XXX. FEJEZET • A védőangyal

Full text search

XXX. FEJEZET • A védőangyal
A király belső szobájában fogadta a barátot, ahová még udvarnagyjai sem voltak járatosak. Kezét nyújtá neki, s magával szemközt leülteté.
A király mellett, egyenlő magas, faragott támlájú karszékben ült Bona királyné, a másik oldalán pedig a királyi csemete, Izabella. Karcsú, nyúlánk hajadonná nőtt fel a leány, kit tizenöt év előtt megkeresztelt a fehér barát, midőn annak az egész országban nem akart senki keresztapja lenni. Nagy, sötétkék szemei elárulták ábrándos lelkivilágát, ajkai erős szenvedélyre vallottak, de még a szűzi ártatlanság bimbójába zárva. Olyan volt, mint egy álomtünemény, karját apja térdére nyugtatva s arcát kezére fektetve.
A barát nem várt a felhívásra, beszélt lelkének teljes hevével, egész ékesszólásával. Elmondá sor szerint hazájának nagy szenvedéseit, hogy folyott a magyar és lengyel vér Mohácsnál egy patakba, testvérré egyesülve a halálban, testvérként várva a feltámadásra. Hogy dúlja azóta ellen és pártviszály e siralomra érdemes országot.
És azután beszélt Zápolyáról, mint arról a kimagasló alakról, aki egyedül van Istentől küldetve a romjaiban heverő országot újra fölépíteni. Leírta daliás alakját, harcban rettenthetlen bátorságát, önfeláldozó hazaszeretetét, szívbeli jóságát, balsorstól megtörhetlen vidám lelkületét.
Addig festé lángszínekkel a védencét, amíg az ifjú királyleány szemei megteltek könnyel. Felemelé az arcát a királyhoz, s azt kérdé rebegő szóval:
– Ő az én bátyám, ugye?
(Azt hallotta már a királyleány, hogy Zápolyának a húga volt az ő atyjának az első felesége.)
A barát beszéde egyre hevesebb lett. Elmondá, hányféle ellenség dúlja most Magyarországot. Egy a török, kettő a német, harmadik a rác, negyedik az új vallás, a reformáció és ellenében a túlsoron a vakbuzgó, erkölcstelen főpapok, s aki legrosszabb ellenség, maga a két pártra szakadt magyar: itt kuruc, ott labanc. Hét ellenség van most az országban!
– S teneked van hited, hogy e hét ellenséget leküzdhetni? – kérdé a király.
– Hiszem.
– Ki által?
Egyik ellenséget a másik által. Hol az egyikkel, hol a másikkal szövetkezni össze, s mikor az megverte az ellenesét, akkor a vert félnek fogni pártját, s azt keríteni a győztes fölé: kettőt a harmadik ellen egyesíteni; egyikkel sem rontani el végképpen a dolgot, s aközben a hívek táborát összegyűjteni, míg elég erősek vagyunk, egyenkint, magunkban letörni mindet, aki nem szövetségesünk. Csak két ezredem volna, mellyel ezt a munkát megkezdhessem, s a hozzá való költség, megnőne az a sereg, mint a lavina, mire a síkra leér. Még van a magyar vérben őserő, mely a nemzetet újjáteremti. S ha végigpusztította az országot az ellenség, megmaradt alattunk az áldott föld, s visszaadja az elvesztett kincseket.
Zsigmond királynak kellett volna erre valamit mondani, de ő csak a prémes kaftányjába húzta a nyakát, és hallgatott. A királyné arca fagyasztó tilalommal fordult feléje; összehúzott szemöldökei, ajkai, szemei parancsolák férjére a hallgatást. Ő maga felelt meg helyette.
– Igen sajnáljuk, tisztelendő szentatyám, hogy rokonunkon, János királyon ez idő szerint nem segíthetünk. Tudva lesz előtted, hogy Zsigmond király és Ferdinánd király között erős békekötés van. A király esküje s Lengyelország érdekei köteleznek bennünket a béke megtartására. Zsigmond király János királynak egy ezredet sem adhat a seregéből s egy tallért sem az ország kincstárából.
– Hát adok én! – kiálta fel a királyleány, felszökve az ülőkéről atyja lába mellől.
Olyan volt az alakja, mint egy mentőtündéré, aki a fuldoklót kiemeli a habokból.
– Te? – szólt a királyné epés nevetéssel. – Hát hol veszed te a katonákat?
– Hát nincs-e nekem két ezredem? A vörös huszárok meg a vértes muskétások? Ez idén, születésem napján ajándékozta nekem az atyám. Én hímeztem a zászlószalagjukat. Előttem vonultak el, engem üdvözöltek, mint ezredtulajdonosukat. Ami az enyém, azzal csak rendelkezhetem.
Azzal hízelkedve simult a király keblére, gyönge tenyerével cirógatva az orcáját.
– No, ugye megengeded, hogy elküldjem a katonáimat az én János bácsikámnak, szegénynek, akinek nincs katonája, hogy visszaszerezze vele az országát?
Úgy beszélt erről, mintha egy gyermek kínálná ajándékba, dobozostul, az ólomkatonáit.
– De leánykám! Ez nem tréfadolog – szabódék a király.
– Sőt nagyon komoly – szólt Izabella. – Ha nem engeded meg, – akkor én meghalok. – Majd meglátod, hogy meghalok. Akkor aztán lesz katonád; de nem lesz kisleányod.
Az elkényeztetett gyermek ezzel a szóval szokta kierőszakolni a szeszélyes kívánságait.
Fráter György tisztában volt már a helyzettel. A király uralkodik Lengyelországon, a királyné mind a kettőn, s a királyleány mind a hármon.
Zsigmond király ölébe vette a makrancos gyermeket, s okosan beszélt hozzá:
– De látod, leánykám, a katona zsoldot is kér. Nem elég, hogy János bátyádnak odaajándékozd a két regementedet. Ahhoz pénz kell, az pedig a János bácsinak nincs.
– Hát van nekem! Pénzt is adok neki!
– No, ugyan már, mi pénzt adhatnál te neki?
– Hát negyvenezer aranyat.
A király elbámult.
– Te? Negyvenezer aranyat? Hát hol vetted te azt?
A leány lesüté a szempilláit, hogy senki se nézzen a szemébe, s a hajszalagját rágva, kisüté:
– Anyámtól kaptam, nevem napjára, tűpénzül.
– Negyvenezer arany gombostűpénz? Bona!
A királyné arca elsárgult; szemei mereven néztek Fráter György arcába.
A barát apostoli büszkeséggel emelkedett föl helyéből, s karját a királyné felé nyújtva, súgá:
– A szász fejedelem aranyai!
A királyné összerázkódott, s fátyolát az arca elé húzta.
A király felháborodva kelt föl székéből, s reszkető hangon mondá:
– Azt vissza kell neki adni!
(Nem a hajdemákok tartóztatták le a Zápolyának küldött hadiköltséget: hanem Sforza Bona olasz condottieriei.)
A királyleány örömében tapsolva futott ki e szóra a szobábul, s nemsokára egy kerekes székre téve tolta be a négy hordócskát, amikbe a negyvenezer arany volt eltéve. A hordók pecsétjén a szász fejedelmi címer.
– Minő zűrzavar ez? – dörmögé bosszúsan a király, nejéhez fordulva.
A „Csontfülű” meghallotta azt, s sietett a támasztott galibát elhárítani.
– Óh, felséges uram. Én e pénzt nem úgy fogadom el a királyom részére, mint ajándékot – csupán mint kölcsönadott összeget, amelyért zálogba átadom János királynak összes kincseit, melyeket magával hozott.
– Fel van tisztelendőséged erre hatalmazva?
– Itt van nálam János király carta biancaja.
S azzal elővéve a csuklyájából a pergament, kigöngyölíté azt; minden írószerszámot magával hordott, s megírta a záloglevelet a király nevében.
A hiteles pecsétről majd gondoskodni fog királyné őfelsége – monda a barát alázatos iróniával.
(– Ördög vagy, nem barát! – súgá fülébe a királyné.)
(– Gyónás után megadom rá az absolutiót.)
A király nagyon megszerette a barátot.
– Hát mármost elviheti kegyelmed magával a leányom „tűpénzét”.
– Nem egészen, csak háromnegyed részben. Egyikét a hordóknak, tízezer arannyal itt szeretném hagyni.
– Minő címen?
– Mint jegypénzt. Mint Izabella hercegnő kelengyéjét. Én, János király teljhatalmú megbízottja, ünnepélyesen megkérem királyom számára hitvestársul Izabella királykisasszonyt.
A nyúlánk gyermek lángoló arcát atyja palástjába temette e szavakra.
– Kegyelmed kifoszt bennünket! – kiálta fel a királyné.
– Mit gondol? Izabella még gyermek.
– És János király még földönfutó! – mondá a király. – Majd ha János király Magyarország trónján fog ülni, akkor jöjjön vissza tisztelendőséged a válaszunkért.
– Így gondoltam én is. Ez a pénz csak jegyzpénz. A jegygyűrűt csak a koronával egy vánkoson fogom a fenséges ara kezeibe letenni. Fráter György két ezred válogatott lengyel katonával tért vissza Zápolyához és három hordó arannyal.
– Íme, királyom, itt van az első csapatod, amellyel Magyarországra betörhetsz. Hogy felszaporodjék onnan hazulról, arról majd gondoskodom én. Itt van a hadiköltség is. Harmincezer arany, zálogkölcsönül a családi kincseidre. Jó kézben lesznek; a királyéban. – Negyvenezret kaptam, de tízezret otthagytam belőle – jegypénzül a királyleány számára, akit számodra megkértem feleségül. Odaígérték; de csak akkorra, ha egyszer Magyarország trónján fogsz ülni. Most megtaláltad azt az egy embert, aki segít rajtad; saját magadat. Kövesd a lelkedet!
János király keblére ölelte a barátot, s megcsókolá az orcáit jobbrul-babul kétszer.
– Te vagy az én egyetlenegy igaz hívem!*
Georgius Sirmiensis, a király káplánja, kinek adataira támaszkodtam, abban a téves felfogásban, miszerint Izabella Zsigmond király első nejének, Zápolya Borbálának a leánya, folyvást Zápolya húgának nevezi a királyleányt, következetesen „ancillá”-nak címezve a király „leányát”. (Szolgáló.)
J. M.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me