I. A vaklövések
I. A vaklövések
Ocskay mindenféle mámor-undorra ébredt fel. Kellemetlen érzések mind: a bor mámorának, a gyönyör mámorának és a dicsőség mámorának az undora. Ocskay együtt érezte mind a hármat. Az egyiket a hátában érezte, a másikat a szívében, az utolsót, hajh, azt az egész valójában!
Szép mulatság várt rá odakünn a „platz”-on.
Jött a vert had mindenfelülről: gyalog és lovas egyszerre. A gyalogok még jobban tudnak futni, mint a lovasok. Volt ott ezer ember is egy rakáson, de abból tíz nem tartozott egy ezredhez. Kék hajdú, zöld hajdú, sárga huszár, veres huszár, palotás, dragonyos, pattantyús, összevissza. Zászló egy sem, tiszt sehol. Lármázni tudtak minden nyelven, magyarul, tótul, lengyelül, svédül, németül; de hallani nem akartak semmi nyelven. Valami rendet csinálni közöttük, arról szó sem volt. Nem is lett volna kivel. Akiket Jávorka az éjjel az Isztricén fekvő Ocskay-ezredből lóra tudott ültetni, alig tesz két századot. Azokkal a futó vert hadat fel nem lehet tartani: inkább attól kellett félni; nehogy azokat is magával ragadja. A nagy vészlármájukkal a futók már eddig is demoralizáltak mindenkit, aki útjokba esett. Azt híresztelték, hogy harmincezer német jön a sarkukban, aztán mágneses golyóbissal lövöldöz, hogy minden golyó emberbe talál.
Aztán éhesek voltak pogány módon. Tegnap óta egy harapást nem ettek. A prófont is mind ottveszett Trencsén alatt. Valahány csapat jött, az mind odatódult Ocskayhoz a kastélyba, s kenyeret, húst, bort követelt.
Ocskay szidta őket, mint a jégeső.
– Hát koldusbíró vagyok én? – Ott volt előttetek az ellenség, mért nem ettétek meg? – Ahol dolgoztatok, ott kérjétek az ebédet.
Hanem a kuruc atyafiak egészen eltérő véleményen voltak. Nekik ha nem adnak, vesznek maguk. Délig tele volt minden ház marodeurökkel; félő volt, hogy estig szőröstül-bőröstül feleszik az egész falut.
Ocskay megkísérlé egyes csapatokat összeterelni, rendbe állítani; de mire hátat fordított nekik, már nem voltak sehol. Mind rekvirálni mentek.
Azután meg azt kísérlé meg, hogy eltoloncozza őket előbbre. Akkor meg nem bírta őket a helyükből kimozdítani. Akiket az egyik falu végén kiterelt, a másikon visszakerültek, ismét ott voltak a nyakán. Puska csak minden tizediknél, ha volt: nagyon alkalmatlan útitárs a szaladásban, a lovak meg a rogyásig kifáradva. A gyalogság égre-földre esküdött, hogy addig nem találja meg a lábát, amíg jól nem lakott.
Egyszer aztán jött valaki a segítségére Ocskaynak, aki csodákat tudott mívelni. Egy csapat mezei lovas. Vágtatva jöttek Ugróc felől, s amilyen tágan kifért a szájukon, úgy ordították végig az utcán: „Itt jönnek a rácok!”
Erre a rémkiáltásra egyszerre ott hagyta a vert had az elfoglalt tanyákat, félig nyúzott ökröt, kemence kenyeret, s futott szerteszéjjel, szaporítva a vészüvöltést: „A rácok, a rácok!”
– Na nézd, hogy futnak a rácok elől! – monda keserves kedvében Ocskay Jávorkának. – Tegnap még az egész világ kevés volt nekik ellenségnek, s ma elég a rácok veres köpenyege, hogy a világ végéig szaladjanak tőle. A bika elszalad a vörös posztótul. Így tesznek mindig. Ha egy csatát megnyerünk, akkor szűk nekik Európa, ha meg egyet elvesztünk, a rókalyukba is be akarnak férni.
No, az az egy jó volt a dologban, hogy a falu hamar kitisztult a sereghajtó hadtól; nem fájt már senkinek a lába, se a lova nem volt fáradt; hanem megvolt mellette az a baj, hogy a rácok csakugyan jönnek. A toronyba állított őrök jelenték, hogy az ugróci úton nagyon vereslik valami. Az a szerezsánok veres köpenyege.
Ocskay leküldé Jávorkát a századosaihoz, hogy indítsák meg az alattuk levő lovasságot, s verjék vissza az ugróci úton közeledő ellenséges csapatot, ami utoljára is alig lesz egyéb egy kémszemlésző portyánál.
Nemsokára visszajött Jávorka azzal a szép hírrel, hogy a századosok nem tanácsolják azt a kísérletet, a csapataik hangulatát tekintve. A katonák nagyobb része még most is kótyagos, s nincs semmi kedvük a verekedéshez.
– Itt van ni! Hát az egyik azért nem akart verekedni, mert éhes, szomjas, a másik meg azért nem, mert sokat ivott-evett. És így megérem azt, hogy magamnak is el kell szaladnom a rácok elől.
– Nem magadnak, édes vezérem, mert mi is veled futunk.
– Ezer sáncárok tele ördöggel! (Ez volt akkor a legnagyobb káromkodás.)
E pillanatban érkezik a „kertek alól” nagy töröksíp-szóval egy csapat, valami háromszáz lovas. Nagyon megbámulták őket. Aki most török sípokat fúvat masírozás közben, az nem tudja még, hogy mi történt. Honnan cseppennek ezek ide?
Mindjárt meg lett oldva a talány, amint a csapat közelebb jött. Az egyenruhájok kibeszélte, hogy kicsodák.
– Hahhó! Hisz ez a rongyos gárda! – kiálta Ocskay. Valami ötlött az eszébe. – Vágtassunk elébük – mondá Jávorkának –, amíg össze nem jönnek a többi búsmagyarokkal!
Azzal lóra kapott, s a felvonulók elé tartott.
„Azok” voltak biz azok: a rongyos gárda. Ahány, annyiféle mundurban; a legtöbb egy ingre vetkőzve a nagy melegben. Borbély Balázs jött legelöl: az volt a vezérük.
– Soha jobbkor, karikalábú szent öcsém, Balázs! – kiálta rá Ocskay messziről. – Honnan jöttök?
– Temetvényről.
– Nem hallottátok az ütközetet?
– De hallottuk a szotyákoktul, hogy nagy futás van errefelé.
(A rongyos gárda most már spekulációra űzte a hadi mesterséget: nem volt olyan bolond, mint a hadjárat elején, hogy ő kezdje a hajcihőt; ő a végén szokott inkább megjelenni, amikor a dividendára került a sor; addig ott tartogatta magát egy várban, meg annak a Podhrágyában.)
– Futás bizony. De még milyen nagy! Szétverte Bercsényi a németet csúnyául! Most azt kergetjük: hol mi elöl, hol ők hátul. Éppen itt kerítünk meg most egy csapat rácot, aki errefelé tévedt. Akartok-e részt kapni a veres köpenyegből?
De hogyne akartak volna? Nem értették meg a szójátékot: „Hol mi elöl, hol ők hátul.” Egyszerre csupa lárma, kiabálás lett az egész csapat: „Hol az a rác?”
– Gyertek velem! Viszlek rája.
Akkor meg már éppen a tüzes ördög ellen is mentek volna, ha Ocskay vezeté őket. Azzal „rajta Miska, rajta”!
Ocskay szerencsésen kivitte őket a faluból az országútra, mielőtt a többi kurucok savanyú pofáitól ezek is elbúsulták volna magukat. Az országúton ott lehetett már a porfelleg között látni a közeledő veres köpenyegeket.
A rongyos gárdának nem kellett buzdítás, sarkantyúba kapta a lovát, nekirugaszkodott a szemközt jövőnek, s egy gondolat alatt szerteszét piroslott a mező a veres köpenyegtől. Nem az „oroszlánt keresték azok, csak a nyomát”. Ocskay a rongyos gárdájával a báni erdőig vágta a futamodókat: nem is mentette meg az egész csapatot a teljes lekoncoltatástól egyéb, mint a sűrű bozót, ahová lóháton nem lehetett utánatörtetni.
Hanem itt azután új ellenség bukkant ki az erdőből a kurucok elé. Ocskay ismerte őket egyenruhájukról. A Schlick-vértesezred csapatja volt az. A számukat nem lehetett tudni, mert az erdőben álltak. Ocskay hadjárati tapasztalataiból tudta, hogy az ilyen kémszemlészetre nem szoktak nagy haderőt kiszakítani, s azért rohamot fúvatott ellenük, „rajta kuruc”!
Hanem akkor odaállt Borbély Balázs a lova feje elé, keresztbe a maga lovával, s elkezdett higgadt bölcsességgel beszélni.
– Megállj csak előbb egy szóra, kedves vezérem; nem kell az embernek hebehurgyáskodni, mert megégetheti a körmét. Nem tudhatjuk, hogy a vasasok hányan vannak ott benn az erdőben. Aztán ha mi támadunk, hegynek fel rohanunk, s az nem egészséges.
Ocskay végignézett a cimboráján. Hát már a rongyos gárda is számlálja az ellenséget? Hát már Borbély Balázs is a jobbik eszét veszi elő, mikor rohamra kell menni? Szépen vagyunk.
– Hát mit gondolsz? – kérdé Borbély Balázstól.
– Tartsunk elébb haditanácsot.
– Tudsz franciául?
– Nem többet annál, hogy „ü le, koma, itt a kű”!
– No hát, az éppen elég. Ülj le, koma, ott a kű! Álljatok fel az országút mellett két felől à cheval, két escadronnal, egy escadron maradjon en réserve; egy détachement igyekezzék a bozóton keresztül az ellenséget flankírozni; két róta eklerőrnek harzelírozza az ellenséget frontban.
– Köszönöm, elég volt már a franciából. Mindent megértettem.
A kurucság is felállt hadirendben, az erdővel szemközt.
Ocskaynak eszébe jutott, hogy éppen így állt Zólyomnál, és éppen így Stráznicánál szemben, álló egész nap, kuruc és labanc, s nézett farkasszemet egymással, várva, hogy a másik támadjon.
Az is eszébe jutott, hogy a zólyomi ütközetben úgy tudták a vezérek nem akaródzó hadaikat egymásra rávinni, hogy maguk kinyargaltak a tér közepére, s kihítták egymást személyes párviadalra. Szokás volt az akkoriban. Ő is megpróbálta.
Végiglovagolt a hadrendben felállított rongyos gárda előtt, s megszólítá a töröksíp-fúvó trombitást.
– Hej, fiam! Tudod-e a nagyszombati nótát?
– Hogyne tudnám!
Szép nóta volt; de a hozzá való verset még nemigen énekelgették a közvitézek: azt csak az urak danolták maguk között.
Jaj már minekünk,
Kik feltámadunk
Szuhay Mátyás, Esze Tamás
Nagy pipájú, kevés dohányú
| Magyar nemzetnek, |
| Rebelliseknek. |
| Kopasz fejének |
| Magyar nemzeteknek. |
– No, hát fújdogáld ezt nekik.
A töröksíp fújta a nagyszombati nótát, Ocskay László pedig sarkantyúba kapta a paripáját, kivágtatott egyedül egymagában a szép tarló mezőre, s annak a közepére érve, ahonnan jól meghallhatták a hangját, elkezdett átkiáltani a németekhez, körültáncoltatva a paripáját, s magasra emelve a kardját:
– Héj, német: nem vesz apád csibét? Hallod-e? Kinek van lelke ide jönni egypár barátságos kardcsapásra?
A vasasok csapatjából rögtön kivált egy vezéri alak, s az is egyedül, minden kíséret nélkül, odanyargalt Ocskay elé. A vállán átkötött széles écharpe, a tollas föveg igen magas tiszti rangra vallott nála.
Mikor egészen közel ért, Ocskay meglepetve ismert rá. Ez maga volt a bán, Pálffy János: a trencséni szomorú ütközet diadalmas hőse.
Egymásra nyargaltak, s aztán öt-hat kardvágást váltottak egymással, aminek nem volt más eredménye, mint ugyanannyi csorba a kardok élén. Akkor mind a kettő visszarántotta a paripáját.
– Hagynók abba, brigadéros uram – szólítá meg előbb a bán Ocskayt. – Úgysem tudja egyikünk is megvágni a másikat. – Sok mindenféle oknál fogva. – Ugyan mit akar kegyelmed ezzel a rongyos pereputtyal itten?
– Kegyelmeteknek a fényes uniformisát még ennél is rongyosabbra tépni.
– Próbálná meg! Ha a saját ezredével volna itt kegyelmed, nem mondom, hogy szívesen nem látnám. Még ma mind az én vendégem lenne. De Borbély Balázs rongyos gárdája a pokolnak kell – ajándékképpen is.
– De annak a háta mögött ott van az én egész ezredem.
– Nincsen biz az, brigadéros uram. Van kegyelmednek Isztricen legfeljebb kétszáz kuruc lovasa nyeregben, amelyiknek csak a fele józan: tudniillik a lova.
– De ott vannak az öcsém, Sándor és Csajághy Márton pihent ezredei.
– Nincsenek biz azok, brigadéros uram, mert azokat leküldték Érsekújvár felé. Jobban tudom én azt, mint kegyelmed. Jobb lesz, ha mint jó barátok válunk el egymástól, azaz hogy „jó” ellenségek: kegyelmed se kísérgessen engem, én sem kegyelmedet.
– Valljuk meg az igazat, bánus uram, kegyelmed is gondol olyanformát: hátha ez a bolond fejű Ocskay most ezzel a rongyos gárdával külön kaphatja a trencsini héroszt, s még felcsúfolja a diadala végén?
– Hát az sem lehetetlen.
A két szemközt álló dalia csak ilyen csendesen beszélgetett egymással; a paripák prüszkölve kapálták patáikkal a tarlót.
– Hogy van odahaza a kedves famíliája kegyelmednek? – szólt a bán.
– Köszönöm kérdését, mind egészségesek.
– Vigye meg kedves asszonyának az én feleségem üdvözletét. Nagyon rám kötötte, hogy ha találkozom kegyelmeddel, el ne mulasszam átadni.
– Nagyon örülni fog rajta.
– No, mármost hát Isten megáldja. Alá is út, fel is út! Én jobbra, kegyelmed balra: amíg az utaink megint össze nem találkoznak.
Azzal megint kettőt-hármat vágtak egymásnak a kardjára, s aztán megfordultak, széjjelmentek.
Mikor valami harminc lépésnyire távoztak egymástól, a bán visszakiáltott Ocskay Lászlóra.
– Brigadéros uram! Kegyelmedre sok szem néz. Nehogy valami mendemonda szófia beszéd keveredjék belőle: nem jó volna, ha kilőnénk egymásra a pisztolyainkat?
– De ez jó lesz.
Aztán mind a ketten kilőtték egymásra a pisztolyaikat. A golyók elfütyöltek erre-arra. A két vezér visszament a maga csapatjához.
A bán hamarább odaért a vérteseihez, s rögtön a megérkezése után hangzott a vezényszó, amire az erdőszélen felállított katonaság megfordult, s visszahúzódott a sűrűbe.
Erre aztán a kurucságnak megint nagy kedve lett volna utánavágtatni a visszavonuló ellenségnek; s nagy volt a zúgolódás, mikor Ocskay szájából meghallották a parancsszót, hogy ők is visszavonulnak Isztricére.
Az volt a szokás, hogy a közvitézek belebeszéljenek a hadvezér parancsolataiba. A trombitás volt az ezred szája.
– Brigadéros uram! Jobb szeretnők, ha támadót fúvatna kegyelmed! Mind megennők azt a szarvasbogárnak öltözött németet odaát. Hadd fújjam a népnek azt a nótát, hogy: „Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-é, rád-é, rád-é rád, Rád-é vicsorítja még?” (Ez volt a lovasság kedvenc csataindulója.)
– Csak te fújd, fiam, azt a nagyszombati nótát.
De még Borbély Balázs is ungorkodni kezdett. Hogy de már mégis! Egy kis próbát csak illett volna tenni! Hátha a német parókáját elhozhattuk volna! Olyan jól kezünkben volt most, hogy soha jobban nem lesz. Mindenkinek jutott a nyereségből, csak a rongyos gárda megy el üres kézzel.
Ocskay aztán odadümmögött neki a fülébe.
– Ne kívánj magadnak, pajtás, abból a nyereségből. A te rongyos gárdád az utolsó csapat, ami veretlen maradt a hadseregből: szétverte az ármádiánkat tegnap Pálffy bán, teljes tökéletesen. A fejedelem is nehéz sebbe esett. Az ő menekülését védtük most ezzel a visszacsapással.
Borbély Balázsnak is lekonyult erre az orra, hüvelyébe taszította a kardját, nem szólt többet, csak annyit mondott vezényszónak, hogy „Uprel, púpos!”, s aki azontúl hozzá szólt, mindenkit azzal gyanúsított, mintha nem volna törvényes szülötte az apjának.
A zúgolódó rongyos gárdának aztán be kellett érni azzal, hogy visszatérőben a mezőn levágott rác gyalogokat kifosztogathatta, a veres köpenyegeket fel is vették magukra, úgy parádéztak velük nagy kevélyen, amikor Isztricére visszatértek. Iszonyú nagy volt a dicsekedésük. A rácokat úgy kiirtották, hogy egész Rácország üresen maradt; azután meg Pálffy bánt magát kergették meg valamennyi vasasezredével: csak annak köszönheti megmenekülését, hogy jobb lova volt, meg a nagy erdőnek.
Erre a diadalhírre aztán Ocskay lovasságának is egyszerre dühös kedve támadt a verekedéshez; most már ők is mennek.
– Mentek, fiaim, alunni – mondá nekik Ocskay László. – Megérdemeltétek: sokat fáradtatok az éjjel.
Már ő akkor bizonyos volt felőle, hogy Pálffy bán nem fogja a további üldözést megkísérteni. „Ezért” is, meg „amazért” is.
Odafenn a kastélyban vártak reá már a futároktól hozott levelek: „Ocskay László brigadéros uramnak. Ibi, ubi.”
Azok között volt Bercsényinek három levele.
Mind a három más, egymással ellenkező rendelkezést tudatott vele. Találgathatta, hogy melyik a legutolsó keletű.
Annyit megtudott belőlük, hogy a fejedelem szerencsésen elmenekült a Nyitrán túl Szerdahelyre. A kapott sebe nem veszélyes. Azt úgy kapta, hogy amint felzavart hadának rendbe szedésére rohant, két mély vízmosáson kellett átugratnia a lovával; ezt szerencsésen meghaladta, de a harmadik meredeknél a lova belebukott a mélységbe, s nyakát szegte: maga a fejedelem estében félrevetette magát, s így kerülte el az agyonzúzatást, de az arcát megütötte és elájult; most már ismét talpon van, s rendeleteket oszt. Személyét nem kell félteni, az éjjel Vak Bottyán hatszáz válogatott lovast küldött a védelmére: azok megvédik a Nyitra hídját.
A harmadik levélből azonban azt értette meg Ocskay, hogy az éjjel tartott haditanácsban elhatároztatott, miszerint Ocskay Sándor és Csajághy Márton a maguk csapatjaival siessenek le Érsekújvárra, az erősség védőseregét szaporítani; Ocskay László pedig menjen a hegyek között a saját ezredét összeszedni.
Ez arra volt jó, hogy Ocskay László mellől el legyen távolítva az a két alvezér, aki az isztricei találkozásnál olyan hatalmasan pártját fogta neki a fővezérrel szemben.
Aztán pedig ennek a két embernek az eltávolításával megszűnt az őrállás Ocskay László fölött. Akik vigyáztak rá, akik féltették, hogy eltántorodik; akik szívének, lelkének gondolatait ellenőrizték, azok lettek tőle messze elszakítva.
Most már – szabad a vásár!
De hát hogy tudhatta ezt a bán hamarább, mint maga Ocskay László?
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
