LVII. FEJEZET • A pálos barát
LVII. FEJEZET • A pálos barát
Mikor Fráter György visszatért a királyné kíséretéből Kolozsvárra, leveté a lovagruháját, tokjába tette a kardját, felölté a fehér csuhát. Úgy fogadá a tisztelkedésre érkező királyi személynököket; Nádasdyt és Castaldót.
– Uraim, az én munkám be van fejezve – mondá nekik. – Magyarország és Erdély egy király alatt, egy országgá egyesült. Most énnekem semmi dolgom többé e világban. Eleget fáradtam, küzdöttem, sokat ellenségekkel, jó barátokkal még többet; öregember vagyok, megtört lélek vagyok. Nincs már egyéb óhajtásom, mint egyedül maradni az én Istenemmel. Én megyek a sajóládi pálos klastromomba vissza, s ott végzem, ahol elkezdtem.
– Azt kegyelmed nem teheti – mondá Castaldo. – Őfelsége kegyelmedet Erdély vajdájává és Magyarország kincstárnokává nevezte ki. Őfelsége kegyelmednek a címeit még szaporítani is fogja;
Magyarország prímásának bíborszéke vákál; oda kegyelmedet fogja őfelsége beültetni. S ahogy bizton tudom, őszentsége, Pál pápa már elküldé kegyelmed számára a kardinálisi kalapot.
(Tehát erdélyi vajda, prímás és kardinális! Az egykori kandallófűtő fiú!)
A barát arca nem változott derültté.
– Engem a fényes címek nem csábítanak. Sohasem használtam őket, sohasem pompáztam velük. Voltam, vagyok és leszek – „Fráter György.”
A spanyol gyanakodó természetű volt. Ebből a szavából Fráter Györgynek azt következtette, hogy ő ezeket a magas polcokat mind alacsonyolja, még fennköltebbre vágyik; a fejedelemségre.
Ekkor azonban Nádasdy Tamás fogta gyóntatóba Fráter Györgyöt.
– Tudod, Fráter György, hogy én mindig ellenesed voltam, sohasem szerettelek. Azért, mert sok eszed volt. Most is, hajó barátod volnék, azt mondanám; „ugyan jól sugallta a spiritus familiarisod, hogy itt hagyd most ezt a theatrum mundit, s hazamenj Sajó-Ládra, csendesen nézni, hogyan nőnek a kertedben a káposztafejek; amidőn az országos zűrzavar sűrűje kezdődik; mert itt bizony arra a fejre, aki itt vezetni akar, semmi gyönyörűség nem vár. Azt mondanám, hajó barátod volnék, hagyd itt ezt az eszeveszett népet, hadd falja fel magamagát, engedd a királyoknak és hercegeknek, hadd ökleljék egymást a koronáikkal, s ez a sok vaksi főnemes hadd menjen a falnak a fejével; te magad pedig mosolyogva nézzed a nevetni való tragédiát, halálveszedelmet a szőlőlugasod alól! De mivel ellenesed vagyok, rosszadat akarom, azért azt kívánom neked, hogy maradj itt; azon a főhelyen, melyet elfoglaltál. Ezekkel az átkozott ördögökkel, akik ez országot kívül-belül marják, egyedül te tudsz megküzdeni, a náluknál nagyobb ördög; a csalfáknak az eszén te jársz keresztül, a náluknál csalfább. Te boszorkánymester vagy, ki az egyik tenyeredben aranyat tudsz termeszteni, a másikban fegyveres sereget. Te varázsló vagy, aki pokolbeli bűvészettel meg tudod vakítani az ellenségeidet. Ezért oda is jutsz, a Tar Lőrinc tüzes nyoszolyája szélére. Ezért kívánom, hogy itten maradj. És azt se hidd, hogy háládatosok leszünk hozzád; se én, se a királyom, se a nemzetem! Szidni, átkozni fogunk, ellened incselkedünk, s mikor lehet, elejtünk. Keserűséggel van színig az a pohár, ami a számodra meg van töltve, Fráter György! Ez az a bizonyos pohár, amelynek elmúlásáért esedezett a nagy názáreti király a Gecsemáné-kertben. Ő nem futott el tőle; te elfuthatsz, itt a töviskoszorú vár!
– Itt maradok! – kiálta fel Fráter György. (A bíbornoki kalap nem csábítá el; hanem mikor a töviskoszorúról szóltak, az itt marasztá.)
S aztán kezét nyújtá Castaldónak, az is az övét neki.
Az a kéz ölte meg.
E siker után Castaldo magára hagyta a két magyar főurat. Meg volt felőle győződve, hogy az ő kecsegtetése a bíbornoki kalappal bírta rá Martinuzzit a kormányzói állás megtartására.
Négyszemközt maradván, azt kérdezé az országbíró a kormányzótul:
– Mit szándékozol tenni legelébb?
– Erre ugyan, ha azt tekinteném, hogy ellenségek vagyunk, nem tartoznám felelni; de miután van egy közös jó barátunk, Magyarország, s azt egyformán szeretjük, elmondom előtted a szándékomat. Legelőször is haladéktalanul megküldöm a török szultánnak az évi adóját Erdélynek, ötvenezer aranyat.
– Mit cselekszel? Hiszen Erdély mátul fogva Ferdinánd király tartománya.
– Nem ért ehhez az országbíró! A szultán nem tudja meg, hogy Izabella királyné és Ferdinánd király között ilyen szerződés köttetett.
– Már meg is tudta. Azt hiszed, a szultán csak a csauszok fülén keresztül hall? Nem láttad azt a francia marquis-t, aki az egész ünnepségek alatt folyton közöttünk járt?
– Marquis d’Ormey. A francia király követe volt. Most is itt van.
– Az rögtön megírta a királyának, hogy mi történt itt. Izabella leköszönt, János király elhagyta az országot, Ferdinánd hadai bejöttek Erdélybe. Ezt a tudósítást lóhalálában küldé el a francia király Sztambulba. Ezóta az a szultán kezében van.
– De az én követem nyomban a sarkára hágott a francia követnek, az én tudósításommal, melyben híven elmondom a szultánnak mindazt, ami nálunk történt. Lakodalom volt itt, nem trónváltozás. János király eljegyzését tarták a templomban Ferdinánd király leányával. Castaldo és Nádasdy nem hadvezérek voltak, hanem násznagyok, amit hadseregnek nézett a marquis, az nászkíséret; nálunk ez így szokás, ha vége lesz a „tyúkverőnek”, a nászvendégek hazamennek. Izabella János fiával kiment Erdélyből, de itt maradt Magyarországon, Kassa fővárosában, mely az ő birtoka; ott fog János király egybekelni a menyasszonyával.
– Hát ezt mind el fogja neked hinni a szultán, kivált, ha az adót is megküldöd neki; de hogy tudsz hímet varrni arról, hogy Petrovich átadta Ferdinánd királynak valósággal a temesi bánságot? Hogy Ferdinánd ezredei el is foglalták már Temesvárt, Lippát, saját kapitányai alatt, s minden bánsági erőd felcserélte Ferdinánd zászlóival Zápolya zászlóit?
– Csodálom, hogy olyan dolgot kérdezhetsz tőlem, amire már magad megfeleltél. Azt mondád; Petrovich adta át a bánságot, Temesvárt Ferdinándnak. Akkor ez Petrovich dolga.
– De ő ezt Izabella parancsára tette, s Izabellát te kényszerítéd a szerződés elfogadására.
– Ezt te tudod, de a szultán nem tudja. Én pedig eltagadom.
Nádasdy elkezdett hahotával kacagni.
– Ez remek csélcsapás! Hát te most a szegény, jó buta Petrovich hátán mászol ki a hínárból, aki kézzel-lábbal ellenkezett a kiegyezés ellen, s most ő viselje a te bűnödet?
– Hiszen nem bűn, hanem erény volt a kiegyezés. Én az erényemet ruházom át a jó öregre, akinek úgyis mindegy már, akár szereti a szultán, akár haragszik rá.
– Ördögi praktika!
– Te mondád, hogy ördög vagyok.
– Hanem ennek a csúfságnak* lesz majd egy komoly oldala. A szultán elhisz neked mindent az utolsó szóig. Petrovich volt az ő elárulója. Téged megtart a kegyében. Erdélyt háborítatlanul hagyja, kivált miután megmutattad neki, hogy a támadását négy oldalon vissza tudtad verni, s még jobban is odaverhettél volna, ha akarád – hanem ehelyett a Bánságot fogja megtámadni teljes erejével. Hát akkor, ha Ferdinánd királyt Temesváron és a Bánságban támadja meg Szolimán szultán, mit fog akkor tenni az erdélyi vajda?
„Tréfa” helyett használták e szót.
– Erre is felelek neked; nem az országbírónak, aki nekem ellenségem, hanem Nádasdy Tamásnak, aki igaz magyar hazámfia.
Tehát ha azt látom, hogy Ferdinánd király az ő vezéreivel, teveled, Báthory Endrével, Castaldóval olyan haderőt állít a török ellenébe, mely képes azt Temesvárnál feltartóztatni, akkor bizony mondom neked, hogy én innen Erdélyből egy olyan ármádiával rohanok ki, aminőt még magyar nem vezetett, s a törököt közrefogva, letöröm a szarvát. Ha azonban ti csak holmi dibdáb csapatokkal álltok ki a török elé, s csak azért, hogy futástokkal megmutassátok neki az utat; ha Ferdinánd király, Károly császár meg a vitéz magyar főurak nem tudnak több sereget összehozni Magyarország védelmére ennél a mostani „násznépnél”, akkor én itthon maradok, lábhoz teszem a puskát, s ha csak jajgatni tudtok, még én is titeket ütlek, hogy még jobban jajgassatok.
– Becsületes válasz! Világos szó!
– Egy ördögtül. Egy csélcsapótul. Mármost tudod jól, hogy miben járok. S majd ha hallani fogod, hogy a törökkel barátkozom, ítéld meg a most hallottak szerint: mi a szó? Mi a szándék? Mi a cselekedet? Ez alatt a fehér csuha alatt páncéling van. Ha magyarok és németek összefogva, komolyan verekesznek a törökkel, a barát leveti a csuhát, s együtt verekszik velük; de ha a magyarok csak káromkodni tudnak, akkor a barát összehúzza a csuháját, és imádkozik. Én Erdély kormányzását elvállaltam. Erdélyt megtartom, oktalanul föl nem áldozom. Ez a kulcsa mindannak, amit mondok és cselekszem.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
