Hátrafelé fölfelé
Hátrafelé fölfelé
Bizony megcsókoltad te a feszületet, kedves barátom, mikor a püspök odanyújtotta eléd – kötődék Biróczy az ő kedves barátjával, Kálmánnal, amint vége volt a keresztfelszentelési szertartásnak, mely István király napján a Decséry család templomában megtartatott. Ez alkalommal a vidék notabilitásai meghívattak; a püspök maga pontificált, két kanonokja kíséretében; Dorothea grófnő énekelte a magánhimuszt a zenekarban, gyönyörű csengő szoprán hangjával; az olyan fiatalember pedig, mint Kálmán, kardosan, magyar ruhában szolgáltak a közrendnek. A püspök aztán közölt velük minden szent áldást, nem kérdezve, ki igazhivő, ki eretnek. Biróczy termetének rendkívülisége által fel volt mentve a szolgálat alól, s olyan helyről nézhette a szertartást, ahol nem osztottak tettlegesen kifejezett malasztot.
– No, de valljuk meg, hogy örömest tetted – folytatá a csipkelődést Biróczy. – Azt a helyet érinték ajkaid a mi urunk Megváltónk aranyból formált alakján, amelyet egy perccel előbb a mennyei szépségű Dorothea grófnő ajkai érintének, s így kétszeres volt az áldás. Hát még, ha a mi urunk Üdvözítőnk nem volna ott a két csók között.
De már ezért Kálmánból kitört a nemes harag.
– Eredj! Te Momus! Egy lélegzettel szidalmazod a szűz erényt, a jó barátodat és az Üdvözítőt.
– Én pedig semmit sem mondtam, ami, ha úgy történnék, azért akár a szűz erény, akár a jó barát, akár az én Üdvözítőm haragra gerjedne.
…A szent szertatást úri lakoma fejezte be, melyben Kálmán a főasztalhoz jutott, ahol a notabilitások ültek. – Az alsóbbrendű vendégseregnek a mellékterem virult. A főasztalnál ültek a grófi család tagjain kívül a püspök és két kanonokja; két testvér Dombrádi, mindkettő nevezetes egyéniség. Az egyik, az idősebb, háromszázötvenkét fontot nyom, a fiatalabbik sokkal karcsúbb, az csak háromszáznegyvenháromig vitte. Vasszék, vaságy kell nekik, más minden pozdorjává törik alattuk. S ha valaki megbámulja csodás előmenetelüket, annak büszke dicsekedéssel mondják, hogy az még mind semmi, de van egy harmadik testvérük, az még tizenhat fonttal nyomatékosabb. Egyszer Pesten voltak mind a hárman, hozattak maguknak egy bérkocsit. Amint az első testvér lejött a kocsihoz, a fiákernek tátva maradt a szája ijedtében, mikor a másodikat is meglátta, a haja szálai ég felé emelték a kalapját, de mikor a harmadik is előállt, közévagdalt a lovainak, s úgy elvágtatott, hogy még talán most is szalad.
Joviális két derék ember. Omlik belőlük a jókedv. Adoma, áldomás ki nem fogy annál az asztalnál, ahová ők leülnek.
Ott van a helybeli tiszteletes is, a kálvinista pap; a gróf minden ünnepélyes alkalommal asztalához szokta őt hívni; amit pedig az nem igen nagyon kíván; nincsen ő az ilyen úri étkezéshez szokva, s aztán mindig megfekszi egy hétig a lakmározást. Otthon az „emberem” (így hívja a feleségét) még azonfelül leszidja, hogy minek ivott olyan sokat, mikor ismeri már a természetét.
A jó öreg tiszteletes kapott rajta, hogy egy „nostrast” sejthetett meg az asztalnál: – Üljön ide mellém, uramöcsém – könyörge Kálmánnak –, aztán figyelmeztessen, kérem az egekre, hogy mi a megennivaló; valami kígyót vagy békát meg ne egyem ennél az úri asztalnál; ha pedig látja, hogy nagyon sokat találtam már inni, adja tudtomra szép hegedűszóban, mondja azt, hogy „nagyon erős ez a bor”.
Aztán csak meg is kérdezett mindent Kálmántól, hogy mi az, amit most hoznak. Az a makaróni nem valami kígyófajta-e? Mert ha ő valami kígyót meg talál enni, attól ő mindjárt meghal.
Hogy elítélte magában a két kövér kanonokot, akik még a csigabigát is megeszik tucatszámra. Nekik való az, mert pápisták.
Föltette magában, hogy nem fog bort inni; de aztán csak lehetetlen volt megállni a fogadását. Az egyik kanonok híres tósztmondó volt; megkívánta a konstitúciója, hogy minden étel előtt, s minden étel után egy tósztot mondjon, s mikor ez a jogcím elfogyott, akkor a felebaráti szeretet diktálta reá azt a kötelességet, hogyha még van valaki az asztalnál, aki nem volt felköszöntve, megtósztozatlanul ne maradjon. Ezúttal harmincketten ültek az asztalnál. Tósztjaiban rendesen testvérére szokta a felhívást intézni: szállok az úrnak. Azt mondta rá: „állok elébe” – s tölte poharába. De miután a szónok tósztja hosszú vala, a fölhívott nem várhatta végét, közben kiitta poharát, s végül újra töltött. Ilyenformán az egyik harminckét poharat ürített, a másik hatvannégyet. Az égi gondviselés őrködött fölöttük, hogy semmi káros következménye ennek nem volt.
Tehát Kálmánra is jutott egy tószt. A kanonok úr eldicséré annak minden őseit, őtet magát, jó tulajdonságaival, végül afölötti sajnálkozását fejezte ki, hogy miért ily jeles, kitűnő ifjúnak eretnekül élni a világban, s óhajtá, hogy az a boldogságos szűz, kinek képmását a kastély is őrzi (gyöngéd célzás Dorothea grófnőre) szelíd tekintetével vezesse e derék ifjút az igaz útra.
De már ez ellen a tiszteletes felpattant! Gróf ide, püspök oda, ő a maga vallását kisebbíttetni nem engedi. Ő a maga nyájából ily becses juhot elcsábíttatni nem enged.
No, ebből azután tökéletes lett az asztal fölötti mulatság. A tiszteletes a vallási vitatudományban nagyon jártas férfiú volt, csak úgy labdázott negyedfél mázsás embereivel, s tűzbe jövén, annyi borfélét beszedett, hogy Kálmán jónak látta a lábát megnyomni az asztal alatt s fülébe súgni: „tiszteletes uram, nagyon erős ez a bor”.
– Ha erős, ne igyad fiam! – vágott neki vissza a lelkesült harcos, s a harc vége aztán az volt, hogy Biróczynak be kellett jönni azzal az üzenettel, hogy a tiszteletes asszony ideküldött, hogy menjen haza, mert baj van, s arra azután a gróf intésére Kálmán hóna alá vevé a tiszteletest egyfelől, másfelől Biróczy, s elvezeték szépen a parókiáig, folyvást épülve szent Ágoston citátumain; otthon pedig szépen lefektették, s nem kellett neki ringatás.
– Látod, bajtárs – mondá visszatértükben Biróczy Kálmánnak –, ez az élet filozófiája. A hithűség és buzgalom ilyen vedlett vakolatú házba vezet, a nagyurak gráciája pedig olyan palotába, amilyenbe visszamegyünk; „flecti, non frangi” (hajolni, nem törni), ez a jelszó a jó magyar nemesi címerre. Te már megtaláltad a „gradus ad Parnassum”-ot. Ott ugyan nincs Parnassus, de van más. Szépen lépegetsz fölfelé és – hátrafelé. Ahányat fölfelé, annyit hátrafelé. Hanem okosan teszed. „Sic itur ad astra.” (Így haladnak a csillagokig.) Lesz belőled nagy úr, méltóságos úr, grófnő férje, istennő férje; boldogságos szűz malasztja száll rád, égből és földről. Ha olyan szép fiú volnék, mint te: én is úgy tennék, mint te.
– Részeg vagy te bajtárs, nagyon.
– Az meglehet: akkor támogassuk egymást; mert te is az vagy. – Én, ha vagyok, bortól vagyok; te pedig szép szemektől vagy ittas. Ha a Katzenjammer előjön, nem tudom, melyikünknek a feje fog fájni jobban.
Mikor visszatértek a terembe, a tósztozás még egyre folyt; a férfiak még az asztalnál ültek, a hölgyek már elmenekültek onnan. Kálmánnak egy pillanatra alkalma volt Dorotheával összetalálkozni az amabilis confusióban.
A grófkisasszony megszorította a kezét és fülébe súgta:
– Most mondá atyám, hogy mához egy hétre statutióra vagyunk hivatalosak a kordicai uradalomba. Elmegyünk mind, ön is velünk jön!
Az a hang, az a szemragyogás, amivel e szó mondva volt!
Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.
Ez a kordicai statutio volt az, ami elől szerelemféltő dühében megszökött, s ez az, amire szerelmi boldogság diadalával fog sietni most!
Az ebédnek vége volt, az asztal felbomlott; mindenki sietett őnagyságának, a püspöknek kezet csókolni.
Ő is!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
