Corynthia
Corynthia
Ghedimin hercegnőhöz egészen jó iskolába volt adva a fiatal grúzi királyleány.
Corynthia lehetett tán a mintaképe annak az orosz természettudósnak, aki (Darwint messze megelőzve) azt törekedett bebizonyítani, hogy a „nők nem egyebek, mint elfajult macskák”. (És hasztalan volt minden törekvés a tudóst annyira lágyítani, hogy ismerje el legalább, hogy a nők „megnemesített macskák”; hajthatatlan volt: nem engedett a rendszerből.)
A szép Corynthia tudott kacér lenni, mint egy Aspasia, és kegyetlen hideg, mint egy Diana. De ezúttal nem Diana csinált Actaeont a férfiakból, hanem a másik.
Akit úgy kitüntetett kegyének tanújeleivel, mint a szép Galban lovag, az soha sem jutott el oda, hogy a szép Szfinx talányait megoldja. Corynthia engedte magát a vadászaton kísértetni általa, táncolt vele a bálban, s rábízta a virágcsokra őrzését, ha mással táncolt; kacagott a tréfán, összeült vele embert szólni, búcsú fejében a szokásos csókkal is üdvözlé; hanem azért olyan távol tudta őt magától tartani, mint a planéta a drabantját. S aztán ilyen holdja annyi volt neki, mint Saturnusnak. Mindegyik élvezhette a ragyogását, és megfagyhatott mellette.
Hanem ha volt egy ember a társaságban, akire istennői kegyetlenséggel tekintett alá, akinek üdvözletét azzal az ajkmozdulattal fogadta, amivel a nők a megvető szemrehányást tudják kifejezni: az volt az igazi! Azé volt a szív titkos lángja!
Azt nem tudja senki, mert akit ért, nem adta tovább, hogy egy genialitásáról és korhely kalandjairól hírhedett testőrtisztnek a maslicahét utolsó napján egy rejtélyes küldönc finom borítékú illatos levélkét hozott, amiben az állt, hogy: „Egy ismeretlen jótevőnő, kit önnek a sorsa érdekel, kész önnek minden adósságát kifizetni; – ha ön ma este nem megy el Ilmerinen kisasszony saturnaliájába.”
Alapos gyanúnk lehet, hogy az uzsorás, ki annak a fiatal tisztnek a lidérce volt, nem minden alapos tudomás nélkül mondta ezt: „vannak a városban fiatal, szép, gazdag úrhölgyek, kik egy zavarba jött lovagot készek lennének megszabadítani.”
A fiatal Endymion azzal válaszolt erre a levélre, hogy azon az estén Zeneida szánkójának a bakján vonult be a tiltott Eleusisba.
Óh, bizonyára Corynthia nem Ghedimin herceg miatt gyűlöli Zeneidát, hanem Puskin miatt.
A Ghedimin herceggeli viszonya Zeneidának csupán anyagi kérdés Corynthia előtt.
Azt, hogy előkelő főurak a színház elsőrangú művésznőivel viszonyban álljanak, a világon mindenütt igen illetékes állapotnak tartják. Ez nemcsak divatszerű, hanem egyúttal jogalap egy kétoldalú szerződésre. „Ami neked jó, azt engedd meg, hogy nekem is jó legyen.”
Bosszantó csak az, hogy a vetélytársnőnek a palotájában sokkal pompásabb pálmakert van, mint a hercegnőében; hogy annak a paripái szebbek, mint az övéi, s hogy a toalettjával mindenütt diadalmas marad az övé fölött, ahol összejönnek. Pedig minden fényes ünnepélynél összekerülnek. A művészi hírnév nyitva tart Ilmerinen kisasszony előtt minden ajtót. Találkoznak minden fényes táncestélyen, a lovaik egymás mellett futtatnak a turfön, az előfogataik a Mars-mező ünnepélyein, s a hercegnő meg van felőle győződve, hogy mindaz a fényűzés Ghedimin herceg szibériai ezüstbányáiból kerül elő, amik elég gazdagon ontják, hogy egy férfi két asszonyt versenyeztethessen egymással a pazarlás tökélyében. Ha Corynthia maradna a győztes, a pazarlást megbocsátaná, csak azt nem, hogy ő marad hátrább – egy asszonyi hajszál hosszával.
Ez a második ok, amiért Zeneidát gyűlöli.
S van még egy harmadik is.
Az a tiltott gyöngeség, ami őt ifjú leánykorában a cár egész életére nézve oly végzetessé tette, el volt feledve már. A halottak országába tették. Ha három ember volt együtt, nem beszéltek róla. A cárnőt mindenki bámulta, imádta, sajnálta. Látták őt lassanként elhervadni a néma bánat miatt. S a közvélemény oly súlyosan ítélt e tekintetben, hogy az összeesküvők közt többször szó volt róla, hogy ismételni kell, ami III. Péter és II. Katalin közt történt: a cárt elfogni, bezárni és Erzsébetet kiáltani ki cárnőnek. – És azért Ghedimin hercegnő mégis arra gondolhatott, hogy ő közelebb áll most is Sándorhoz, mint Erzsébet cárnő; mert egy vékony selyemszál (Nariskin Zsófia) még most is hozzákötve tartja az ő emlékéhez. Ezeket a selyemszálait a gyöngéd összetartozásnak rég elszakították Erzsébetre nézve – a sírboltajtók. A férj szerelme utolsó gyermekének koporsójával együtt lett eltemetve.
És Corynthia még itt is útjában találta a gyűlölt vetélytársnőt. Amíg őt a cár mindenütt kerüli, amazt kegyének teljével halmozza el. Az énekesnőnek helye van a cár és cárnő között. Mindketten kedvelik, kényeztetik. A cár és a cárnő csak úgy tudnak egymással ketten együtt lenni, ha Zeneidát meghívják harmadiknak. Mikor ő énekel, felolvas, vagy kedélyesen fecseg előttük, akkor a nő és férj azon veszik észre magukat, hogy kezeik egymást keresik, hogy egymáshoz közel simulnak. Míg, hogyha egy ünnepélyen az uralkodó pár karöltve megjelen, s meglátják véletlenül Ghedimin hercegnőt, egyszerre kibontják karjaikat egymásból, s elfordítják arcaikat. S ezt ő mind tudja jól.
És aztán játszania kell az egész világra nézve a kacért azokkal szemben, akik iránt közönyös; a lenézőt, kevélyet az iránt, akiért lángol; a gyöngédet a férj iránt, akit gyűlöl, s a hódolatost, alázatost az iránt, akihez jogát tartja. S még azonfölül a nagylelkű pártfogónőt a vetélytársnő iránt, akire féltékeny.
Hiszen a féltékenység elég szép szörnyeteg, ha egy feje van is. Hát még ha három feje van!
Az ő féltékenysége sárkányfejeinek a nevei: „Szenvedély, büszkeség és emlékezet.”
És ennek az iskolájára van bízva a grúzi királyleány, akinek mindjárt azon kezdte a nevelését, hogy nevet választott ki számára a bibliából a megkereszteléskor, aminek viselője olyan virtusokról lett nevezetes, amiket éppen csak szent Dávid iránti barátságból bocsát meg az ifjasszonynak a világ.
Jó szerencséje Bethsábának, hogy tudatlansága és ártatlansága mellett nagy adományával van megáldva a találékony képzelődésnek, s a nemzetével közös ösztönszerű ravaszságnak – s hogy még emlékezik valamire, amit az anyjától tanult, akit most is meglát minden évben egyszer: újesztendő napján, amikor az uralkodópárnak eljön hódolni negyvenezer ember a nagy trónterembe. Ott áll az ő anyja is olyankor a trónemelvény lépcsőzetén; korona helyett most már csak ráncok vannak a homlokán, s valahányszor Bethsába meglátja őt, mindannyiszor az jut eszébe, hogy ez az ő anyja, akit neki megszólítani nem szabad, azért cserélte fel a koronáját ezekkel a mély redőkkel a homlokán, mert halálra szúrt egy férfit, aki neki azt merte mondani: „én szeretlek, szeress te is engem!”
És aztán tovább képzelődik rajta, hogy mi lehet hát az a „szerelem”, amiért az egyik embernek jólesik valakit megölni, s a másiknak jólesik meghalni?… Ami egyszerre jó is, szabad is, kötelesség is, mégis rossz, és fáj, és bűn.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
