A félkezű ember
A félkezű ember
Egy év múlt el.
Szenttamásnak sáncai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom szerb harcos ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat ölükbe fektették, egy közőlük a guszlicán búsongó szerb éneket vert, néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík pusztán, mint a kísértetkiáltás.
Messziről egy szekér döcögése hallott s vidám ujjongatás. Rablott szekeret hajtott egy szerb katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé. Csak egy ló volt a szekér elé fogva.
A szerbek messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongással felelgettek neki.
Vigyorgó, szétvont képű legény volt az újon érkezett.
– Mit hoztál, Pável? – kiáltának rá társai.
– Bort, amennyi elég. Zsivány-magyartól vettem el ingyenképpen. Pincéjéből jött, el akarta előlünk lopni borát, de útját álltam, ő egyik lovára felkapott, a másikkal idevontattam a szekeret.
– Miért nem ütted agyon?
– Félig agyon volt már ütve. Fél pofája le volt vágva, fél szeme hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész embernek.
A szerbek hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett. A hordó fenekére krétával e szavak voltak írva:
„Köszöntet Szenttamási György.”
– Sokáig éljen! – kiáltának a rácok. – Igyunk egyet az egészségére tulajdon borából, amit el akart tőlünk lopni.
S ittak, vígan voltak, dalolt mindenki, ahogy torkán kifért. Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva jött a sáncok felé, s ahogy odaért, lerogyott, nem bírt tovább menni a fáradtságtól.
– Ki vagy? Honnét jősz? – kiáltozának rá a harcosok, felugrálva helyeikből.
– Adjatok egy ital bort – hörgé fáradtan a jövevény –, szerb harcos vagyok, szökve jövök Szenttamási György sátorából, adjatok innom, mert elveszek.
– Igyál, tartsd a szádat a csap alá, s aztán beszélj.
A jövevény fiatal halavány gyerkőc volt, nagyot ivott a hordóból, azután félénken széttekintve ismétli: „Szenttamási György kezéből menekültem.”
– Ki az?
– Nem hallottátok soha Szenttamási György hírét? – kérdé a szökevény elbámulva.
– Most jöttünk török Szerbiából, nem ismerjük emberedet, ki ördög az?
– Jól nevezted őt ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna el, mielőtt született.
– Beszélj róla. Hadd ismerjük meg.
– Nem lehet azt elmondani, amit ez az ember mível. Nincs egy nyugodalmas óránk, amióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja… Ah, borotok erős volt, fejem szédül.
– Igyál többet, majd helyre jössz, beszélj tovább.
– Nemcsak nyílt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopózik elárkolt falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyújtja tíz helyen a falvat, mire hazajuttok, házatok falára fekete betűkkel látjátok felírva: „Köszöntet Szenttamási György.”… Ah, fejemben valami ég. Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.
– Szólj, hogy néz ki, minő alakja? Ha meglátjuk egyszer, vége lesz hírének.
– Jarovácnál láttam őtet az égő város utcáin végigszaladozni, ölve, aki menekülni tudott. Ott szemem láttára egy égő házfödél rászakadt, azt hittem, hogy végképp eltemette; múlt télen, hogy Szeged előtt táboroztunk, egy csoport magyar átjött a jégen, legelöl egy rettenetes alak, csak a fele élt még, fél arca, fél szeme, fél karja hiányzott, s megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött.
„Én vagyok Szenttamási György!” – kiálta rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Ó, átkozott! Bár most is fagyva volnék, mint égek, a pokol van bennem.
A szerbek sápadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó fenekére írt szavakat.
– Ó, gebedjetek meg! Mit adtatok innom! E bor méreggel van tele!
S azzal hanyattvágta magát, s szörnyű görcsök közt kimúlt. Az életben maradt szerbek dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy perc alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra s balra a sáncok közt, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arccal elhaltak egyenként, az erősebb természetűek még reggel is kínlódtak, átkozva életet és halált.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
