XXXVI. FEJEZET • Az angyali korona
XXXVI. FEJEZET • Az angyali korona
Szolimán szultán másnap az egész táborával felkerekedett, és megindult Bécs felé.
Útközben Ajász basa meglepte Visegrádot, s minden nevezetesebb ellenkezés nélkül elfoglalta. Várvívás nem volt célja e hadjáratnak, de Visegrádot a szultán kívánta elfoglaltani, mert a futtában elfogott Perényi Péter koronaőrtől megtudá, hogy ott van Magyarország angyali koronája.
Ekkor aztán a fogoly koronaőrt a koronával együtt felküldé Budára János királyhoz.
Zápolya könnyen megbocsátá Perényinek a hűtlen elpártolást, a koronával együtt való visszapártolásért, s ezzel az eggyel is szaporodott a főurak száma szomorú fényű udvarában. A két első híve fogolyként került hozzá; Nádasdy és Perényi. Jó kezdet! Harmadiknak önként jelent meg Petrovich Péter, rokona.
Szent Ferenc hittérítő napján kapott János király Bécs alól egy a szultán által diktált levelet, ilyen tartalommal:
„Tiszteletreméltó barátom! Örüljön felséged, mivel a te ellenségeidet Bécsbe körülszorítottam, hogy az Iszter folyóbul vizet nem meríthetnek, sem nyílást nem találnak, melyen át városukból kimenekülhessenek, mert az én népeim körülfogták aztat; annálfogva rövid időn mindjárt azonnal el lesz foglalva Bécsnek városa.”
A Szent Ferenc napjára egy hétre következő Szent Lukács napján azonban olyan goromba idő állt be, amely derék télnek is bevált volna. Kegyetlen északi széllel jött a hóförmeteg, s ez ellen nem volt Allahnál segítség. A törökök szakálla nem volt szokva a zúzmarához, kopasz tarkója a hóeséshez. Semmi parancsszó nem volt képes ott marasztani a török hadsereget. Mind felszedték a sátraikat, s takarodtak sebesen Bécs alól.
Szolimán gyors szekereken előreküldé az ácsait, hogy készítsenek Buda és Pest között hidat. Takarodót fúvatott. Azon az úton, amelyen jött, a Dunán túl, visszamennie nem volt tanácsos, mert annak a környékét már jövet kiélte a török sereg; a Dunán innen még volt élet.
Negyednapra készen állt a híd a két város között. Jó, erős hajókon épült híd; olyan széles, hogy három teve elmehetett rajta egymás mellett. Ezen a hídon kellett átvonulni az egész török hadseregnek. A basák, agák a híd mentében csónakokon követték az ezredeiket, s buzogányokkal ütötték a rendetlenkedőket. Éjjel is tartott az átvonulás, amikor nagy üstökben égő szurok világosítá meg a hidat.
Amint János király értesült róla, hogy Szolimán megérkezett Ó-Budára, eléje sietett egynehány erős szívű barátjával; mindössze a két barát (Ferenc és György), Verbőczy és Petrovich. A többi félve hátramaradt. Azok között volt a nemrég érkezett Várday, esztergomi prímás és Perényi Péter, akik János királynak meghódoltak.
A szultán sátorában ismét magányosan tanácskozott a két uralkodó, Memhet tolmácsolása mellett, s Szolimán megígérte Jánosnak, hogy jövő évre újból megindítja a Bécs elleni hadjáratot.
Nyolc álló napig tartott a török sereg átvonulása a pesti oldalra. Végre elérkezett Szent Dömötör napja, aki is a magyaroknak különösen tisztelt szentje vala: úgyhogy a juhászok, gulyások, csikósok ennek a napjátul számították az esztendőt, a nagy alföldi városban, Szögedében külön temploma volt, ékesen faragott szobrával, kinek is minden neve napján új subát tettek a vállára. Midőn Hunyadi Mátyás király Szegeden országgyűlést tartott, meglátva, hogy Szent Demeter vállán igen dísztelen suba volna, levétette azt onnan. S saját drága bársonyos, prémes és bogláros mentéjét akasztá a nyakába, ahogy ez a szentek történetében olvasható.
Ezen a napon költözött át a Dunán Szolimán fényes parádéval. A Budán talált huszonnégy ágyúból tizenkettőt elvitt magával diadaljelül, a hátrahagyott tizenkettőbül János király üdvlövéseket durrogattatott a szultán tiszteletére: olyan jó sikerrel, hogy négy „szakállas” szétrepedt. Amellett a trombitások és síposok igen szépen hangicsáltak.
A szultán sátorát a gubacsi pusztán állíták fel, s pihenőnapot tartottak.
Ezalatt Szolimán felizent Budára János királyhoz, hogy szeretné meglátni az „angyali koronát”.
Zápolyának nem lehetett ingadozni az ösztön ellen. Az a korona bizony a szultán kegyéből jutott az ő kezébe vissza. Mégis saját személyében vitte azt át lovon ülve, a szultánhoz, a Rákos mezejére, akivel most már harmadszor találkozott.
A szultán pompás aranyozott háromlábúra helyezteté el a koronát, s azután karon fogva János királyt, ismét elvezeté őt az istállójába, s megajándékozá egy fehér arab ménnel és azzal a fekete paripával, melyen saját maga lovagolt a hídon keresztül. Azonfelyül ingyen ajándékba átengedé a királynak a nagy derék hidat, melyet a két város között veretett, s az összes keresztény foglyokat, akiket a janicsárok rabszíjra fűzve magukkal hurcolának.
Ezen való örömében János király egészen megfeledkezett a koronárul.
Csak midőn Budára visszakerül, a szultán ajándékainak jó hírével, s a prímás kérdésbe tevé előtte; „Hát a szent korona hol van?”, akkor jutott eszébe, hogy azt bizony ott felejtette a szultán sátorában.
– Vissza pedig nem mehetek érte, mert én már a szultántól búcsút vettem, összeölelkeztünk, csókolóztunk: nem lehetek olyan goromba, hogy most megint visszamenjek hozzá a koronáért.
– Azt pedig vissza kell hozni! – kiálták minden oldalról a hívei.
– Menjen hát érte más!
A prímás és Perényi szánták rá az életüket, hogy elmenjenek a félelmes oroszlán barlangjába, visszakövetelni tőle Magyarország legszentebb kincsét, az angyali koronát.
A szultán kegyesen fogadta mind az egyházfejedelmet, mind a bánt. Megértve a tolmácsa által azoknak a rangbeli méltóságát, előttük is ismétlé a királynak tett fogadását, hogy Magyarországot, a Szerémséget, s Boszniának azt a részét, melyet Ulászló bírt, átengedi János királynak a váraival együtt; és követelte a két főúrtól, hogy esküdjenek előtte hűséget János királynak, amit azok teljesítettek is.
Ezalatt megpillantá Várday Pál érsek az állványra tett koronát.
– Mit keres a magyarok koronája e helyütt? – kérdezé a szultántól.
A nagyúr dölyfösen felelt.
– Ha volt, volt a magyaroké; mot pedig a törököké. Csak azért akartam meglátni ezt a koronát, mert azt beszélik róla, hogy az angyalok hozták, s mi törökök nagyon tiszteljük az angyalokat.
Akartam látni, hogy hát milyen drágaköveik vannak az angyaloknak. De bizony mondhatom, hogy nagyon közönséges drágakövek; nem sokat érnek.
A prímás és a bán készen volt a feleletre. Előszedték a saját drágaköveiket, melyeket kincstárukból hoztak el, s felajánlák azokat a szultánnak, váltságul a koronáért.
A gyémántok, rubintok, zafírok nagyon megnyerték a szultán tetszését.
– No, hát vigyétek vissza a koronátokat a királynak; viselje egészséggel.
Elébb azonban a szultán felpróbálta a fejére a koronát, s utána a jelen volt basák, Ibrahim, Ajász, Memehet, mind játékot űzve a szent ereklyéből, sorba feltevék azt kopasz tarkóikra; úgy adták át végül a prímásnak.
A két főúr vágtatva sietett vissza Budára a koronával.
Midőn a prímás elmondá a király és az udvariak előtt a történteket, s amidőn odaért, hogy azt az angyali ereklyét hogy illeszték egymás után a fejeikre a török vezérek, kicsordult a könyű a főpap szeméből, s mint a zápor hullott a kezében tartott, a kebléhez szorított koronára, s ez a könnybaptisma lemosta a foltot a szent ereklyéről.
A többi is mind sírt, aki csak jelen volt; maga a király is úgy sírt, mint egy gyermek. – Csak egy ember volt, aki visszafojtotta a könnyhullatását; Fráter György. Összefont karokkal ott állt, és hallgatott. Magában gondolá: „Az arany rozsdáját, a korona foltját csupáncsak forró vér moshatja tisztára.”
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
