Az „Újvilág”
Az „Újvilág”
Bántotta Incét az a gondolat, hogy Bauernhass Siegebert gróf neki consorsa. Társa! El sem válhat tőle; mert egy engedélyokmányon áll a nevük; el is van már készítve szövetségüknek az emléke vasbul: az x–y-i vasút.
Kezdte összevetni a körülményeket, s ennek az egy „idegennek” a kitalálása tömérdek aequatiót megoldott.
Bauernhassnak azért kellett őrá gondolnia e vállalat tervezésekor, hogy közvetve Hannát tegye gazdaggá. Ő úgy jutott a konzorciumba harmadiknak, mint Siegebert hajdani imádottjának férje.
Mármost azt is kitalálhatja, miért volt második találkozásukkor Siegebert oly erőltetett nyájassággal hozzá? Ki tudathatta vele azt, hogy ő a kesztyűs kézszorítást megbántásnak vette?
De hisz ezt mind megjósolta neki előre Walter Leó! Megmondta, hogy az eszményképet legyőzni pirrhuszi győzelem lesz. De hát csupán eszménykép-e Siegebert Hannára nézve? Vagy annál több is? itt a göcs!
Az a pletykaasszony ott Bécsben tud még valamit. Féltékenykedése, bosszúsága rávette Incét, hogy legközelebb, mikor Bécsbe felmegy, felkeresi Caesarine-t.
Pedig most már sok dolga volt Bécsben. Vannak emberek, akiknek az a fátumuk van, hogy csak az ablakukat kell nyitva hagyni éjszakára, s reggelre orozva betörő idegenek telerakják az íróasztalukat pénzzel. Csak félre kell fordítani a fejét, hogy a zsebébe dugjanak valami nyereséget. Szerelmes volt belé a pénz. Az kereste őtet.
S most már óhajtott gazdag lenni.
Amint lemondott a dicsvágyról, egészen más eszmekörbe tévedt, más emberek, más fogalmak hatottak mindennap életére.
Megváltozott ízlése, életmódja, szenvedélyek ébredtek fel nála, miket eddig másokban kigúnyolt, s uralkodó hajlamok szálltak téli álomra nála, mik eddig jellemét igazgatták, tetteit vezérelték.
Most már Walter Leó megkérdezése nélkül is tudott vállalkozni, s minthogy minden kísérlete sikerült, egybe sem vesztett bele; egészen elhitte magárul, hogy neki ehhez lángesze van. Nem is igen válogatott. Tíz-húszezer forintos nyereségekért is aláírta a nevét.
Aztán azt is tapasztalá, hogy a gazdagságnak saját nimbusza van. Azért, hogy vitézül harcolt nagy eszmékért, kapta azt, hogy gyanús embernek tartották; azért, hogy az eszét fárasztotta a közjó és közmívelődés érdekében, azt nyerte, hogy megkritizálták; hanem mikor elkezdett a neve után 1000-eket írogatni, jótékony célokra, hulladékát könnyen gyűlt nyereménynek: azért nemesi rangra emeltetett. Amikor nagy érdemei voltak rá, akkor el nem fogadta volna e kitüntetést.
Mikor Vihnyéről hazaérkezve ismét felment Bécsbe, titkárjának itthon meghagyta, hogy ami levelei öt-hat nap alatt érkeznek (addig nem jön vissza), azokat csomagolja össze, s küldje utána az ismert szállodába.
Az érkezett levelek között aztán talált négyet, amiknek címzetén Hanna kézírását ismerte meg.
Remegő kézzel bontá fel az elsőt. Tehát mégis megszólal az engesztelhetetlen! – Nem szólal meg. – A borítékból üres papír hull ki. És így a másodikbul, harmadikbul, negyedikbül. Egy betű sincs azokba írva.
Ince megint félreértette Hannát. Azt hitte, Hanna őt bosszantó gúnnyal akarja üldözni; mindennap egy üres papírlappal juttatva eszébe, hogy közöttük semmi mondanivaló sincs többé. Pedig ez nem azért történt.
Hanna azelőtt mindennap írt a fürdőhelyről levelet férjének. Ezt tudta már a postamestertül az egész fürdőközönség. Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy férje eltávozása után mindennapi levelei elmaradnak; hogy a világ kitalálja, ami közöttük történt. Büszkeségét takarták az üres levelek.
Ince szívtelen kínzásnak vette azt. Most már valóban rászánta magát, hogy elmenjen Caesarine-hoz.
Meg akart tudni valamit.
Hanem a sorsnak úgy tetszett, hogy mást tudjon meg, mint amit akart.
Caesarine helyett Fatimét találta otthon egyedül.
Caesarine fontos családi ügyek elintézése végett jár künn Belle Ange úrral. Fatime ott marasztotta a látogatót: önálló hölgy volt, művésznő.
– Köszönöm önnek, hogy visszajött még egyszer! – szólt kezét nyújtva Incének.
– S ön örül annak, ha engem lát? Eddig azt hittem, hogy csak azáltal okozok örömöt, ha valahonnan elmegyek.
Fatime e szónál hosszasan nézett Ince szemébe, mintha ki akarná olvasni e szavak értelmét, s aztán rögtön, mint egy orvtámadás, oly véletlenül fordult hozzá ezzel a kérdéssel:
– Nem sikerült önnek kiengesztelni Hanna grófnőt?
– Nem.
A leány erre a két kezét keblére tette, s szemeit ég felé emelve, nagyot sóhajtott: egy nagy hálafohász volt az.
– Az ég meghallgatta imádságomat!
– Hogyan? – szólt Ince elbámulva. – Ön ezért imádkozott? – Hisz ön kért rá, hogy azt tegyem.
– Akkor Walter Leó is hallotta, hogy mit beszélek.
– És most?
– Most csak önnek beszélek egyedül.
– S ön kívánta azt, hogy én ki ne béküljek?
A leány levonta szemöldeit azokra a nagy sötét szemekre. Egy gyönyörű kézíj volt együtt e két fekete szemöldök, nyilazásra kész. Varázsló, megigéző tekintete volt.
– S ön azt hiszi, hogy én nem tudom, mi következése lesz annak a kézcsóknak? hogy én csak ügyetlenségből, balgaságbul ejtettem ki azt a szót, ami önöket így szétzavarta? olyan bizonyos voltam afelől, hogy ezzel egy jégtengert állítok önök közé, mint arról, hogy élek.
– S miért tette ön azt akkor?
– Miért? Miért? – szólt a leány, s egész alakja reszketett az indulattól. – Azért, mert Starrwitz Hanna grófnőnek nincs joga bírni egy kincset, melyet megbecsülni nem tud, melynek értékét nem ismeri.
– Fatime!
– Az égre kérem, ne nevezzen engem Fatimének. Ezzel a névvel vagyok eljegyezve a pokolnak, s az ő földi képviselőjének, a publikumnak. Nevezzen engem Serenának. Térden állva kérjem-e, hogy mondja nekem: Serena? Hisz ön adta nekem ezt a nevet.
– Jó. Legyen. Serena.
– Tehát tudja ön meg, hogy van egy Serena, aki attól a pillanattul fogva, melyben önt először meglátta: nem gondolt egyébre, mint hogy a porbul kiemelkedhessék, oly magasra, hogy ön egykor meglássa őt, és észrevegye. Hét esztendeje annak, hogy én szolgálok ezért a célért, mint a pátriárka a pusztában. S mikor ott virradtam meg számtalanszor a tanulmány mellett átvirrasztott éj után, mert nappal dolgoznom kellett, hogy kenyerem legyen: ez a remény újítá meg erőmet. Tűrtem annyi nyomort, amennyiről a Terézia-rend hölgyei nem is olvastak együtt és valamennyien, s megválthattam volna magamat belőle, mert szép voltam, egy visszaadott mosolygás árán! És én nem adtam senkinek vissza e mosolyt; tartottam annak a számára, akitől lelkem sugárait kaptam. S hittem, hogy egykor annak adhatom. Óh, hányszor sírtam térden egy szentkép előtt, s imádkoztam hozzá: óh, megdicsőült eszményképem, te csillagsugáros hölgy, ki felszálltál mély tenger fenekéről az égbe: ne add másnak földön hagyott kincsedet; vezesd az ő útját az én utamon keresztül, hogy lásson meg engem! S utam fényes lett, diadalmas, koszorúkkal hintett. Felfelé törekedtem. Azt hittem, nem lehet neki olyan magasan járni, hogy valahára fel ne jussak hozzá. S ekkor – előjön egy hidegvérű úrhölgy, aki unatkozott meg nem szolgált kényelmében; megharagszik valakire, s dacbul, dölyfbül letépi azt az útjába esett virágot, amit én könnyeimmel öntöztem mindennap!…
Ince elzsibbadtan állt, és bámulta e titokteljes lényt.
A leány összeszorítá ajkait; fogaival zsebkendőjébe harapott, s aztán folytatá:
– Ne féljen ön: nem fogok sírni. Ma rossz vagyok ahhoz. Mikor meghallottam, hogy Starrwitz Hanna grófnő elvette Áldorfai Incét (mert az vette el önt), első gondolatom az volt, hogy odamegyek mármost én az ő helyére. Cseréljünk. Kolostorba megyek. Ejh! kinevettem érte magamat. Nem leszek apáca! Ellenkező leszek! Ha szétszakították a szívemet, tépem én még apróbbra, s odahajítom a világ bolondjainak: szedjék fel! Menjünk kacagni, ittasulni, belerohanni abba a forgószélbe, ami a többit is magával ragadja. Ekkor megbotlottam valamibe. Az imazsámolyom volt. Megtanultam imádkozni. Indulataim lecsillapultak. Azért imádkoztam, hogy legyen hát boldog az, akihez gondolataim zarándokolnak. Tegye őt szerelme által idvezültté az a nő, aki őt olyan ingyen kapta a vak sorstul! Fogott önön az én imádságom? No, ne hallgasson el. Ne forduljon félre! Feleljen igazán, szívére téve kezét: volt-e egyetlenegy napja, amelyben össze ne hasonlította volna őt azzal az én megdicsőült szentemmel, s vádat ne sóhajtott volna az égre, amiért őt elrabolta a földtül!
Ince keble önkénytelenül visszhangzá e sóhajt most is.
– Üljön le, kérem – szólt a leány. – Ön nekem bírám e percben. Én gyónok és vallok. Ítéljen el. Azt hittem, hogy elcsillapítottam már a vihart szívemben; megnyugodtam abban, amit a sors határozott. Ekkor a végzet közbehozta pesti vendégszereplésemet, s ennek folytán az érintkezést a fényes előkelő körökkel. Óh, itt Bécsben korábban is be voltam azokba vezetve: önöknél csak akkor, mikor szükség lett szolgálatomra. Itt megláttam önt újra. Ekkor megtanultam azt, hogyan lehet az embernek erős akarat által megakadályozni azt, hogy a láz kitörjön rajta. Ön engem meg sem látott, csak végigment a termen. És azután hallottam önrül beszélni. Óh, miket beszélni! Akit én magamban egy fennkölt lovagnak, egy félistennek bálványképében mint oltáralakomat rejtegettem, azt e fényes termekben csak gúnyolni tudták. Egyszer Starrwitz Hanna grófnő jelenlétében élceltek önre. Azt beszélték, hogy régi elveit megváltoztatta, hogy elpártolt, felcserélte a tábornoki babért a kormányi keggyel. Hanna grófnő azt mondta erre: „Nem értek hozzá, nem tudom mi a politika; nem olvasom az országgyűlési beszédeket.” Óh, hiszen én sem értek hozzá; én sem tudom, mi a magas politika; de egy dolgot mégis tudok! – Ugyan: nem mondta el önnek Hanna grófnő, hogy akadt mégis a társaságban valaki, aki szembe mert szállni az egész gúnymosolygó Bábellel, s azt merte mondani: „Én bizonyos vagyok felőle, hogy Áldorfai férfijelleme oly magasan áll, hogy ha valamit tett vagy mondott, amit érteni nem lehet, az azoknak a hibája, akik nem értik, nem az övé!” Nem mondta el azt önnek Hanna grófnő, hogy valaki merte önt védelmezni egész szenvedéllyel, egész szívvel? s hogy az a valaki egy nő volt, egy komédiásnő! akinek ön semmije sem: még csak honatyja sem, mert neki hazája sincs!
Ince sötéten nézett maga elé. A sértett büszkeség démona árnyékozá be arcát denevérszárnyaival.
– No, de jól van – folytatá a leány, homlokát megdörzsölve két kezével. – A hír, a név, a férj nyilvános élete mit tartozik az asszonyra? A nő lehet eziránt közönyös. Sok nőt ismer a világ, kinek férjét a közvélemény elitélte, s aki mégis szereti férjét. Ezt akartam még megtudni. Lehet-e őt nem szeretni annak, aki őt magáénak nevezheti? A titoknak hangja van. S az asszonyok még a szemeikkel is hallanak. Két összetalálkozó tekintet egyetértése, egy véletlennek látszó összejövetel. Közönyös arckifejezéssel elmondott, de suttogó szavak; kézszorítás, mely biztatást fejez ki: óvakodó körültekintések, más asszonyok gúnymosolygásai. Óh, én meg tudom azoknak értelmét fejteni, mert mesterségem a komédiázás, s sokat tanultam ily helyeken a mesterségemhez valót.
– Mit akar ön mondani? – szólt berekedt hangon Áldorfai, felugorva helyéből.
Most aztán a leány ült le egy karszékbe, s fejét tenyerébe hajtva, a legnagyobb nyugalommal mondá e megölő szavakat:
– Azt, hogy Starrwitz Hanna grófnő nem érdemes arra a kincsre, amit a vaksors ölébe dobott.
– Serena, gondolja meg e szót!
– Meggondoltam azt már akkor, mikor odamentem az ő oroszlánbarlangjába, s kitöltöttem neki a keserű poharat: „Megissza-e, vagy nem issza?”
– Mit tett ön azzal?
– Neki semmit. Nem itta meg. Körülbástyázta magát jéghegyekkel; üvegharang alá tette a szívét. Megvédte magát.
– Mit akar ön, Serena! én férj vagyok! Hanna hitvesem.
– Mit akarok? Azt, hogy mármost hasonlítsa ön össze ezt a két nőt. Az egyik, a büszke félistennő, elutasítja magátul azt a férfit, akit boldoggá tennie édes szent kötelesség; eltaszítja őt, nehogy egy családbeli főpap, nehogy egy istenfélő imanéne elszörnyedjen azon, hogy férjének fejét valaha a szentelt chrysma érte, s még kétségbe vonják, hogy a dogmák szerint üdvös volt-e őt szeretnie? a másik pedig, a nép söpredéke, a koszorúkkal beszennyezett komédiásnő nem kérdi, mit mond a világ idelenn? mit ítélnek az égi seregek egykor odafenn!? csupán szeret, szeret!…
És azzal zokogva zuhant végig a földön. Ince fel akarta őt emelni.
– Menjen ön! Hagyjon el örökre! Ne lássam többé soha!
Az alcovenben volt egy falióra. Az elkezdett e percben zenélni; ezt a melódiát pengte: „Du hast mich nie geliebt.”
Áldorfai nem hallgatott e méla csábító hangra; de úgy tetszett neki, mintha azzal együtt egy másik hang azt mondaná neki, hogy e könnyeket az ő kötelessége letörülni.
És azontúl sokszor letörülte ő még e könnyek ismételt árjait ez óramű méla dallamának hangjainál; sokszor vegyült a „Du hast mich nie geliebt” a zokogás melódiája közé: mintha együvé tartoznának ők.
Ettől a naptul fogva Áldorfai Ince nem viselte többé a medaliont keblén a két szemközt fordult nő arcképével.
És azzal együtt ama tenger alól felhangzó szó is elhallgatott rá nézve egészen.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
