A cseh Svájcon át
A cseh Svájcon át
Mikor az ember önmaga elől fut! S viszi magával mindenüvé üldözőjét.
Ince kétszer utazta körül a földet: az utazás minden neméhez hozzá volt már törődve, s most azt érzé, hogy kifáradt és türelmetlen. A szélcsend a tengeren, a veszteglés a pusztában, a tábori nyomorúság sohasem kedvetleníté el; hajh! akkor ott volt mellette maga a minden utak célja: a nő; az enyim, a minden. – Most az a mély tenger fenekén fekszik, s most aztán a legrövidebb út is oly végevárhatlan hosszú!
Ince megkísérté üldöző gondolatait más régiókba átcsalogatni. Nem mentek oda. Gondolkozott a nagy missziórul, mely reá otthon vár. Egy újra szabadulni törekvő nemzet előharcosa lehetni, mint egykor a csatamezőn, úgy most az államalkotás terén. Labirint az! Minden párt magáénak fog tartani; melyiket választod? Lelkesedésed vagy bölcsességed szavát hallgatod-e meg? Hallgat mind a kettő. Lelkesedés, bölcsesség mind odalenn fekszik az „enyim”-nél; a tenger fenekén. Vissza akarta magát vinni ifjúsági ábrándjai színhelyére; minő öröm lesz a rég látott hazát újra végigtekinthetni, az ismerős rónákon végigcsapongni, a kék hegyeket közeledni látni! Nem melegedett fel rá. Ki vár ottan téged? Ki szeret ott? Honszerelmed, otthonod odalenn fekszik a tengerben, az „enyim”-nél.
A vaspályán utazás sok változatosságot nyújt: tájak jönnek, változnak sebesen; emberarcok jönnek, változnak sebesen. Minden tájék, minden arc hagy egy nyomot a lelkében. S mikor egy ifjú szép hölgy halad el egy pillanatra előtte, s a peron előtt megállva, még egyszer visszatekint, s történetesen ránéz: olyan rosszul esik neki ez a tekintet. Miért vannak szép nőarcok a világon, mikor az egy sem az „enyim”?
Egy állomáson az indóházból egy éppen olyan nőt látott kilépni, aminő Serena volt, s utána egy éppen olyan férfit, mint ő saját maga. Mikor aztán közelebb jöttek, akkor látta, hogy nem hasonlít az a pár sem Serenához, sem őhozzá.
A vasút Prága felé a regényes cseh Svájcon visz keresztül, az Elbe folyó partja mentén. A kék folyamon tarkára festett vitorlás dereglyék úsznak. Egy vadregényes táj, melyen keresztül a kultúra egy hosszú bulvárt tört keresztül.
A szédületes magas sziklaormokon fenyőerdők, és lábaiknál négy-ötemeletes házak, paloták, gyárak, hotelek, tarka gunyhók.
A sötét erdő közepén egy-egy nagy fehér kőhalmaz, s annak az oldalában egy piros födelű ház. Milyen jó lehet ott elbújva lenni!
Néhol a házak olyan szorosan oda vannak építve a sziklafalhoz, hogy a meredek kőlap a kémények füstjétől megfeketült. Egész hosszú sor szikla egymás mellé állítva, mintha óriási bástyatornyok sorakoztak volna, a tornyok közei telenőve magas szálfákkal.
Majd meg mintha titáni lépcsők volnának egymás fölé rakva, égbejáró hágcsóul óriások számára. Fehér nyírfaerdők a fehér sziklákon. Hozzájárulhatlan kőszál tetején egy vaskereszt.
S aztán végtül végig az egész giganti építmény alatt az emberhangyaboly, az emberméhkas művei: hegylejtők, hordott törmelékből zegzugos kígyóutakkal fel a kőbányáig; kőházak, míniumpíros födelekkel; egy megnyíló völgyben díszes magas vendégfogadók: nyári utazók tanyái. Egy helyen a sziklafal egészen ónémet építészi stílben alakult meg, rétegesen kiegyesülve fel szakaszonként, s alatta az emberlakta lakok éppen ilyen modorban vannak építve, mintha a hegyektől tanulták volna.
Majd egy nagy sivatag, völgy, csupa háznagyságú sziklákkal beterítve; a közepén egy nagy emeletes ház. Vajon e palota urának ez a szántóföldje?
Egy-egy szép temető; tele sötétzöld életfákkal.
Bolondos házak: valóságos tarka bohócai az építészetnek, egyik feketére festve, fehér körületű ablakokkal; a másik rózsaszínűre, fekete szegélyű ablakokkal; a földszinten kékre, az emeleten veresre festett házak, a falu közepén zöld tetejű torony, szürke fallal, veres templommal, fehér ablakokkal, sárga kapukkal, s a piros házfödelek ablakai hunyorgó emberi szemekké vannak idomítva, mintha gúnyosan pislangatnának az alattuk elutazóra, s maguk is tudnák, hogy ők milyen tréfás legények! S még beszélnek is az utazóval. Van közegük hozzá.
A házak téglaépítménye keresztbe rótt gerendák közé van szorítva; a fa épületváz kilátszik, s ha a kőfal kékre van festve, akkor a fadúcok rózsaszínűre, ha a fal sárga, a gerendázat zöld. S miután ennek az alakítása is egészen az építész szeszélyére van bízva, az egymásba rótt gerendák óriási betűket képeznek a házak oldalán.
Ince üldözte lelke futó gondolatait, és olvasta az átfutó házak falain ez óriásbetűket. Az egyik ház kinevette, amit gondolt: HAHA; a másik meginté: NANA, a harmadik eléje kiáltott: AHA; a negyedik biztatta: AZAZ (csak keresd! „Ázáz” egy démon neve is). Az ötödiken aztán csupa X-ek voltak. Ezt találd ki! Az X az „ismeretlen”.
…A königsteini vár ős tornyai előtt egy percre megállt a vonat, hogy egy ott várakozó utaspárt felvegyen; különben ott rendes állomás nincs.
Ince ez ideig egyedül volt a kocsiszakaszban, most az újon beszállókat is ugyanoda bocsátották be. A kalauz nem rendelkezett több első osztályú kupéval: az újon érkezőknek éppen úgy, mint a már bennülőnek nem nagy örömére.
A vaspályákon a II-ik osztályon utazók barátságos, társalogni szerető emberek, akik mindjárt elmondják egymásnak: honnan jöttek, hová mennek? mi dologban járnak? milyen időjárás van náluk? ha urak, az idegen útitársnőnek udvarolnak, s ha úrhölgyek, az idegen útitársat meghódítani, bár ha csak egy állomásra is, érdemesnek tartják; hanem az I-ső osztályú kupék utazói kedvetlen emberek: azok, nem tudják, miért, neheztelnek egymásra: a primus occupator az utóbb érkezőt parvenünek tartja, s az utóbb jövő haragszik a már bennülőre mint jogtalan bitorlóra. S dehogy árulnák el, hogy mi nyelven beszélnek; s ha hölgy az egyik idegen, az kompromittálva találná magát, ha szemei véletlenül az átellenben ülő férfi szemeivel találkoznának.
Az új betörők egy ifjú hölgy és egy ifjú férfi voltak. Minthogy a férfi először taposott Ince lábára, annálfogva szóljunk arról elébb.
Arca valódi cseh típus, kétszer újra kezdődő homlok, melynek két széle magasan felemelkedik, mint egy katedrale kettős tornya, s azzal szimmetrice a kettős állon kétfelé hegyesülő őzszőke szakáll, nagy, kék szemek, erős vonások, s megszólalás közben az a sajátszerű modor, hogy ajkait felhúzza, miközben egész fogsora kilátszik.
A kalauz grófnak címezte az utazót.
Ez először azért taposott keresztül Incén, minden mentegetőzés nélkül, hogy néhány kézi bőröndöt átvegyen inasa kezéből; azután megint retúr gázolt rajta keresztül, de már akkor Ince maga alá szedte a lábait, s akkor a lovag leszállt a hölgyet felsegíteni a kupéba.
A hölgy fekete selyemruhába volt öltözve, s arcát sűrű, kék selyemfátyol takarta.
Kísérője a kalauzzal németül beszélt, az inasával franciául; a vele jött hölgyet cseh nyelven szólítá meg.
Azt mondá neki, hogy foglalja el a jobb oldali ülést az ablaknál, mert onnan szép a kilátás, a bal oldalon a sziklafal zárja el azt. A jobb oldalon pedig már az átellenes ülést Ince foglalta el: ő is természetesen a szép panoráma kedvéért.
Hogy miért használta a cseh nyelvet a gróf, annak az okát könnyű volt kitalálni. A kalauztól megtudakolta elébb, ki amaz útitárs, aki már benn ül a kupéban. Külföldről bejövő utazónak azon időben nagy ellenőrzés mellett lehetett az osztrák tartományokon végighaladni; erről már a kalauz is tudta, hogy ez egy magyar forradalmár hadvezér, ki salvus conductussal utazik a Magyar Kronlandba, hol országgyűlés lesz, melyre ő is meg van választva képviselőnek: Amerikából. Erről tehát fel lehet tenni, hogy nem tud csehül.
Annyit azonban szokott tudni a magyar ember, ha csehül nem ért is, hogy akárhol járjon is a világon, két hely közül őtet illeti meg a rosszabbik hely. Nem biz a! Hanem az jutott eszébe Incének; hogy íme itt egy boldog fiatal pár, minek legyek én akadály az útjukban, legyenek boldogok erre a rövid időre is; s felajánlá az idegen lovagnak (franciául) a helyet, amelyen ő ült.
A megszólított először gondolkozott rajta, hogy feleljen-e rá, azután alázatos bókolással, melynél éppen a túlzott nyájasságban volt a gunyor, azt válaszolá, hogy: „Köszönöm: mi csak testvérek vagyunk, s a tájat már ismerem.” S azzal leült a hölgy mellé.
Hát Ince azt sem bánta: nem sokat törődött velük. Szemei nem igyekeztek keresztültörni a rejtélyes saisi fátyolon, mely a letakart arc titkait fedé; hanem amint a vonat tovább robogott, ismét kinézett az ablakon, a változó panorámát bámulva.
És ismét eltáncoltak előtte a harlekin házak, szeszélyes betűrejtvényeikkel: egy kanyarulatánál a vaspályának egy közel épült ház szinte repülve tűnt el az ablak előtt, annak a gerendái ezeket a betűket adták ki: „HANNA”.
A fátyolos arcú hölgy kinyitotta az ablakot, s messze kihajolt rajta.
Amikor visszavonta a fejét, már nem volt arcán a fátyol. Szép márványszobor volna, ha kívül is kőbül volna. Nyugodt, szenvedélytelen tekintet; domború, magas, sima homlok egyszerű, lesimított gesztenyeszín hajjal, hosszúkás arca halvány; szemöldei egyenesek, szemei fejedelmien lenézők; szép csigahajlású ajkain életunalom és embermegvetés. De e nyugodt elbámulást néha egy-egy szeles mozdulat, egy ideges fejfélrekapás szakítja félbe.
A hölgy be akarta zárni a vagonablakot, s sokáig elvesződött vele, amíg sikerült az neki; bátyja nem segített neki: valószínűleg elszenderedett, skót útisapkás fejét a szegletnek támasztva. Incének pedig nem volt bátorsága felajánlani, hogy majd ő bezárja azt az ablakot. Csak úgy sugárzott a hidegség errül a hölgyrül.
Hiába volt olyan szép. Minden vonásárul rá lehetett olvasni az a „tied”. Sohasem „enyim”: mindig „tied”.
Mikor az ablakot becsukta, meleg lett a kupéban: le kellett vetnie felső köpenykéjét. Gyönyörű termete volt. Váll, kebel, karcsú derék, mint egy istennőnek.
Ince nem ölhette meg magában azt a gondolatot, hogy ez a hölgy igen szép. S jólesett neki az a másik gondolat, hogy a férfi mellette csak bátyja.
De meg nem szólította volna azért. Ez kettős szentségtörés lett volna: egy az élő, más a halott iránt.
A szép hölgy kezén finom svéd kesztyű volt, az egyiket lehúzta. Hófehér, ideges, erős keze volt, végeiken visszahajló rózsás ujjakkal. A negyedik ujján volt egy gyűrű, gyémánt solitaire-rel. A nap besütött az ablakon, rá a gyémántra, mely szivárványcsillagokat szórt körül az átelleni falra, e csillagok odaragyogtak Ince szemei közé.
És azok a sötét fekete szemek is oda bámultak rá. Csak bámultak: nem ragyogtak; éppen úgy nem volt tudomásuk arról, hogy szikráikat halandó ember szemeibe lövellik, mint annak a gyémántnak.
Incének rosszul esett a fény. Az idegen szép szemek fénye. A kripta nem tűri a napot: neki elég a maga halotti mécse. Neki fáj most ily szép nőalakot ily közelből, ily mozdulatlanul látni. Maga a ránézés is hűtlenség vádja volt lelkében. Ah, az az elveszett kedves halott emléke erősebb sacramentum most, mint az egykori szüzességi fogadalom a kolostorban.
Lehunyta a szemeit. A vasúton szabad az embernek elaludni hölgyek előtt is.
De ő azért nem aludt. Látta félig nyílt szempillái alól, hogy a szoborszép hölgy egy gyors mozdulattal lehúzza ujjáról a gyűrűt, s a gyémánttal e betűket rajzolja egymás után a vagon ablakára: HANNA.
Tehát: „Hanna?”
De vajon miért írja valaki a nevét egy vasúti kocsi ablakára?
A hölgy újra felhúzta ujjára a gyűrűt, s aztán a kesztyűt.
Ince aztán egészen lehunyta a szemeit.
A bátya pedig, aki alunni látszott, halk hangon megszólalt, s azt mondá a szép hölgynek csehül.
„Hanna, ha kiszállunk a vagonból, én azt az ablakot véletlenül ki fogom törni.”
Azt hitte: útitársuk nem tud csehül. Az pedig értette ezt a nyelvet is; s most aztán gondolkozott a mondat előzményeiről és következményeiről.
Egy szemrehányó hang aztán azt súgá lelkébe: „Mi közöd neked egy idegen hölgy titkaihoz? Mit találgatod azt? ő a másé!”
S ez a gondolat erőt vett rajta. Úgy lezárta a szemeit, hogy valóban elaludt, és aztán álmodott.
Azt álmodta, hogy ismét a tengeren van, és repül sebesen vitorlás hajón. Éjszaka van: a csillagok ragyognak, a hold világít.
S a hold fényében egy gőzhajó tűnik fel: egy lobogós steamer, mely szemközt jő. Ince távcsövét veszi, s a közeledő hajó nevét iparkodik elolvasni. Ez az Ossian, Ossian! Ugyanaz a hajó, mely alatta törést szenvedett, melynek roncsában Serena elmerült. Pedig valóban az. Már a hajó orrára faragott hárfás skót bárdot is ki lehet venni. Hát nem süllyedt volna el? A födélzeten egy hölgy sétál magányosan, fekete ruhában. Kék fátyolát, fekete köpenyét lebegteti a szél. Ha ez Serena volna! Miért ne lehetne? Ha az Ossian megvan, akkor neki is rajta kell lenni. Csakhogy ő nem viselt fekete ruhát. A gőzhajó még közelebb jön a vitorláshoz. A hosszú ezüst vonal végignyúlik utána a holdsütötte hullámokon, s a hosszú fekete füstkígyó az égen. A távcső azt hazudja, hogy ez a hölgy mégis Serena. Hiszen találkozásra jön. Már a távcsőre sincsen szükség: puszta szemmel is kivehető arc és alak. Serena! Csakugyan te vagy az? Látsz engemet is? A hajón levő alak fehér kendőjével int felé.
Aztán eszébe jut az álmodónak, hogy most csak álmot lát. Eredj! Hiszen csak álomkép vagy. Sokszor ámítasz így. Mindjárt fölébredek, s aztán nem leszesz itt.
És az Ossian az ismerős alakkal egyre közelebb jön.
De mi ez? Alusznak a kormányosok mind a két hajón? Hiszen ezek egyenesen nekivágtatnak egymásnak. Ohé! Steward! Kapitány! Ohé!
A közeledő gőzös dübörgése már hallik, a lapátcsapások egyre jobban zuhognak. Most megelevenül egyszerre a fedélzet. Matrózok szaladnak. Kormányosok ugranak a kormánykerékhez: csengetnek, süvöltenek veszedelmesen. Késő! Az összeütközés kikerülhetetlen.
A steamer backbord oldalával jön neki a vitorlásnak. Ott áll a mellvéd előtt a hölgy. Ő az maga, Serena. Már oly közel van, hogy a másik hajó mellvédjéről kihajló férj karjai elérhetik az övéit. Még közelebb is fog jönni. Egy villámperc múlva egymásba ütődik a két hajó; kábító recsegés hangzik; a hölgyet odadobja a hajó férje keblére, s a két roncs összeszorítja őket egymáshoz.
Ince felriadt álmából. Az idegen hölgy ott feküdt a vállain. Bátyja pedig oda volt sajtolva két formátlan tömeg közé, csak feje állt ki belőle, rettentően eltorzult arccal. Körülöttük roncs; forgács, tört vasak.
A vonat egy szemközt robogóval összeütközött, s ők az egymásra döntött vagonok romjai alá kerültek.
AHA! NANA! Mondák rá a körülálló tarka házak.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
