XIII. Rákóczi villáma a császár előtt
XIII. Rákóczi villáma a császár előtt
Ez az éj nem volt nyugalomra rendeltetve. A zendülés lármáját más zaj váltotta fel; nehézlovasság vágtatott végig az utcán, harsogó trombitaszóval, azután kerekes ágyúk dübörögtek falrázó zakatolással előre, csak úgy rengett bele a ház; az István toronyban megszólalt a „Bierglocke”, aminek a hangjára minden polgár köteles azonnal gyertyát tenni az ablakába, s maga rögtön felvenni az egyenruháját, vállára vetni a mangalétát, a tölcsérpuskát, s sietni a gyülekezőhelyre: lázadás van a városban! És azután rettentő dobszóval vonul végig az utcákon a polgárőrség, hogy az embernek a szíve együtt reszket az ablakokkal! Egyszóval egész Bécs városa rendkívüli erélyt fejtett ki – mikor már elmúlt minden lázadás. A „Fehér Angyal” előtt felállított fegyveres őrök minden embert megállítottak, s megkérdezték tőle, hogy jó barát-e, vagy sem. Mind jó barát volt.
Ocskaynak a szemére különben sem engedett volna álmot jönni felháborodott lelke. Az egész éjszakát felöltözve tölté: alá s fel járkált a szobájában, le-leveté magát a kerevetre, meg felugrott róla. Egyszer csak kopogtatnak az ajtón. – Ki az? – Scharodi!
– No mi baj? (Még meg se köszönte neki a baráti segítséget.)
– Semmi baj! Hanem őnagysága, a kurazir regement obestere kívánja tiszteletét tenni.
– Itt vagyok neki.
Az ezredes feltett sisakkal jött, s katonás tisztelkedés után hivatalos stílusban mondá el a következőket:
– Kegyelmes úr! Jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért, de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiac, zsidóutca és húspiac ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az István torony őre a hibás, amért nem sietett elébb jelt adni a polgároknak a Bierglockéval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak, s azzal tévútra vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Üdvözlöm kegyelmességedet.
– Köszönöm. (Elmehettek már! – gondolá magában Ocskay. – A ti elkéséstek nekem a bajuszomba került.)
Az ezredes továbbment, Ocskay levetette magát a pamlagra, a feje lehúzta. De alig vett rajta erőt a zsibbasztó kábulat, ami hasonlít az álomhoz, csakhogy annak éppen az ellentéte: öntudatlan ébrenlét, amiben mindazok az alakok mozognak, mindazok a hangok ordítanak, kiabálnak, susognak, visítanak; mindazok az arcok egymásra tódulnak, amik a lezajlott rémjelenetekben üldözték –; amidőn újra kopogtatnak az ajtaján.
– Ki az? Mi baj?
– Őméltósága a polgármester úr kíván tisztelkedni.
(No, a bécsi polgármesterek is más szokást kezdhetnének, mint éjfél után két órakor látogatást tenni.)
A polgármester úr teljes hivatalos gálájában jött: az asztrakánprémes palástban, a bársonybarettel és a nagy ezüstfogantyús nádpálcával. Két drabant kísérte, nyeles lampionokkal.
Hát ennek mi kell?
– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért, de a lázadók cseltámadást intéztek a zsidópiac, zsidóutca és húspiac ellen, hogy a katonaság figyelmét félrevonják. Az István torony őre a hibás, amért nem sietett jelt adni a polgárságnak a Bierglockéval; egyébiránt annak is mentségére szolgál az, hogy a lázadók a zsidóvárosban egy házat meggyújtottak, s azzal tévútra vezették. Intézkedés történt, hogy ily eset ne ismétlődhessék. Sietek üdvözölni kegyelmességedet.
– Köszönöm! Alászolgája.
Ez is elment.
Alig verte el az István torony óraműve a hármat, amidőn újra felzörgették Ocskayt.
– Ki az megint?
Ezúttal már a Bécs városi főhadparancsnok, Obizzi gróf lett bejelentve.
Ez már valami!
Hisz ez régi ismerős is. Sokszor diskuráltak egymással ők ketten (fegyverrel tudniillik), mikor megrohanta Ocskay a Favorita-vonal erődeit, s Obizzi gróf hozta ellene a nehézvasasok ezredét.
Ezúttal szemtül szembe tisztelhették egymást. A főparancsnoknak még a tábornoki mellszalagja is fel volt téve, tehát egészen hivatalos természetű volt a látogatás.
– „Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem…” (stb. stb., mint fentebb: úgy látszott, hogy mindenki egy eléje írt formulare szavait recitálja.)
– Nagyon le vagyok kötelezve.
De még alig pitymallott, amidőn újra rátörtek. Pedig most már igazán elszunnyadt, s rémálmából felriadva, a pisztolyához kapott. Azt hitte, akasztani viszik.
Pedig csak az ő kedves barátja jött, a rendőrségi osztályfőnök, Federreiter úr. De az is hivatalos egyenruhában, a dreimasterrel a parókája tetején; a gyíklesővel az oldalán, s az is rákezdé:
– Kegyelmes úr, jelentem, hogy a lázadás le van verve. Bocsánatot kell kérnem a késedelemért…
– Hagyd el, az ördögbe! Tudom már könyv nélkül. A lázadók cseltámadást intéztek. A Bierglocke volt a hibás. Nem történik meg többet. Háromszor hallottam már.
– Az ám. Tudom – mondá Federreiter úr suttogva. – Hüh, barátom uram, micsoda nagy dolog lett ebből! Őfelsége a császár vágtatva jött haza Laxenburgból a zendülés hírére. Wratislaw dühös, mint az oroszlán. Mindnyájunknak, rendőrségnek, polgármesteri hivatalnak, katonai parancsnokságnak akkora orrokat osztott, mint egy rinocerosznak! Képzelem, hogy hát ő maga, Wratislaw uram mekkora orrot kaphatott őfelségétől; az már nem is orr lesz, hanem ormány. Rád nézve ez megbecsülhetetlen nagy szerencse, hidd el!
Ocskay bosszúsan csettentett a nyelvével, s a keze önkénytelenül a bajusza üres helyéhez kapott.
– Hagyd el – biztatá a jó barát. – Az rád nézve a legnagyobb szerencse, hogy azt letetted. Nem emlékezel a mesére, ahol az egerek vezérei szarvakat ragasztottak a fejükre, aztán mikor vissza akartak szaladni a lyukaikba, nem fértek be tőlük? Hát ilyen volt rád nézve az a nagy bolond bajusz; minden ajtóban fennakadtál tőle. Meglátod, milyen simán fogsz most mindenütt bejutni!
Federreiter urat még ott érte Ocskaynál egy új látogató. A kancellár titkára volt az. Wratislaw kéreti a tábornok urat, hogy amilyen korán csak lehet, tisztelje meg őt a látogatásával. Őkegyelmessége már öt órakor felkel, s hétkor fogad.
Ocskay ott volt pontban hétkor a kancellár palotájában. Ezúttal minden ajtón készséggel bebocsáták, egész az államférfi belső szobájáig, ahol az éppen reggelizéshez készült.
Wratislaw eléje sietett Ocskaynak, s barátságos öleléssel fogadta.
– Hozta Isten, kedves barátom uram! Ejh milyen nagyon sajnálom azt a tegnapi fatális akcidenst. A katonaság tévedésbe volt ejtve a cseltámadás által, s a toronyőr későn jelezte a lázadás gócpontját. Senki sem gondolt a Görög utcára. De miért is szállt kegyelmed a „Fehér Angyal”-ba? Hiszen mikor legutoljára találkoztunk, Érsekújváron, meghívtam kegyelmedet, hogy ha egyszer Bécsbe jön, egyenesen az én palotámba szálljon.
Ocskaynak mondhatnékja volt, hogy de bizony egynehányszor be akartam jönni, de azt mondták, hogy: „Ott künn tágasabb!”
– Most már el sem bocsátom kegyelmedet: az én vendégem marad. Rendelkeztem, hogy a málháit a „Fehér Angyal”-ból ide szállítsák. Vissza se menjen oda kegyelmed. A számlája ki van egyenlítve. Legmagasabb rendeletből! Most pedig tiszteljen meg azzal, hogy reggelizzék együtt velem.
A bőséges kolláció mellett aztán egészen helyreállt a barátság. Wratislaw szóhoz sem engedte jönni Ocskayt; elhalmozta lekötelező nyájaskodásokkal: elmondta neki, mennyire várták az udvarnál. A császár meghagyta, hogy tudósítsák, ha ideérkezik. Ki is fejezte legmagasabb elégedetlenségét a főudvarmesternek, hogy ezt elmulasztották. Még ma kívánja Ocskayt elfogadni, a miniszterei jelenlétében, hogy a legmagasabb kitüntetésben részesítse; minden formaszerű megerősítés egy nap alatt be lesz végezve, holnap már utazhatik vissza az ezredeihez. (Így: többesben.)
A reggeli végeztével ismét megölelgeté kedves vendégét a kancellár, s átvezetteté saját lakosztályába, ahol három szoba volt számára minden pompával és kényelemmel berendezve; egyik lakáj a másik kezére adta; jött a hercegi borbély, hogy az arcát egész simára borotválja, s a haját bepúderezze, aztán egész gálába öltöztették, s mikor készen volt, jelentették neki, hogy a hintó előjárt! – Ocskay Wratislaw aranyos staatscarosse-ában vonult be ezúttal a császári várba, elöl két inas a fehér parókás kocsis mellett a bakon, hátul két vadász. Jöttére a Burgwache fegyverbe állt és prezentírozott. Két sor harschier-gárdista között haladt fel a Gesandschafts-Stiegén, s onnan a gobelinszőnyeges Geheimerats-Saalba vezetteték, ahol a legelőkelőbb választottak vártak a maguk sorára.
A minapi feszes úr ezúttal háromszor is a térdéig hajtva a fejét, sasírozott eléje mazurkalépésben, s alig hallható hangon rebegett valami mentegetőzésformát; végezve azzal, hogy őfelsége valamennyi vendégek között a tábornok urat kívánja legelsőbben fogadni. Csupán két fejedelemfi előzi meg az audiencián.
Pedig már akkor sokan voltak a teremben. Fényesnél fényesebb urak és asszonyságok mindenféle jelmezben.
A főudvarmesteri titkár odaállítá Ocskayt legelöl az audienciás terem ajtaja elé balról. Jobbról a legelébb bebocsátandó két fejedelemfi állt.
Ocskay büszkén hordozá körül a fejét a cifra sokaságon. Tehát mégis van elismerés! Ennyi fényes nép között ő a legjobban kitüntetett. Irigykedve tekintenek reá. Ő ezt érzi, s jólesik a lelkének. Hallja a szájról szájra terjedő suttogást: „Ez az Ocskay!” Alig jut egy kis figyelme a vele szemközt álló két hercegi fiúcska számára. Azok közül a nagyobbik lehet tizenhárom éves, a kisebbik tíz. Mind a ketten fekete bársony, német divatú ruhába vannak öltözve, kard és tőr nélkül. A nagyobbik arcán, magatartásán meglátszik a jezsuita nevelés modora; nyúlánk nyakat féloldalt görbítve, félig lezárt szempillái alól sandít fel Ocskayra; s míg ajkai kényszeredett mosolyra vonulnak, az egyik szájszegletből kivillan a foga, mintha harapásra volna készen; a két keze a mellén; az egyik keze eltakarja a másikat, amelyik görcsösen ökölre van szorítva. – A kisebbik egészen ellentétese a bátyjának. Alacsony termetét felemelt fejével teszi magasabbá, mellét előrefeszítve, fél kezét csípőjén tartja; a másikkal a haját borzolgatja, s amellett villogó szemeivel tetőtül talpig méregeti Ocskayt, ajkát lepittyesztve.
Ocskay csak úgy futólag fitymálta őket végig tekintetével: „Hát ezek miféle hercegi porontyok lehetnek?”
A császár elfogadótermének ajtaja megnyílt, s a főudvarmester első kamarása megjelent, felhívni a kihallgatandókat.
– Herceg Rákóczi Leopold fiai!
Ocskay elsápadt erre a szóra.
Herceg Rákóczi Leopold nem más, mint II. Rákóczi Ferenc fejedelem: őt is Leopoldnak nevezték Bécsben a bérmálási neve után, valamint a feleségét, Charlotte-Amelie-t Eleonórának, bérmáló szülőik, a császár és császárné után.
Tehát ezek itt Rákóczi Ferenc fiai! Akiknek annyiszor emlegették, hogy majd eljön értük az Ocskay László, s elviszi őket a fogságból, apjuk karjaiba! No, hát itt van! – Hány tervet főzött ki agyában, hogy értük eljöhessen, hogy karjaiba zárhassa, repülve magával elvihesse! Most itt voltak előtte, s még csak jól meg sem nézte őket.
A szíve úgy nekiindult egyszerre a dobogásnak! Valami keserű érzés úgy elborította egész lelkét! Úgy szeretett volna futni, futni innen, s levetni magát valahol a mezőn egy árokba; s ott kisírni megbánt álmait.
Nem lehet az! Hiába mondja az álmodó: nem szeretem ezt az álmot: fel akarok már ébredni: más akarok lenni. Az álomlátás nem hagyja magát elriasztani.
A két ifjonc alak ismét elsuhan mellette, visszatérett, őneki úgy tetszik, mintha a nagyobbik a nevét suttogná: „Ocskay!”, míg a kisebbik nagyot dobbant a lábával, mikor mellette elhalad. – Nincs már velük semmi dolga; nevén híják: „Ocskay László tábornok úr!” Be kell lépni a trónterembe.
Ott állnak az ország főhivatalnokai, kormánytagok, hadvezérek, érsek, püspök, nagykövetek, az egész fényes udvar, a trón lépcsőin a zászlósurak, hátul a páncélos testőrök.
A császár maga a trónon ülve, aranyszövetű brokátruhában, az aranygyapjas rend nagymesterének pompás jelmezében: szép, szabályos, sima arc; de hideg és szenvedélytelen, átszegező kék szemekkel.
S íme, amidőn Ocskay a trón elé járul, e hideg arc tetszést ragyogó mosolyra melegül át; a büszkén hátratartott fejedelmi fő helyeslően bólint, s a csípőre tett kéz nyájasan biztató mozdulatra lendül. A császárnak megtetszett Ocskaynak a külső megjelenése.
Ezt a félelmes kuruc hadvezért sokszor látta arcképben, jól is találva, el is torzítva; dölyfös kifejezéssel mindig. – Nincs az a dölyf sehol! Az arc simára van borotválva. Ezt a divatot I. József hozta be az udvarhoz: minden főhivatalnoknak el kellett azt fogadni. Sok büszkén felkanyarított, gondosan ápolt „favori”, sok délcegen hegyesedő „Henri quatre” áldozatul esett a rendszernek; akadtak főemberek, akik nyíltan dacoltak vele; maga Wratislaw kimondta, hogy inkább az ország pecsétnyomóját teszi le, mint a bajuszát, szakállát; a hadvezérek éppen nem is hajtottak rá; Savoyai Eugen, Heister, Stahremberg nem váltak meg a férfidísztől; – s íme, a megtért kuruc hadvezér azon kezdi, hogy meghódol az uralkodó által pártolt divatnak. – Pedig a magyarnak ez a legnagyobb áldozat.
Jól mondta azt Federreiter! Nagy szerencse, hogy ezt a véletlen így hozta magával.
A beszéd latin nyelven folyt a császár és Ocskay között. Ez volt a közvetítő idióma azokban az időkben – és még sokáig azután.
Ocskayt egészen elkábítá a kegy, mellyel az uralkodó elhalmozta.
Hősnek hallotta magát neveztetni a trón lépcsőiről. A hősi névhez „birodalmi lovag” rangjával is lett felruházva, ami gyermekeire is örökségül szálland. A császár kinevezte őt hadseregében vezérőrnaggyá, s tulajdonosává tette két lovasezrednek, amiknek toborzására húszezer tallért adományozott neki. S hogy külső pompa is jelképezze a legmagasabb kitüntetést: a tábornoki mellszalagon kívül azt a nehéz aranyláncot is, a császár arcképét viselő medaillonnal, saját kezűleg függeszté a császár Ocskay nyakába, ami csak a trónnak tett kiváló szolgálatokért szokott adományoztatni.
Mikor Ocskay térde kiegyenesedett e kegy elfogadása után, egész elokvenciára nyíltak meg ajkai. A magyarnak őstulajdona az, hogy mikor indulatba jön, szónokká lesz. Nem kereste, illik-e, engedi-e a hofceremonielle, hogy a jobbágy orációt tartson fejedelme előtt: ő indulatából adott kifejezést érzelmeinek, s esküvel fogadta, hogy minden tehetségét arra fogja áldozni, hogy a császár zászlóinak diadalt szerezzen.
Meg volt már láncolva: odaláncolta a trónhoz az az arany zálog, mely nyakát körülfogta. S tetszett neki az az álom, amit most álmodik! Megfordítani nemzete sorsát. Visszahozni a magyart a királyi trón mellé, s elfoglalni azt a helyet az uralkodó jobbján, ami azt megilleti.
Mikor elhagyta a tróntermet, már el volt mosva az emlékéből az, hogy itt, ezen ajtóban találkozott II. Rákóczi Ferenc fiaival, akit itt Lipót hercegnek hínak.
Visszatérőben első dolgának tartá az udvari fizetőhivatalt felkeresni, az utalványozott húszezer tallérok átvétele végett. Régi példabeszéd: „Ahol malacot ígérnek, zsákkal forgolódjál!”
A hofkriegskassaverwalter majd ónossá lett ijedtében, amint a rengeteg summára szóló utalványt meglátta. Valami olyat rebegett, hogy nincs pénz, üres a bellica cassa, de ugyan pórul járt vele! Mert Ocskay, most már dicsősége teljes tudatában, olyan lármát csapott a hivatalban, hogy kivert minden németet a szobából; felelőssé tette a jámbor pénzstrázsálókat az egész magyarországi hadjáratért – ha Rákóczi elfoglalja Bécset, ők lesznek az okai! Utoljára, csakhogy megszabaduljanak tőle, kifizették neki az utalványát, vihette magával. Megparancsolá, hogy a Wratislaw-palotába szállítsák utána.
Nagy hiba lett volna tőle, ha a most kapott tábornoki mellszalagját s vitézségi aranyláncát be nem mutatta volna azonnal Bécs városának. Evégett legalább is paripát kellett szereznie, hogy lóháton járhassa be az utcákat. – Nagy dolog volt, hogy mindenütt „querauz”-t kiáltottak előtte a vártaházaknál. A bécsi nép ugyan megbámulta a délceg alakot, kivált a Grabenen. Ott voltak akkor a legfényesebb ékszerárus boltok. Ocskay egyik előtt leszállt a lováról, s oda betérve, kiválasztott egy szép négysoros gyöngy nyakfüzért, s azt megvette négyszáz aranyért. A felesége számára vette. Nem jutott eszébe, hogy a gyöngyök könnyeket jelentenek. Azt vélte, az asszonyember, ha búslakodni fog is egy kicsit, hogy a férje mit járt Bécsben, de mégis örülni fog rajta, hogy ilyen szép vásárfiát hozott a számára onnan. Nem a most kapott tallérokból fizette ki. Volt még az aranypénzéből, amit a zálogba tett kincsekért kapott, s azt hitte, hogy azokat még – más úton – szerezte. Azt még vaskézzel vette el! Tudva volt előtte, hogy Ilonka mindazon ékszerekből, amiket Ocskay hadjárataiban „szerzett”, soha egyet sem tett fel. Ez már pénzen vásárolt ékszer volt: ezt talán viselni fogja. A gyermekeknek is vett holmi csecsebecséket.
Mikor visszatért a bevásárlásaiból, megelégedve a közönség bámulatával, a Wratislaw-palotához, a kancellárt már otthon találta.
A főúr ismét megölelgeté s összecsókolgatá szívesen látott vendégét. Vége-hossza nem volt a hízelkedésnek és magasztalásnak, mennyire megnyerte Ocskay meleg szónoklatával az egész udvar rokonszenvét. Őfelsége különösen meg volt vele elégedve. Több ízben visszatért Ocskay beszédére, s sokat vár tőle a jövőben. – Azt előre megsúghatja a kancellár titokban Ocskaynak, hogy amint a legelső diadalmas haditényt elköveti, hű szolgálata jutalmául donatióba fogja neki adni a császár Lietavát, a hozzá tartozó uradalmakkal együtt. amelynek a mostani birtokosa „notata persona” „perduellió”-ban gyanús, és különben is, „ultima deficiens” (végsarja a családnak).
(Tehát mégis Lietava! Az első hőstett után a csatamezőn! Sic fata jubent! Így rendeli a végzet! Már kikerülhetetlen! Hisz a csatatéri hőstett az el nem maradhat!)
Nincs már itt megállapodás. Aki elkezdett esni – fölfelé, annak esni kell, amíg a csillagokat el nem éri!
– Ma estére pedig a kegyelmed tiszteletére egy kis barátságos búcsúlakoma lesz nálam, amire az egész generalitás hivatalos!
Ocskay nem állhatta meg, hogy ezt a mondást ki ne szalajtsa a száján: „Minő ellentét a tegnapi és mai est között!”
– Ad vocem „tegnapi est” – mondá Wratislaw. – Nehogy valami kellemetlen érzés utómaradékát vigye el kegyelmed magával a bécsi polgárság iránt; valami körülményről szükségesnek találom felvilágosítani. Ezóta minden oldalról beérkeztek hozzám a rendőrségi tudósítások, s mind valamennyiből arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt egy idegen kezek által szított forradalom volt egyenesen a kegyelmed személye ellen előkészítve. Rendőrkémeink a megérkezése napjától kezdve nyomoztak három megjegyzett alakot, akik már ama bizonyos merényletnél a Spinnerin am Kreuz mellett feltűntek, s kik most itt a bécsi tolvaj és naplopó csőcseléket folytonosan lázíták. Mind a három kuruc táborból való. Ezek közül valamelyik súgta be a népénekes Augustinnak azt a nótát, ami kegyelmedet oly dühbe hozta, hogy kirohant az utcára keresni, hogy kit üssön agyon. S aztán bekóborolta egyedül az elhagyott zsidóvárost. Már akkor tervezték, hogy elfogják. Mind azt mondják, hogy élve akarták kézre keríteni. A lovaik kinn voltak elhelyezve a Favoritán túli bozótban. Ugyanezek csinálták a tegnapi lázadást, színből a zsidóság ellen; de valóságból kegyelmed ellen. Ezt a meggyalázást hát ne a bécsi nép rovására írja fel, hanem jegyezze meg magának, hogy a saját volt hívei kullognak a háta mögött, s őrizkedjék tőlük.
Mintha csak a sárkánykígyó mérgét töltötték volna e szavakkal Ocskay ereibe.
A halálos düh szállta meg idegeit.
Hát az ő saját cimborái, tulajdon honfitársai szerezték neki ezt a meggyaláztatást, itt, az idegen földön! Hát azok csináltak belőle utcai csúfalakot, azok kezdték ellene a gúnydalt! Azok bujtogatták ellene az odúk piszoknépét, hogy meghurcolják a sárban! Azok elől bújt ő asszonyi ruhákba! Ha meglátták volna, ráismertek volna: úgy vitték volna magukkal hazáig, vérszomjas nép gúnyhahotájára! Hah! Ocskay László feje a bárd alatt, bekötve asszonyfőkötővel!
Reszketett a haragtól.
Eddig csak dac és nagyravágyás volt indulatainak méregerjesztője, most már a gyűlölet és harag is társul szegődött hozzájuk.
– Mikor lesz szabad innen visszamennem?
– Holnap hajnalban bizonnyal – mondá Wratislaw. – Egy zászlóalj dragonyost fog kegyelmed vezetni Heisterhez a pozsonyi táborba.
– Megsiratják ők ezt még odahaza!
Annyira a szívébe marta magát ez a méreg Ocskaynak, hogy egész este nem jött meg a kedve. Még a poharazás alatt is magába zárkózott maradt. Örült a lelke, mikor hajnalban a búcsúlakomának véget vetett az ordinánctiszt megjelenése, aki jött jelenteni, hogy a zászlóalj nyeregben ül, s a tábornokra vár.
Ocskay búcsút vett új bajtársaitól, megköszönte Wratislawnak a szíves vendéglátást; bőséges borravalót osztott ki a cselédségnek, az őrt álló katonaságnak egy héti lénungot, s azzal mindjárt a lakomaasztaltól a lóra veté magát.
Trombitaszó mellett hagyta el Bécs városát, olyan korán hajnalban, amikor még minden jámbor lélek alszik.
A bor ködén keresztül, meg a bosszúálló tervek füstgomolyain át megrémlett az agyában, mintha valakinek itt Bécs városában még valamivel adósa maradt volna. Nem tudott vele tisztába jönni.
A düh és a dölyf beszélgetett a lelkével.
Nem volt elég, hogy az az aranylánc hozzákötözte a jövendőhöz; egy másik lánc volt a lelkén eddig, ami hozzákötötte a múlthoz: most ez szakadt le róla! Gyűlölte az emlékeit!
Mikor aztán Schwechatnál megpihent a katonasággal, az első állomáson, ott mégiscsak eszébe jutott neki, hogy ki az, aki elől úgy jöve el Bécsből, hogy adósa maradt.
A szép szomszédnő!
Annak bizony adósa maradt valamivel! Talán sokkal is.
Ha az, amit nyert: nyereség – azzal mind neki tartozik.
S még csak azt sem mondta neki, hogy: „Isten hozzád, édes rózsám.”
Ezt a goromba hibát helyre kellett hozni.
Rögtön leült levelet írni Ozmondának, mely e szóval kezdődött: „Édesem!”, s amiben aztán mindenféle nyomatékos mentség szépen elő lett adva; kísérve hálakifejezésekkel, s bekoszorúzva azzal az ígérettel, hogy majd legközelebb Budetinban mindazt, amit a papiros el nem tűr, élőszóval elmondja az örökre háladatos Ocskay László.
Leírta ebben a levélben az egész fogadtatását az udvarnál, érdekes részleteivel. Az asszonyok az ilyesmit szeretik. – Végül köszöntette Scharodit is: – a derék bajtárst.
Aznap nem lehetett továbbmasírozni. A katonaság ott rostokolt Schwechatban. Ocskay elküldte a levelet Ozmonda grófnőnek lovas stafétával.
Azután megtapogatta a keblét. Ott volt a bekecszsebben a négy sor igazgyöngy, amit Ilonkának vásárolt. Azzal a megnyugvással hajthatta nehéz fejét álomra, három éjszakai virrasztás után, hogy az „asszonyi szolgálat” dolgában is minden kötelességének eleget tett.
Hiszen úgy is volt; hanem megfordítva talán mégis jobb lett volna: Ozmondának küldeni a négy sor igazgyöngyöt, s Ilonkának azt a szót, hogy: „Édesem”…
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
