp „mindnyájan”-t kiabál: „Gyerünk ki mind! Ez most úgysem a mi költségünkre megy.” Egy bilét és öt garas! Ilyen olcsó nálunk a taps, a koszorú és a hírlapi dicsőítés: mind (de nem mindenütt) megszerezhető egy bilétért, egy pénzért, egy nyájas kézszorításért (ez utóbbi legbolondabb, mert semmi egzakt dolgot nem képvisel). És ez annyival gonoszabb állapot, mert a hamisak mellett vannak igazi tapsok, koszorúk és dicsőítések, és mert az igazi lelkesülés tapsát a bérenc tenyércsattogásaitól, a megtisztelő koszorút attól, amit a művész maga vesz magának a piacon, éppen nem lehet megkülönböztetni, és ez fáj annak, aki kapja, fáj annak, aki adja; s olyan jólesik azután közönségnek és művésznek, mikor egy-egy ihletett pillanatában a költői lelkesülésnek néző és játszó egy gondolatba olvad, s midőn felzendül az igazi taps riadója; a művész gondolhatja magában: „Ez az én szívem dobogása; az én tulajdon lelkem tapsol nekem.”
Ilyen ritka órák egyike volt farsang utolsó hétfőjén a színházban. Ez este urak, úrfiak és szegénylegények dalidói mindenfelé; a színházban bérletszünet és „Mátyás diák” az előadás, amit már mindenki tud könyv nélkül. És mégis tele volt a színház. A színészi nyugdíjintézet javára volt ez előadás, s három nyugdíjazott tagja ez intézetnek lépett fel abban: Kovácsné, Szilágyi és Balog.
Az antik mindig szép maradt. A szépség megvénül, de a művészet soha. Ez Kovácsnén bebizonyult ma. Hány hírhedett színházi szépség járt térdig a koszorúban, mikor ő évek előtt szintén ezen mulatságos, kedélyes, nevettetni való szerepeket adta, és lám, azoknak a koszorúi már elfogytak, és neki még mostanra is maradt. És az igazi koszorú volt, és azok igazi tapsok voltak. Kovácsné egy háladatlan alárendelt szerepkörből, minő a komikai vén hölgy alakoké, művészi értékkel bírót, mindig emlékben maradót tudott alkotni, melyből utódai csak torzképeket és mázolt ijesztőket csinálnak; azt a furcsa szendeséget, apprehendáló kifejezést, finom mérgelődést, természetes affektációt, nevettető pátoszt, alakítási ügyességet még csak utánozni sem tartják érdemesnek. Azért vele együtt az a szerepkör szép lassan le is marad a színpadról; miként egyike legtermékenyebb és legkedveltebb színműíróinknak maga mondá előttem, hogy amint írtak eddig Kovácsné kedveért szerepeket, úgy nem fognak írni ezután, s az egész szerepkör megy az antikok közé a múzeumba: oda, ahol Megyeri szerepköre fekszik bebalzsamozva. A jó közönség érzeni látszott ezt a gondolatot, azért tapsolt ma oly igazán. Az Isten áldja meg érte. Bizonyosan még azután a jelenlevők mind dalidókba mentek, s táncaik öröméből szakítának el néhány órát e színházünnepély számára. Az Isten őrizze meg őket a farsang után a grippétől és a szabókontótól.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
