Első fejezet és mintegy elöljáró beszéd (Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia …
Első fejezet és mintegy elöljáró beszéd
(Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia wala az io Pest-Buda waarossaanac, es mű ocnaal fogwa nem lacozaanac ez helienn procatoroc?)
(Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia wala az io Pest-Buda waarossaanac, es mű ocnaal fogwa nem lacozaanac ez helienn procatoroc?)
Hogy voltaképpen miért választotta szerző ezt a címet regényéhez, annak az okát nem az magyarázza meg, hogy ez a kettős név „Rab Ráby” olyan szépen rímel egymásra, hanem kideríti azon kényszerítő körülmény, hogy a regény főhősét az akták bizonysága szerint valósággal Rábynak hítták, s ugyanazon akták szerint őkegyelme folyvást a „rab” melléknévvel említtetik.
Hogy mit vétett Ráby, amiért a Rab predikátumot kellett viselnie, azt is mindjárt az elején megmondjuk.
Még száz év előtt Budapest városában nem volt prókátor – a szó mai értelmében. Fiskálisok igenis valának; tabuláris fiskálisok, megyei és városi fiskusok, uradalmi ügyészek; de prókátor, aki a publikumot szolgálja, éppen olyan kevéssé volt, mint újságíró: úgyhogy nehéz lenne meghatározni, melyiket értse a kettő közül az a falusi ember, aki a „Tudós Palóc”-ban keresi azt a valakit, aki „pénzért hazudik”.
De hogy megérthetővé legyen téve, miért nem volt Pest-Budában száz év előtt „prókátor”, elébb egypár vonással vázolnunk kell a két város akkori képét.
Mert két város volt az valójában, két külön címerrel és jurisdictióval, s maga sem tudta, hogy melyik az egyik, melyik a másik. A német magisztrátus állhatatosan „Altofen”-nek címezi Pestet; Pestnek pedig a budai rácvárost nevezi; ellenben a magyarok szerint a „Pestinum antiqua” a neve Pestnek, Buda pedig az „új város”.
Úgyhogy ha az idegen valami némettül kérdezi, hogy hol van Ofen, az átküldi őtet Pestre, s ha azt kérdi tőle, hol van Pest, átküldi a Tabánba, ha pedig magyartul kérdezi, hogy „Ubi est Buda?”, az elcsónakáztatja őt Óbudára.
Maga Pest a hatvani kapuig és a váci kapuig terjed. A Magyar utca helyén látszik a védő kőfal romladéka, ahhoz vannak ragasztva az alacsony vályogházak. Az ótörök temetőt, amelynek helyén most a nemzeti színház áll, akkoriban ajándékozták el Grassalkovich hercegnek házhelyül, kissé odább kapta Beleznay a mostani munkásgyűlések és népénekesek csarnokának, később az iparmúzeumnak telkét; azontúl káposztáskertek voltak. A másik oldal, a mostani Deák Ferenc utca végében, a Duna-parton állt a tömör rondella, a szélső bástyakörönd, melyben a civilizáció első jeléül egy színésztársaság ütötte föl tanyáját (természetesen német). Hiszen még akkor a város statútumai szerint tiltva volt magyart választani meg városbírónak. Egy magyar szabó s egy magyar csizmadia vitte csak odáig, hogy háziúr lehessen Pest városában.
A Lipótvárosnak még akkor híre sem volt; a mostani börze helyén úgy vadásztak akkor a vadkacsákra, mint ma a hírlapi kacsákra, s a Deák Ferenc utca hosszában vonult végig egy iszapos árok, sárral tapasztott sövénykerítéssel. A Józsefvárosnak akkor kezdték a területét házhelyekre és utcákra felosztani, de a Terézvárosnak már volt valami kezdetleges nyoma, egy csoport egymáshoz tömődött ház, melynek szűk sikátorát úgy hítták, hogy Zsidó utca. Ebben az utcában, de csak ebben, volt szabad a városi tanács rendelete szerint a zsidóknak minden héten egy napon kirakni azokat a holmikat, amik náluk zálogban ott maradtak, de benn a városban nem volt szabad kereskedniük, sem a portékáikat a házakhoz hordaniok, s a Zsidó utcán kívül kötelezve voltak ismertetőjelül veres köpenyeget hordani, s nehogy a szerezsánokkal összetévesztessenek, a veres köpeny közepére arasznyi sárga foltnak kellett felvarrva lenni, aki e nélkül kapatott, fizetett négy dénár bírságot.
Kereskedés nem volt. Kupec, kalmár, csiszár készpénzen vett és adott; adósságot csak az csinálhatott, aki zálogot tudott adni, s ha nem fizetett, ott veszett a zálog. Ehhez nem kellett prókátor. A polgárságnak, ha valami baja volt egymással, azt elmondta élőszóval a bíró előtt, s az úgy igazította azt el, hogy vagy az alperes, vagy a felperes, de valamelyik bizonyosan meg volt vele elégedve. Ehhez sem kellett prókátor. Becsületsértési, kriminalitási causákban ex offo járt el a fiskus, volt főfiskus és vicefiskus, az egyik vádolta, a másik védte az incattust: annak sem kellett prókátor.
Volt azután a „Miseriek” utcájában (mai nevén Granátos utca) egy emeletes ház, átellenben a Komlókerttel (ahol a törökfutás alatt a magyar korona volt elrejtve). Ennek a háznak a kapuján belől csak a vármegye parancsolt. Sok ideig garázdálkodtak ugyan benne a német dragonyosok, kik azt egészen a maguk kaszárnyájának nézték, míglen Mária Terézia „királyunk” e helyet „Salva Guardiá”-vá emelte, a kapujára festetvén egy óriási kétfejű sast, keblében Magyarország-címerrel, s attól fogva tilalmas volt e ház küszöbén bármiféle katonának betenni a lábát. Ide csak nemesemberek járhattak fel, meg olyanok, akik érdemessé tették magukat arra, hogy a lábukon lánc legyen. Az épületnek csak a keletre néző része állt fenn; ott voltak a tiszti hivatalok, a föld alatt a börtönök.
A nemesurak zálogpöreiben, oppositionalis, repositionalis, praeemptionalis, reoccupationalis pöreiben harcolt ki-ki a maga tudományával, hisz a magyar nemes mind juris prudens volt, sőt voltak asszonyok is, kik a perviselésben tökéletesebbek voltak minden prókátornál. S a törvény jogot adott a nemesembernek, ha nem akarta engedni, hogy az ítéletet végrehajtsák, kivont karddal kergetni el az ajtajábul az egzekúciót, ugyanezzel a joggal a nemesasszonyt is felruházta, kard helyett botot adván a kezébe. Nagyobb juris causákat a tabularis fiskálisok ültek meg, s ha értették a dolgukat, úgy vitték, hogy abból még az unokáik is részesüljenek: ezek igazán gondoskodtak az új generációrul. Nem is kívánta a közjó, hogy siessenek a perbefejezéssel. A hosszú juristitiumok arra valók voltak, hogy bíró és peres fél hadd menjen haza szántatni, arattatni, szüreteltetni, disznót öletni. Azalatt a pöröket jégre tették, hogy el ne romoljanak.
Ha pedig a misera plebs contribuensnek, a jámbor adózó parasztnak volt egymás között valami ügye-baja, azt elintézte a falusi bíró, a kupaktanács meg az „úriszék”. A földesúr jogait megvédte a saját „jurium directora”. Ide sem kellett prókátor.
De hátha a misera plebs contribuensnek volt valami baja a maga elöljáróságával, földesuraságával, hát annak az ügyét ki védelmezte? Itt van a „hiátus”.
Ezt a hiányzó valakit kipótolni támadt egy vakmerő ember a semmiből. – Ez volt a Rab Ráby. Nemesi nevén „Mathias Ráby de Rába et Mura.”
Ez volt az első ember, akinek az a rettenetes gondolatja támadt, hogy egészen a maga öklére prókátor legyen Pestben, Budában és Pest-Pilis és Solt vármegyében: nem választatva meg a restauráción, nem küldetve ki a personalis, az országbíró által, nem plenipotenciáztatva a potiorok megbízásából, hanem csak alázatosan és titokban felkéretve azok által, akiknek a kis baj is nagy baj, s akiknek a panaszhangja, ha külön-külön szólal meg, csak nyöszörgés; de ha egyszerre adhatnák ki, mennydörgés volna.
Hát ennek az új mesterségnek a feltalálója akart lenni Ráby. Azért lett Rab Ráby. Bele is tört a kése.
Tehát ennek a kornak a rajzát akarja feltüntetni az itt következő nagy részben igaz história. – Érdemes lesz azt elolvasni, hogy tudja meg az ember, milyen lehetett a világ, mikor még egy prókátor sem volt Pestben, Budában. Majd talán akkor kibékülünk azzal a faktummal. hogy most olyan sok van.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
