Nagyúri kedvtöltés
Nagyúri kedvtöltés
A „vajhét”-nek az utolsó napja van. Szentpétervár utcái a csikorgó hideg dacára tele vannak zsibongó néptömeggel; még ma szabad húst enni, holnap már kezdődik a nagyböjt, s zárva lesz minden mészárszék, azontúl hét hétig az olajé a világ. Siet még ma minden ember jóllakni.
A hosszú, négyszögű szénatér, a „Szenája Plostad” még ma az éhesek színpadát képezi. Ott vannak felállítva hosszú sorban a mészárosbódék előtt a fagyos ökrök, szarvasok, sertések, négy lábuk szétterpesztve a hóban, meredt fejük magasra emelve, a hentes fejszével, fűrésszel vágja le belőlük a vevőnek a kiválasztott darabot, mert a kés nem fogja a kővé fagyott húst; másutt egész garmadái az apró vadaknak, nyulak határszámra a padokon, foglyok, fácánok, fajdok, miket távol országok küldtek ide, a fagytól épen tartva, egész füzérenként függnek a sátrak előtt, a medvehúsárulók egy külön sátorosztályt foglalnak el, s a tér közepén tanyáznak a halárusok, cápa nagyságú vizáikat meg a sörényes tengeri oroszlánokat s a simaszőrű fókákat rakva ki közszemlére. Tízezernyi vevősereg csatangol a bódék körül, gyalog és csörgős szánokon; a vevők nagyobb része asszony; az eladó mind férfi: itt nőkofa nincs. Még a vajhét óhajtott csemegéjét, a blinnit is férfiak sütik: palacsinta ez, vajjal leöntve, s kaviárral megkenve, s a raznoscsikok mind ifjú legények, akik hosszú bundapalástjaikban, derékon szíjjal átkötve, a sátorokat kerülgetik, a fejükön hordott fatál megrakva a népszerű körömfaladékok mindenféle nemeivel, ott kínálgatják kelendő cikkeiket be nem rekedő torokkal: „Vegyetek pirogot, szajkit, szbitát, kvaszt!” A teaárulók rengeteg szamovárokban pöfékeltetik a forró teát, s a pálinkásbódéknak, miket a köznyelv „korsó”-nak nevez, be nem áll az ajtaja. A pirog különösen kívánja az italt. Lepény az, megtöltve vagdalt hússal, hallal, répával és káposztával; drága nyalánkság! S ma van az utolsó napja. Holnap már álmodni sem szabad róla.
Egész Szentpétervár az utcán van most. Gyönyörű szép márciusi nap van. Nem az ibolyák és gyöngyvirágok napja, hanem a zúzmaráé és a jégcsapoké, a tegnapi északi szél után a hévmérő leszállt 14 fokra. Gyönyörű szép idő.
Délben tizenkét órakor, mikor az Izsák-templom nagy harangja megszólal, a városi zsibongás közé még egy új lárma vegyül.
Azon a hosszú, egyenes úton, amit carszkoje szelói prospektnek hívnak, egy úri vadászcsapat egy szép tizenkét agancsos szarvast hajt.
Ilyen évszakban szarvasra vadászni a közönséges vadászszabályok is tiltják, a szarvasnak csak most nőtt ki az új agancsa, tülkei még tompa buckók, érzékeny bőrrel bevonva. De még annál kevésbé szabad talán szarvasvadászatot rendezni egy nagy város közepén, éppen Szentpétervárott, a maslicahét utolsó napján?
Úgy látszik, hogy ennek a társaságnak az is szabad.
Egy tucat férfi és három asszony a vadásztársaság. A cselédnép meg a kopófalka nem számít; az is megy valami ötvenre. Az egész utat végigsöprik maguk előtt, amilyen széles. Bizonyosan úgy történhetett, hogy a vadásztársaság megkezdte a hajtást a Garszkoje Szelo vadaskertjében: a szarvas kitört, s a város felé vette futását. Erre a társaság utánaeredt. A vadászhevély nem engedi azt a kérdést, hogy „merre szabad az út?”
A futó vad keresztülvágtat a Fontanka hídján. A vámőrök hasztalan eresztik le előtte a sorompót, átszökik rajta. Akkor az őrök megismerik a vadásztársaságot, s megszeppenve akarják a sorompót hirtelen megint fölereszteni. „Hagyd úgy!” – kiált a legelöl lovagló úr. S arra az egész vadásztársaság utánozza a vadat, s átugratja a sorompót.
A szarvas a város egyik főutcáján vágtat már, a csaholó kopófalka mindenütt a nyomában. Az utcaszögleteken ácsorgó rendőrök félreugranak a csata elől, mely előttük elvágtat.
A császári hadapródok kaszárnyája előtt áll egy gránátos az őrhelyen. Annak puskája van. Ha az eszét követné, lelőné vele a nyargaló vadat, hogy a vásáros nép közé ne rohanjon. De a katonaregula előbbre való az észnél. Az őr megismeri elöljáróját, s fegyveres tisztelkedésre várja be. A rebellis vad azonban nem ismer semmi törvényt, egyenesen nekirohan az őrnek, s szarvára kapva azt, felhajítja a levegőbe. A katona valószínűleg talpra fog esni, s folytatni fogja a tisztelgést. – De már akkor a szarvas bekanyarodott a Kert utcába. Ez egyike a legkedvesebb sétahelyeknek a cári fővárosban. A sétáló néptömeg riad minden oldalra szerteszéjjel. Asszony sikolt, férfi ordít, kutya ugat, egyik ember a másikat taszítja halomra, a szánok egymásba ütődnek, felborulnak, s a szarvas és a vadászcsapat keresztülgázol esett emberen, dűlt szánkón. Hiszen jó mulatság ez: senki sem sértheti meg magát, elég mély a hó.
Most a szarvas betéved a szénatérre. Egy percig elbámul, amint az óriási négyszögöt meglátja, tele nyüzsgő embercsoportokkal: hanem ekkor észrevesz valamit. Azokat a sorban fölállított szarvasokat ott a vadasboltok előtt. Azt gondolja: az egy szarvascsorda. S a hajtott szarvasnak az a szokása, hogy ha meglátja a falkáját, közé menekül. Tehát neki a néptömegnek. Az ordítás, sikoltás, káromkodás pokoli zajjá növekszik. Feldöntött sátorok, felborított mészárospadok maradnak a vad roham nyomában. Amint azonban a szarvas a vadas kirakat közé ér, s hirtelen megcsapja az orrát a vérszag, amint meglátja a rokonait megcsonkított tagokkal, egyszerre dühbe jön, s szarvait előreszegezve, szilaj bőgéssel tör magának utat az ellenkező irányban, míg újra kijut a Kert utcára, s azzal vadul rohan előre, egyenesen neki a Gosztinnoj dvornak.
Ez Szentpéter egyik legnagyobb nevezetessége, az árubazár.
A Gosztinnoj dvor épülete maga egy egész városnegyed, ahol a perzsaszőnyegtől elkezdve a gyémánt nyakláncig, a világ minden drágaságát együtt találni. A szarvas azt gondolta, hogy ez neki való menedék. Minden ajtó nyitva.
Az ezernyi bolt közül éppen egy velencei üvegkereskedő raktárát választotta ki mentő odújának, maga után vonva kutyafalkát, vadásztársaságot. A nagy, oszlopzatos terem rakva volt százezreket érő velencei kristályokkal, miket műértő kéz tündéri gúlákba halmozott össze, s a falak körös-körül padlásig érő tükrökkel fedve. A szerencsétlen olasz boltos bankrottot kiáltott ijedtében, amint a szarvast árutermébe rohanni látta, s végtelenül tréfás jelenet volt, amint a szegény signore karszékestül együtt hanyattvágta magát, s a két fölemelt talpát tartá védelmül maga elé. Amint azonban a gím abból a sok tükörből egyszerre megannyi magához hasonló üldözött szarvast látott előrohanni, szintannyi sarkát harapó kutyafalkával s vágtató lovassal, teljesen elveszté ami kis esze volt. Otthagyta a rúgkapáló olaszt, akit a nehéz nyavalya tört ki ijedtében, keresztültört az üldözőin, s bevágtatott a nem messze levő Aprakszin dvorba, ahol megint a világ minden ócska zsibáruját csaklizták a minden nemzetből összevetődött csiszárok, zsidók, törökök, örmények, perzsák, kis- és nagy-oroszok, skopcsik és raskolnikik, grúzok és finnek, kiterítgetve cókmókjaik halmazát az utca kövezetére, hogy jobban útjába legyenek a vásárlónak, akit ketten-hárman megfognak, portékájukat magasztalva, a szomszédét ócsárolva, alkudozva, cigánykodva, esküdözve, a világ minden barbár nyelvén. – Közéjük a szarvas! Ez volt még csak a pompás mulatság! Hogy ordított Allaht, Jehovát, Jézus Krisztust a sok felriadt kufár, akit a szarvas felrúgott! Hogy mászott hasmánt négykézláb a beszélő békasereg odújába, mikor a vadásztársaság meg a sok kopó keresztültört rajta! Hogy vágta magát hasra a lengyel zsidó, aki nem tudott merre menekülni, s jajgatott, míg a szarvas, ló és kutya átugrált a testén, s a túlsó kijáratnál hogy omlott ki a felvert Bábel népe, ordítva, hogy itt az ítélet napja. A szarvas átszökött a megtorlott embertömeg fejein. Ezt a kopófalka és a lovastársaság nem tudta utánacsinálni, s időbe került, míg a falkár és a pecérek szét tudták korbácsolni az eleven akadályt a vadásztársaság útjából. – Ezalatt a szarvas egérutat nyert, kimenekült a Fontanka-csatorna körútjára, keresztüliramodott a jégen a túlsó part házsoráig: a hajszoló csapat csak a Gorohonaja utca szegletén érte ismét utol.
Itt volt történetünk idejében (1824–25) egy nagy parkkal körülvett palota: a Bulavszki-kert. (1862-ben a nagy tűz elhamvasztotta ezt az Aprakszin dvorral együtt, s jelenleg a carszkoje szelói vasút indóházának raktárai állanak a helyén.)
A park magas, aranyozott vasrácsozattal van körülvéve, melyen keresztülhajlanak a jégburokkal fedett fenyőfalombok. A szarvas tán azt hitte, hogy ez a vadaskert.
E park és palota mentében, nem messze tőle van a nagy Obuhov-kórház.
Ötszáz lábadozó beteg, férfi és asszony (többnyire nyavalyatörősök) jött éppen akkor szembe az utcán. A Szentháromság templomában voltak áldozni ezen a napon, onnan tértek vissza a kórházhoz.
Ha ez a vad iram e nyomorult csoport közé zúdul, azon mind kitör az epileptikus roham. Azok nem bírnak elfutni, szélhűdött tagjaik, mankóik, hülye elméjük nem segítik meg őket a veszedelemben. Maga a rémület elég megölni a lábadozót, akibe csak hálni jár a lélek.
Csak egy nagy jajkiáltás kórusa hangzott a tehetetlen tömeg felől, mely mintha le volna igézve, mozdulatlanul állt meg a megfoghatatlan roham előtt. A beteg embernek nemcsak a lába, hanem a feje is zsibbadt.
Hanem azért csak „hajrá!”
Amint aztán az üldözött szarvas a Bulavszki-park főkapuja előtt elrohant, e kapun keresztül egy lövés dördült el; a szarvas a lövésre oldalt szökött, a szarvait a hátára csapta, azután csülkeire bukott, s még egyet rúgva magán, véres orrával barázdát túrt a hóban, s aztán elnyúlt holtan, odafektetve fejét véres agancsaival a kapu küszöbére, mintegy köszönetül annak, aki üldözőitől egy jó lövéssel megszabadította.
A vadásztársaság mulatsága el volt rontva.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
