Tizenkilencedik fejezet (Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne tewrteeneteehez; de meeg sem egeesz…
Tizenkilencedik fejezet (Ennec tewrteenete fewlewtte nagion hasonlit az Joseph es Potiphaarne tewrteeneteehez; de meeg sem egeeszlen olian, miwel hog weeghezteevel nem az Joseph kerevl az tewmlewtzbenn, hanem az Potiphaar.)
Hogy miképpen szabadulhatott ki a Bálint a maga fogságábul, azt érdemes lesz meghallgatni; mert az valóságos csodadolog, mindamellett, hogy igazán megtörtént valóságos eset. S azt is a Simplex naplójából tanultuk.
A gazdájának, a juhölőnek volt egy szép szőlőskertje s abban egy fábul épült gunyhója, amit ő törökül kösknek nevezett.
Szüret felé közeledvén az idő, minden délután kisétált a török a szőlőskertjébe, kísértetve magát a rabszolgája, Bálint által: mivelhogy az utakat és mezsgyéket a zápor nagyon megrongálta, azért azokat iparkodott helyreigazíttatni.
Napszámosra, vincellérre nem merte azt a munkát bízni, mert azok torkoskodni szoktak, hanem a rabszolgára ráparancsolhatott, hogy meg ne próbálja a szőlőt kóstolni, s mikor vége volt a munkának, mindig azt mondta neki: Mutasd a nyelvedet! Mivelhogy az egri szőlő mind fekete, s aki eszik belőle, annak nyelvét megfesti szederjesre. Szegény Bálint sokszor majd eldűlt a kívánságtól, a nagy rekkenő melegben csákánnyal vágva a követ; a sok szép szőlő csak úgy mosolygott rá; de egy szemhez hozzá nem nyúlt volna.
A gazda ezalatt beült a gunyhóba, s minthogy a töröknek tiltja a vallása a boritalt, annálfogva csak úgy titokban iddogált odabenn, és egyes-egyedül.
Volt pedig a töröknek egy igen szép rabszolgálója vagy felesége, mi nem nagy különbség a muzulmánoknál. Dzsigerdilának hítták, ami annyit jelent, hogy „szívetszúró”. Cserkesz leány volt; úgy vette Budán rabszolgakereskedőtül, ki egész hajóval hozott fel rableányokat Sztambulból. Az egész különbség az asszony és rabszolgáló között az, hogy a rabszolgáló dolgozik, az asszony pedig nem dolgozik. – A Dzsigerdila nem dolgozott.
A török menyecske mindjárt eleve szemet vetett a szép, deli magyar legényre, akit az ura rabul hozott a házhoz; hanem otthon nemigen lehetett vele valami enyelgést kezdenie, mert sok szem őrizte a háznál. Azonban mikor néha az ura után kiment a szőlőbe, ott már szabadabban szólhatott a Bálinthoz, kivált mikor a mészárost helybenhagyta a jó veres bor, hogy ketten kétfelül támogatva vezették haza a házáig.
Az Ibrahim Kermesz (így hítták a mészárost, mivelhogy nagyon veres szakálla volt) azt parancsolta a Bálintnak, hogy daloljon, amikor dolgozik; nemcsak azért, hogy ha dalol, jobb kedvvel dolgozik; de különösen azért, hogy azáltal meg van óva attól a kísértettől, hogy a szőlőt megcsipegesse. Aki dalol, nem ehetik.
Olyankor aztán, mikor az Ibrahimot elnyomta az álom, s kezét-lábát elnyújtva, végigterült a szőnyegen, a Dzsigerdila belevágott a Bálint nótájába, s együtt énekelt vele: ami nem csekély buzdítás egy nőtül, ha egy férfinak a nótáját a maga dalával elkezdi kísérni.
Csakhogy azok a Bálint nótái mind olyan szomorúak és együgyűek voltak, amiket még édesanyjától hallott gyermekkorában: „Fürdik a kácsa fekete tóba: Készül anyjához Lengyelországba”, azután meg az, hogy „Amott kerekedik egy fekete felhő: Benne tollászkodik sárga lábú holló”, s ami végződik azon, hogy „Rab vagyok, rab vagyok: Tatár rabja vagyok; kezemen, lábamon vas láncot hordozok”. Ezek voltak az akkori időknek szomorú nótái.
De még ezt a nótát is abbahagyta a Bálint, amint a Dzsigerdila belevágott, s együtt énekelt vele.
– Miért hagytad abba a nótát? – kérdezé tőle a török asszony.
– Azért, mert te is énekelni kezdtél, s félek, hogy felébreszted az Ibrahimot, s engem ver meg érted.
– Ne félj semmit. Alszik az Ibrahim mélyen. Mákonyt tettem a dohánya közé. Ilyenkor úgy alszik, hogy akár puskát sütögethetnének el fölötte: mégsem ébredne fel; akár csókolódhatnának fölötte, mégsem ébredne fel.
Bálint csak nem akart belőle érteni semmit.
Ekkor aztán Dzsigerdila kezdett el dalolni egy olyan népdalt, amiben már szerelem van. A régi időkben is dalolták azokat, csakhogy elbújva, erdőkön, mezőkön; mert bent a városokban tiltották a papok, egész prédikációkat tartottak ellenük, s közönségesen „virágdalok”-nak nevezték, s azt tartották róluk, hogy a tiszta erkölcs megvesztegetésére szolgálnak.
S bizony furcsa dolog is az, hogy mi minden szabad egy énekben! Ha egy férfi csak úgy prózában mondaná azt egy szép asszonynak: „Ugyan rózsám, adjon nekem egypár csókot!” bizony úgy nyakon felejtené érte, hogy a szeme is szikrát hányna; hanem ha ugyanazt cifrán elénekli: az úrnő még leül a zongora mellé, és akkompanyoz neki hozzá. Valamint ha egy szép asszony a férje jelenlétében recitativo mondaná azt egy harmadik gavallérnak, hogy: „Kóstolja csak kend, be jó ízű!” – a férj puskát, kardot ragadna, hogy bosszút álljon érte; ha pedig szépen cikornyásan, vékony hangon elénekli egy egész társaság előtt ugyanazt a madám, még a férj is tapsolni kezd neki, s azt kiáltja: „Da capo!”
A Dzsigerdila pedig oly csábítón, oly melegen tudta énekelni azokat a hívogató, csalogató dalokat, hogy lehetetlen volt tőlük át nem melegedni.
Hanem a Bálint tartotta magát, s nem vágott bele az ő nótáiba.
– Hát te nem tudsz virágdalokat énekelni? – kötődék vele a Dzsigerdila.
– Tudok biz én, énekeltem magam is eleget. Egyért azért csaptak ki az iskolából; de fogadásom tartja, hogy míg rabságban leszek, addig virágdalt nem énekelek.
Volt pedig a török kertjében egy drága szép szilvafa, amilyen még akkor a ritkaságok közé tartozott: a gyümölcse gömbölyű volt és olyan piros, mint a rózsa. A kertészek bonamerának nevezték.
Erre a fájára vajmi büszke volt az Ibrahim. Előre megmondta Bálintnak, hogy le ne próbáljon egyet venni róla, mert megtöri a csontját. Azt a gyümölcsöt ő mind a pasa asztalára szánta.
Egy délután megint kijött a Dzsigerdila az ura után, s elaltatta az Ibrahimot, ahogy szoká, a dohányába kevert mákonnyal, s aztán, ahogy a Bálint nem akarta a virágdalait együtt énekelni, ő is bosszúsan lefeküdt a fűbe, és úgy tett, mintha alunnék.
A nap forrón sütött, Bálintnak majd a szája padlásához ragadt a nyelve a nagy szomjúságtól. A szőlőhöz nem mert nyúlni, mert annak a leve meglátszik a nyelvén, hanem azok a piros szilvák olyan csábítóan mosolyogtak rá. Hisz nincs megszámlálva, hány van a fán! Bátorságot vett magának, mikor azt hitte, hogy senki se nézi, odalopózni a fa alá, s lehúzni egy ágat, és elköltögetni egypárt a pasának szánt bonamerákból. (Úgyis kövér ember a pasa: hátha kilelné tőle a hideg?)
Egyszer csak dévaj nevetést hall a háta mögött: a Dzsigerdila nem aludt, csak leskelődött, s erre ő úgy megrezzent, hogy ijedtében az egész szilvafaágat, amit magához húzott, lehasította.
No, lesz most neked ezért, Bálint!
Szégyenkedve sompolygott vissza a munkához, s úgy nekifogott, hogy egy óra alatt két órára valót dolgozott. A Dzsigerdila pedig egyre kötődött vele, gúnydalokat énekelt neki, ingerkedett vele, s zöld diókkal hajigálta.
Bálint ezúttal olyan rossznak érezte magát, mint egy kárt tett gyermek, aki várja a bizonyos verést. A török mindig azt mondta, hogy nem adna oda egy ágat arrul a fárul száz dénárért. Vajon hány dénárba szokott számítani egy korbácsütést? vagy hány korbácsütést egy dénárba?
Mikor aztán beesteledett, s a mészáros fölébredt, ismét akkorát ivott ébredőre, hogy a feleségének és a rabszolgájának kellett őt kétfelől támogatva hazavezetni.
Hát amint elmegy a bonamera fa előtt, egyszerre meglátja a lehasított ágat.
Erre a tekintetre tüstént kiment a mámor a fejéből, úgy felfortyant.
– Ki cselekedte ezt? – ordítá, kirántva öve mellől a vízilóbőrből készült korbácsát. Úgy forogtak a szemei, mintha maga volna az öccse annak a vízilónak.
De mielőtt a Bálint szólhatott volna, a Dzsigerdila elkiáltá magát.
– Én törtem le, no! Hát ugyan mi baj van azért a kis szilvafagallyért?
Csak az a baj lett érte, hogy az Ibrahim nem sajnálta a vízilókorbácsát a maga kedves feleségének a hátától, s rácsapkodott vele egész haragjából, s talán tetőtül talpig verte volna, ha maga el nem bukott volna, betörvén az orrát, amikor aztán elég baja volt hazáig a saját orravérének elállításával.
Hanem a Dzsigerdila mégis kapott annyi korbácsütést, amennyi elég volta Bálinttal megértetni, hogy mily forró indulattal viseltetik iránta ez asszony, ki kész a rabszolgája hibáját magára vállalni, s a maga gyenge bőrét megpaskoltatni amazé helyett.
Másnap délután megint kimentek mind a hárman a szőlőkertbe.
Mikor az Ibrahim szokott módon elaludt: odahítta a Dzsigerdila a Bálintot.
– Nagyon fájnak a vállamon a tegnapi ütés nyomai – monda neki, s egy kis ezüstszelencét adott a kezébe, amiben valami balzsamos kenőcs volt. – Jer, és kenegesd be ez írral, ott, ahová a magam keze nem ér.
Azzal lecsúsztatta a válláról a köntöst, hogy a hófehér nyakát és hátát fedetlenül láthatta a Bálint; melynek sima bársonyán ujjnyi vastag piros daganatok csíkjai látszottak.
Bálint bekenegette a miatta kapott fájdalmas daganatokat az illatos kenőccsel, s kérdé a Dzsigerdilától, hogy enyhülnek-e?
– Hamarább megenyhülnének – monda a Dzsigerdila –, ha megcsókolnád őket.
Bálint visszaborzadt e szótól.
– Hogyan csókolnám én meg egy idegen asszonynak a vállát, aki a gazdámnak a felesége?
– Gazdád alszik, nem látja meg.
– De meglátja az Isten.
A török asszony széjjelnézett bámulva.
– Én egyet se látok itten.
– Az Isten láthatatlan, és mindenütt jelen van.
– Ha láthatatlan, akkor a korbácsa is láthatatlan, nem üthet vele.
– De nagyon is tud ütni láthatatlan korbácsával. Látod: én nem is tettem, csak gondoltam arra, amit tilt az Isten, s ezért a gondolatért viselem ezt a láncot a lábamon.
– Én levenném azt a láncot a te lábadról minden éjjel; tudom, hol tartja a békó kulcsait Ibrahim; az övében. Csak nappal volnál rabszolga: éjjel nem; s a váltságdíj sem volna drága: a számára megalkudnánk, a pénz neme volna: csók.
– De ez vétek volna Isten előtt.
– De hát mi sérelme van abból az Istennek, ha egy férfi megcsókol egy nőt?
– Az, hogy megsérti az ő parancsolatját, melyben azt rendelte, hogy mindenki szeresse azt, aki az övé, és ne azt, aki a másé.
– Szólj csak – monda akkor a Dzsigerdila, hirtelen egyet fordítva a beszédén nagy ravaszul, mintha másfelé akarná azt terelni. – Hogyan nézhetted el azt tegnap, hogy engemet Ibrahim megvert temiattad: és nem fogtad meg a kezét, és nem vallottad meg, hogy te voltál a kártevő?
– Megmondom igazán. Nem azért nem szóltam, mintha féltem volna, hogy az ütéseket, amik téged értek, majd én kapom meg; hanem azért, mert attul féltem, hogy ha megmondom az igazat, akkor téged az Ibrahim megöl.
– S miért féltél, hogy akkor engem az Ibrahim megöl?
– Azért, mert magadra vállaltad az én hibámat.
– S mit tudott volna meg abból az Ibrahim, hogy én a te hibádat magamra vállaltam?
Bálint csak nem akarta kimondani azt a szót.
– Ugyebár azt – segített rajta a Dzsigerdila –, hogy én inkább a tied vagyok, mint az övé. Hát mért ne lehetnék egészen a tied?
– Azért, mert az övé vagy.
– Igaz; megvett. Adott értem ötszáz aranyat. De ha te adnál neki értem ezer aranyat, hát bizony neked adna; mert kapzsi és fösvény.
Bálint jóízűt nevetett ezen.
– Ugyan, hol vennék én gyönge ezer aranyat az én nyomorúságomban?
– No hát, megállj, majd mondok én neked valamit, amit még senkinek sem mondtam el. Ülj ide le mellém. De úgy ülj, hogy a szemembe láss. Hát mikor az Ibrahim ezt a szőlőt megvette, már akkor ez a kösk itt állt. Kemence is volt benne. Szüret alatt sokszor kedve támadt az Ibrahimnak idekinn maradni, úgy, hogy idekinn kellett kenyeret sütnöm. Egyszer amint a kisült cipókat kiszedem, az egyiknek a fenekére egy aranyat találok odaragadva. Nem szóltam felőle senkinek; csak azt vártam, hogy éjszaka legyen, akkor fogtam egy kést, elkezdtem a kemence fenekét felfejtegetni. Hát az egész tapasztás mind csupa arannyal volt teli. Azt bizonyosan, mikor a várost elfoglalták a törökök, rejtette oda valami gazdag birtokos, aki aztán elpusztult a harcban. Nem szedtem én fel a kincset, otthagytam, újra betapasztottam sárral, ráfűtöttem, hogy az agyag cseréppé égjen. Most is ott van mind. Ibrahimnak nem szóltam felőle semmit, mert ha megkapja azt a sok pénzt, annál többet fog inni, annál többször megver; sőt még új asszonyokat is hoz a házhoz, s azokkal is nekem gyűl meg a bajom. Hát én azt az egész kincset neked adom. Végy el belőle annyit, amennyivel kiválthatod magadat Ibrahimtól; a többivel pedig végy meg engemet tőle. Még aztán is marad, hogy eltarthatsz belőle.
Most azután igazán kelepcébe volt szorítva a jó Bálint. Mit szóljon most erre? A szép asszony mellé még sok pénzt is kínál neki a szerencse. Azonban segítségül hívta az igaz hitet.
– Az nem lehet, édes asszonyom – mentegetőzék jámborul –, az én vallásom szerint az asszonyokat nem veszik pénzen; azok önkényt, a maguk szíve szerint adjak a kezüket annak, akit szabad akaratból választanak. Aki pedig őket elveszi, az az ő hűségüket nem pénzzel, nem ajándékkal fizeti meg, hanem hasonló hűséggel, viszontszeretettel.
Hanem erre csak összecsapta kezeit a szép Dzsigerdila.
– Ah, hisz akkor ez a te vallásod nekem nagyon tetszik. Ha nálatok nem kell se adásvevés, se felpénz, csak szabad akarat; hát az nálam megvan. Én elszököm veled; megismerem a te Istenedet, elmegyek a te templomodba, s hagyom magamat annak kereszteltetni, amit te választasz a számomra.
De már ez igazán nagy csábítás volt a Bálintra nézve. Ha Sára asszony ott lett volna mellette, bizonyosan azt mondta volna: „No fiam, most fogtad már meg az anyját a szerencsének! Kapj utána mind a két kezeddel, el ne ereszd. Kapsz egy gyönyörű szép asszonyt: nagy fekete szeműt, pici piros szájút; hozzá tömérdek sok pénzt, egész kemencealjával, s ami a legfőbb: megszerzesz egy eltévelyedett hitetlen lelket az örök üdvösség számára, amiért magadnak is mennyországhoz lészen jussod.” És ez is lett volna a legtermészetesebb okoskodás a földön.
Hanem hát nem az járt a Bálint eszében. Lehetett akárki, akármilyen szép asszony a földön, amíg az ő Mikháljának a képe élt az ő szívében, olyan volt amellett minden más asszonyarc, mint a kísértő lélek; aminek elég azt mondani: „Távozz tőlem!” – hogy eloszoljék a légben.
Mást szeretett.
Hanem ezt nem mondta a Dzsigerdilának.
Ahelyett egészen alamuszi képet fancsalított: összehúzta a vállait kegyesen, s mintha csak a Bibliából olvasná, olyan áhítatos, kenetteljes hangon mondá:
– Avagy hogyan követném én el azt a nagy gonoszságot, hogy én az én gazdámnak a feleségét elszöktessem?
Erre a szóra aztán dühbe jött a Dzsigerdila; lerántotta a papucsát a lábáról, pofon csapta a talpával a Bálintot jobbról-balról, s a szeme közé köpött neki:
– Coki, rabszolga! Takarodj a kapához! Földtúrás a dolgod! Azzal az arcára terítette a fátyolát, hogy ne is lássa többet az orcáját az élhetetlen rabszolga; s oly nagy volt iránta a megvetése, hogy még csak félni sem tartotta érdemesnek a gyávától elmondott titkai miatt. Aki a gazdájának a feleségéhez nem mer hozzányúlni, az bizonyosan az elásott kincsére sem meri rátenni a kezét.
Az asszony nagy dérrel-dúrral ment haza a szőlőből; elébb jól megrugdosva az alvó Ibrahimot, hogy ébredjen már fel.
A mákonyos álmot alvó e gyöngéd felébresztésre elébb rúgkapálózni kezdett a kezével-lábával, azután megfordult ötször-hatszor a saját tengelye körül, míg a lejtőn legurulva, valahol a szilvásban szedte fel magát; ott még egy kis ideig feküdve és nyitott szemekkel folytatta azt az álmot, amit látott, s beszélgetett azokkal a paradicsomi alakokkal, akiket az ópium összehordott a fejében; azután nagyot bámult a világba, elkezdett a szemöldeivel, az állával rángatózni; végre négykézlábra állt, és nagyot ordított a rabszolgája után.
Bálint odacammogott hozzá.
– Hol a feleségem?
– Hát őrzője vagyok én a kend feleségének? Tán hazament.
– Azt álmodtam, hogy megint meglopta a piros szilvámat. Ezek az asszonyok olyan torkosak. Te, Bálint, nem ettél abból a szilvából! Nem is eszel, nagy kutya! Az olyan, mint a túbafának a gyümölcse, ami a paradicsomban van, s amiben szinte nem vásik a fogad, gyaur disznó! Hová tetted a feleségem? Legjobb volna azt a szilvát mind leszedni a fáról, és elküldeni a pasának. Mit gondolsz, mit ád érte? Azt hiszed, hogy én nem tudok felmászni erre a fára? Repülök fel rá, mint a mókus! (Az ópiumszívóknak az a bolondságuk marad, hogy igen erőseknek és gyorsaknak képzelik magukat.)
Azonban mászni sem tudott a jámbor, nemhogy repülni tudott volna.
– Megállj csak, hadd tegyem le a kaftányomat, meg az övemet, meg a turbánomat: aztán segíts egy kicsit röpülnöm.
A Bálint aztán felsegítette az Ibrahimot a szilvafára. Ő maga akart minden szem szilvát leszedni a szatyorba: a rabszolga kezének nem volt szabad hozzáérni ahhoz, ami a pasa számára volt szenteltetve.
A szegény rabszolga elgondolta magában, hogy ha ő most hazamegy az urával: az a pogány asszony egészen úgy fog vele bánni, mint ahogy bánt a Potiphárné a Józseffel; mert nem szükség azért az ótestamentumot olvasni az asszonynak, hogyan kell bosszút állni egy férfiún, aki szerelmi ömlengéseit visszautasította. Bizonyosan halálra vereti az urával.
S hogy az eset tökéletesen hasonlítson, még az álommagyarázási tréfa se maradt el.
– Ugyan mit jelent az – motyogott odafenn a fán az Ibrahim –, amit az imént álmodtam, hogy egy csirke lecsapott egy kányára, és elrepült vele? Nem a kánya a csirkével, hanem a csirke a kányával.
(– Gyere csak le onnan a fáról: majd mindjárt megmagyarázom neked) – gondolá magában a Bálint, s amíg Ibrahim a szilvát szedte, azalatt ő kikereste a gazdája levetett övéből a bilincse kulcsát, s azzal kiszabadítá a lábait a békókból, s a lánctartó szíját leoldá a derekáról, s azzal odaállt a fa alá szépen.
Az Ibrahim elannyira belemerült a szilvaszedésbe, s a szép bonamera oly igen gyönyörű volt, hogy észre se vette, amikor a nap leáldozott, s a várban elkezdték a takarodót fújni.
Ez pedig azt jelenté, hogy minden ember siessen a dolgát abbahagyni, aki a szőlőkben vagy a mezőkön van, mert a harmadik trombitaszónál bezárják a kapukat, s aki ott künn reked, sehogy se juthat be aztán a városba.
A trombitaszó hallatára aztán Ibrahim Kermesz is kezdett lekecmelegni a szilvafáról. Elébb leadta a Bálintnak a bonamerával teli szatyrot, s azután maga is kezdett leereszkedni, kérve a Bálintot, hogy segítsen neki – átugrani azt a fát.
De segített is neki a Bálint; mert abban a percben, amikor Ibrahim két kézzel kapaszkodva az ágba, lógott a föld és az ég között, hirtelen a fejére rántotta az egész szatyrot valamennyi bonamerával együtt, hogy annak tele lett szilvával a szája, s ezzel lerántva a földre, hátrakötözte a kezeit a lánctartó szíjával, s azzal belökte őt a köskbe. A szomszédok semmit sem vettek ebből észre, mert az mind el volt foglalva a maga sietségével, hogy kapuzárás előtt elérhessen a vár faláig; senki sem ért rá a más dolgára ügyelni.
A Bálint aztán bezárva a kösk ajtaját magára, legelébb is felfeszegette a sütőkemence fenekét. Ott bizony volt arany elég: a Dzsigerdila igazat mondott. A Bálint nem várt másodszori kínálást, hanem összesöpörte azt nagy hevenyén az Ibrahim tarisznyájába. Azután felvette magára az Ibrahim kantusát, kaftányát, salaváriját, felkötötte a turbánját, arra pedig feladta a maga rabszolgagúnyáit, s mikor besötétedett, akkor pányvát kötve a nyakára, azt mondta neki hogy: „No, mármost megyünk Ónod felé; aztán úgy találj egyet kiáltani, hogy a saját rézcsákányodat összetöröm a kopasz fejeden.”
Minthogy pedig Ibrahim Kermesz nagyon sajnálta a rézcsákányát, kiváltképpen ha azt a saját tarkóján törnék össze, annálfogva egész mohamedánus megnyugvással engedé magát a szőlőkertek mélyutain át az erdőbe s onnan a legközelebbi faluba hajtatni, ahol Bálint a keresztyén bírónál rögtön fogadott egy négylovas szekeret, és azzal magát és foglyul ejtett gazdáját ép egészségben átszállíttatá reggelre Ónod várába.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
