Az üstökös alatt
Az üstökös alatt
1825-ben Szentpétervárott a két nyári hónapon át nem vesztegetik az olajat azzal, hogy az utcán meggyújtsák a lámpásokat: úgyis elég világos az éjszaka. A legelső lámpásgyújtás arra a napra esik, amikor az udvar visszatér Peterhofhól a fővárosi téli palotába.
Erre a lámpagyújtásra vártak sokan!
Valami nagy terv volt készülőben az alsóbb rétegek közt dolgozó összeesküvőknél, amit nem közöltek a „Szojusz blagodensztojga” meg a „Szojusz szpacinia” előkelő matadoraival.
Az újhold esős, borongós napokkal kezdődött, s mikor aztán a holdnegyed napján megfordult az időjárás, s egy éjszaki szél lefútta az égről a felhőket, estefelé mindenki meglepetve látott az égen a hold ezüst sarlója mellett egy új égi csodát: egy tüzes kardot, egy üstököst. Olyan gyorsan jött, hogy csak akkor vették észre, mikor már teljes pompájában ott állt.
Hát mi az az üstökös?
A tudósok maguk sem tudják; hát még a szegény hétköznapi ember.
Dögvész, háború, világbomlás hirdetője. Aki nem hiszi, bizonyítsa be, hogy nem igaz. – Bortermelő országokban azt állítják az üstökösről, hogy jó bortermést ígér. Ehhez a szentpétervári népnek semmi köze: náluk csak pálinka terem. S annak a szaporaságára nincs befolyása az üstökösnek. Ellenkezőleg, mikor valami zűrzavar készül az országban, olyankor mindig kevés pálinka fogy el. Sajátsága az orosznak, hogy mikor nagyon elbúsulja magát, akkor nem iszik. Mikor a szentpétervári rendőrfőnök azt hallja, hogy a naponkénti ötezer cseber pálinka helyett csak kétezer fogyott el a korsókban, akkor megkettőzteti az őrjáratokat.
Az üstökös megjelenése még fokozta az izgalmat. A prófétáknak élő jelvényük volt, amire hivatkozhattak. Íme, a mennyei lángkard is megjelent már.
Mikor Sándor cár Peterhofból elindult, udvarmesterének azt az utasítást adta, hogy előre fognak menni, a cárnő lakosztályát rendbehozni.
Este volt, mikor csekély úti kíséretével a főváros alá megérkezett. Ott a Nyefszki Sándor-kolostor előtt megállt; betért a templomba, és megrendelé, hogy másnap hajnalban egy halotti misét tartsanak.
Mikor elhagyta a templomot, onnan a lépcsőzet magaslatáról végignézett az előtte elterülő világvároson, mely ködbe burkolva feküdt előtte.
Mint egy tenger, úgy morajlott ez a távolban; utcák zöreje, emberhangok egy méhköpűzúgássá vegyülve.
Ott állt sokáig elmerengve. Egy negyedszázados élet óriási küzdelmei merültek föl a ködtengerből.
És érezte azt a nem emberek számára teremtett kínt: a lehanyatlás érzetét az élet alkonyán. A levert Astarothok és Leviathanok számára volt ez feltalálva – és akik hozzájuk hasonlók akartak lenni.
Felemelkedett odáig, ahol Istennek hitte magát, hogy aztán lebukjék oda, ahol nincs ember, aki cserélni akarjon vele. Ő és Napóleon voltak e negyedszázad óriásai.
És az a másik Leviathan ott Szent Ilona szigetén nem nézi sivárabb lélekkel végig a tengert, mely őt Párizstól távol tartja, mint Sándor cár azt a ködöt, ami fővárosa fölött nehezül. Ez mélyebb és végtelenebb a tengernél; mert ez emberi lehelésből támadt – és ahány lehelet, annyi szidalom őellene, az egykor bálványozott ellen. Különbség közöttük csak az, hogy a legyőzött óriást visszakívánja a saját népe, a legyőző óriást pedig megunta.
S az az üstökös csillag ott az égen, mint egy égő toll, mellyel egy láthatatlan kéz írja fel az országok és koronás fők sorsát a csillagok közé.
Sándor cár kedélye mindig hajlott a miszticizmusra. Tele volt sejtelmekkel, rémlátásokkal: hitt a végzetekben s azoknak az előjeleiben.
Az üstökös és a hold együtt szálltak alá a láthatár sűrű ködeibe.
A cárnak volt egy vén kocsisa, övig érő, rengő szürke szakálláról nevezetes alak, aki minden hosszú útján hordozta a cárt; a legbizalmasabb embere. Mikor felült Sándor a háromfogatú trojkába, azt kérdé tőle:
– Láttad az üstökös csillagot, Ilja?
– Láttam, uram.
– Tudod, hogy az szerencsétlenség és bánat előhírnöke? – Ámde teljesüjön az Úr akaratja!
Nekihajtatott a mormogó városnak.
A mormogás azt beszélte magának, hogy a cár hosszabb útra készül; de még nem tudni hová. A cárnőt akarja elvinni e zord égalj alól; de még nem mondta senkinek, mely vidékre. Ő maga megy előre szálláskészítőnek. Valahányszor hosszabb útra indul, mindig a kazáni Boldogasszony templomában szokta a Veni Sanctét meghallgatni; ez az ő temploma, maga építteté, szentelteté föl; ennek a küszöbéről szokott mindig úti kocsijába felülni. Az egész papság ott vár reá hajnalban, legpompásabb ünnepi köntösébe öltözve: a kedvenc énekkar is ott fogja hallatni zsolozsmáit. És aztán azt beszélte magának a mormogó város, hogy mikor a kazáni Szent Szűz templomában együtt lesznek a főpapok, a cár és a főhercegek, akkor lenn, a kripta fenekén egy elszánt ember erre az invocatióra: „Jövel, szentlélek úr Isten”, megnyomja egy pisztolynak a ravaszát, s azt mondja: „Eredj te oda hozzá!” S arra templom, szentképek, cár, nagyhercegek, papok és énekesek, mind fölrepülnek a magas mennyországba. Szörnyeteg egy gondolat!
És talán bekövetkezett volna. Talán már ott ült napok óta a kripta fenekén, a lőporral megtöltött koporsók között – valaki egy az engesztelhetlenek közül, s várta a jeladó csengettyűhangot, mellyel az inclangorium arcraborulást hirdet az ájtatosoknak, hogy rémtettét, mely egy országot fordít fel, végrehajtsa.
Elfordították e végzetet – földben nyugvó hamvak. Másnap, kora hajnalban, a cár nem a kazáni Boldogasszony templomához hajtatott úti kocsijával, ahol az aranyba öltözött metropoliták várták; hanem a Nyefszki Sándor kápolnájához, ahol a feketébe öltözött aszkéták, a „simnik”-ek járultak eléje, hogy bevezessék őt a – gyászmise megtartására.
Egy hivatalos röpirat hosszan leírja ezen ünnepélyt, hogyan térdepelt a cár az ikonostas előtt, hogy tette a protopopa Szerafim atya a porba borult cár fejére az evangéliumot, hogy vezekelt a világ ura a szegény simnik cellájában, s miket mondott az neki – a nép elvetemültségéről. Minthogy a tudósítás autentikus, bizonyosan egy szó sincs benne, ami a valósággal összeegyezzen.
Más volt az, ami a cárt e falak közé hozta. Ott nyugodtak eltemetett leányainak hamvai. Egymás mellett mind a hárman. Zsófiát is odahozatta titokban. S az a három gyermek ott lenn a mély föld alatt szövetkezett egymással, hogy atyjukat megmentsék; ők hívogatták őt oda a maguk csendes, vésztelen lakhelyéhez, ahol nem lakik más a rejtett odúkban, csak a galambok.
Hogy mit beszélt az apa e csendes hamvakkal, azt csak a falak tudják: az nincs a hivatalos tudósításban.
Mikor kijött a templomból, ahol „a halotti misét” végighallgatta, a nap éppen akkor jött fel. Vereslő sugarai beragyogták a város ködeiből kimagasló Péter-Pál tornyait, az Izsák-tempiom kupoláját, nyílvégű keresztjével, a hajnali harangszó búgó hangja ringott végig a csendben.
Minden azt súgta, zúgta, zengte, hogy Sándor cár utoljára látja országa fővárosát.
Még mikor a trojka tovagördült, vágtató méneivel, akkor is visszafordítá arcát, hogy tovább megtarthassa azt a látványt, melyet a felszálló köd lassan-lassan eltakar előle.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
