XXI. A halál előtti éj
XXI. A halál előtti éj
A halál angyala már kiterjesztette szárnyait Hasszán palotája felett. Az már tudva volt, hogy holnap reggel valaki elhagyja a földet azok közül, akik ama födél alatt laknak –, csak a meghaló neve nem volt még kimondva.
Késő estig ott kopácsoltak az ácsok a vár kapuja előtt, minden kalapácsütés felhangzott a szobákba, melyet a vérpad építésében tettek. Mikor készen volt az állvány, leterítették vörös posztóval, feltettek rá egy háromlábú széket, mellé támasztva egy fényes, görbe pallost; egy nagy, óriási termetű kurd felment a lépcsőkön az állványra, körüldobogtatva lábával annak párkányait, ha nem szakad-e le alatta. A szék rosszul volt állítva, azt észrevevé, s fejcsóválva igazította meg. Hogy még ehhez sem értenek az emberek. Azután felgyűrte nagy, izmos karjait vállig, markába vette a pallost, megpróbálta, ha jó fogás esik-e rajta, ujjaival végigpöngette az élét, mint valami hangszert, s megelégedését nem iparkodott eltitkolni. Azután nehány fekmentes vágást tett vele, s azzal, mint ki szénáját jól rendezé, ismét visszatámasztá azt a székhez, s önelégülten leszállt a hágcsón.
Hasszán basa kezei szokatlanul reszkettek, midőn ez este az aranybilincseket Azraële és Mária kezeire kulcsolá. Százszor is megtapogatá a kulcsot öve tekercsében, míg meggyőződött róla, hogy az onnan nem eshetik ki.
Alig hagyta a két nőt egyedül, ismét visszatért hozzájuk, megtudandó, ha vajon csakugyan rázárta-e a lakatot kezeikre, mert mire az ajtóhoz ért, már elfelejtkezett róla.
Majd ismét visszajött, körülnézte a szobát, megtapogatta a falakat, mert úgy rémlett előtte, vagy úgy álmodta, hogy ott még valahol egy ajtó van, mely másfelé vezet. Meggyőződött felőle, hogy nincs. Az ablakhoz lépett, azon is kitekintett, onnan a bástyáig több mint öt ölnyi mélység volt, s az árok hegyes karókkal beültetve; körös-körül a teremben semmi, amit kötélnek lehessen használni. A szőnyegek mind állatok préme és madártollból, az öltönyök mind a legvékonyabb, átlátszó csalánszövetből, a sálok, miket Azraële turbánja és dereka körül tekert, mind sokkal finomabbak voltak, mint hogy egy embert megbírjanak, s azonkívül ami ruhát az odaliszk magán viselt, az mind selyem volt, és oly lenge, hogy mindenütt testéhez tapadt.
Azraële a vezér lelkén keresztüllátott.
– Mit nézesz rajtam? – kiálta rá, hogy az szinte összerezzent. – Te gyanakodol bennem. Ha félted e nőt, akit rám bíztál, vigyed tőlem, s őrizd magad.
– Azraële! – szólt Hasszán engesztelőleg. – Ne haragudjál rám, ne ma.
– Te nem gyanakodtál bennem soha.
– Nem szerettelek-e mindig? Ha volna még egy életem, nem rád bíznám-e azt is?
– Tehát ne jöjj minduntalan szobámba vizsgálódni. Nyugodni akarok.
– Nyugodni ez éjszaka? A halál követe a kapu előtt!
– Mi gondom nekem a halál követére? Én tudom, mikor fogok meghalni; s addig nem hunyom be szememet a halál előtt.
– Hát Hasszán mikor hal meg? – kérdé a vezér, megfogva kegynője kezét, s nyílt ajkakkal figyelve annak feleletére.
– Egy nappal fog túlélni engem, és nem többel – szólt Azraële. Hangja megindulástól reszketett, mert amit mondott, érzé, hogy igaz.
Hasszán szemeiből kicsordult a könny, kezeit arcára tapasztá.
– Miért is élne Hasszán tovább, ha Azraële nincs, miért jönne fel még reám a nap, ha Azraële szemei lehunytak? Mire volna nekem az élet, ha a szívnek nincs miért dobogni többé!
A gyámoltalan öreg összecsókolá az odaliszk köntösét, s magához ölelve őt forrón, sokáig zokogott felette. S mindig csak azt rebegte:
– Te meghalnál énelőttem!
– Úgy van a jövendőkben írva – szólt Azraële búsan –, míg engem élni látsz, addig a haláltól ne félj. De a halál angyalának kürtszava, mely engem innen elszólít, jelszó lesz neked, hogy készülj!
Hasszán könnyeit törülgetve ment el Azraële szobájából, s saját teremébe érve, ott egy dívánra ledőlt, s menten elnyomta az álom.
Amint eltávozott, Mária letérdepelt ágya elé, melyen kisgyermeke aludt csendesen, s kebléből egy kis elefántcsont keresztet elővonva, elkezde imádkozni.
Azraële kezéhez nyúlt.
– Ne imádkozzál most, ráérsz imádkozni később.
Mária csodálkozva tekinte rá.
– Én? Nincsenek-e életem órái megszámlálva?
– Nincsenek. Te szabadulásért imádkozál, midőn én egy boldog pillanatot kértem. Valami nagy lélek jelen volt akkor előttünk; meghallá, amit én kértem, meghallá a tiedet is. Hallgass szavaimra, és tégy azok szerint. Meg foglak szabadítani. – A fejedelemnő bámult, nem tudva, ha nem álmodik-e.
E szavaknál egy kis finom acélráspolyt vont elő az odaliszk övéből, s kezébe fogva a fejedelemnő kezét, elkezdé arról a láncot lefűrészelni.
Az első nehány fogásnál sebesen mélyedt az éles ráspoly az ezüstkarikába, hanem ott egyszerre megállt, s bármily erővel nyomta is azt, nem akarta tovább fogni a láncot.
– Mi ez? Nem akar a munka haladni? Miből van ez a lánc? Hisz ha acél volna, elreszelné a másik acél.
Azraële hirtelen körülreszelte az egész láncszemet, melyet Hasszán basa ötvöse jónak látott csupán kívül formálni ezüstből, gondolva, hogy csalását sohasem fogják észrevenni; s ez meglévén, lefeszíté a külső ezüstlemezt róla, s íme a kemény, áthatlan anyag, mely a ráspolynak ellenállt, nem volt egyéb, mint – üveg. A jó ezüstműves úgy gondolá, hogy az üveg csengése legkevésbé hazudtolja meg az ezüstöt.
– Ah! – monda Azraële – ez még legjobb nekünk. A munka rövidebb – s felkapva egy érc gyertyatartót, annak egy ütésével darabokra törte az egész üvegláncot, mely csak vékony ezüstlemezzel volt borítva, csak a lezárolt két aranyperec maradt kezeiken.
– Így még hamarább készen leszünk – suttogá Máriához. – Most segíts menekülésedet siettetni.
Mária még mindig úgy állt előtte, mint aki nem tudja elhinni, ami vele történik.
– Hogy gondolod azt? – kérdé Azraëlétől. – Merre menekülhetnék? Minden ajtóban Hasszán basa őrei állnak, az ajtókat ő maga zárta be egyenként. A várkapuk előtt meg vannak kettőzve az őrök, hallám a kiadott parancsokat.
– Nincs nekünk dolgunk sem ajtókkal, sem őrökkel, az ablakon keresztül menekülünk.
Mária hihetlenül nézett Azraëlére, azt vélte, meg kellett őrülnie. A teremben semmi sem látszott, amin az ablakból leereszkedhessenek, s oda alant a sűrű sánckarók hegyei.
– Segítsd e gobeát hágcsójáról lebontanom – monda Azraële, s maga gyorsan, mint az evet, felszökött a nagy porcelánveder szélére, eloldozva az erős növény indáit mellé dugott hágcsójától, melyen egész a boltozatig felfutott, s onnan ismét lehajlott egész a gyökeréig.
Volt-e az valaha az odaliszk eszében, hogy e felfutó növény gúzsnál erősebb indái könnyen megbírnának egy embert, ki a várablakból le akarna ereszkedni, s tán azért ápolá azt oly különösen szobájában, míg Hasszán, bármennyire bízott is rabnőiben, minden módszert eltávolíta tőlük, mely azokat a szökésben elősegíthetné? De ki gondolt volna arra, hogy e szolgálatot egy felfutó folyondár venyigéi is megtehessék?
Mária kezdé látni, hogy társnője tudja, mit akar. Gyorsan segédkezet nyújtva neki, lebonták a folyondárt, s elébb széttekintve, ha nem néz-e valaki oda, lebocsáták annak indáit az ablakon.
Még mind rövid volt. – A leghosszabb venyigék sem érnek a paliszádok hegyéig, s a legvégső hajtások gyönge zöld venyigéire nem lehete számítani. Ha a hágcsót, mely a virágot tartá, hozzáköték is, még úgy sem érte el az árok fenekét.
Azraële széttekintett a szobában: mit találjon? Hirtelen meglelé! – Add ide amaz ollót – monda Máriának, s mire ez visszajött hozzá, az odaliszk leereszté hajfürtei tekercseit. Négy hosszú fonadék, oly fekete, mint az éj, térdein alól érve kígyózott alá termetén, női szépségei koronája, amiért a férfiak úgy őrjöngtek utána.
– Add az ollót! – szólt Máriának, kezébe fogva egyik fonadékát.
– Te hajfürteidet akarod levágni? – kérdé meghatva a fejedelemnő.
– Igen, igen, mit tesz az? Kötélre van szükség, s ez elég erős fog lenni.
– Inkább az enyimeket vágjuk le – szólt nemes versenyzéssel Mária, lekapva fejéről kis gyöngyös főkötőjét, hogy kontyát megoldja, melynek tekercsei, ha színre és hosszúságra nem is, de tömöttségre nézve versenyeztek az odaliszkéivel.
– Jó, legyen mind a kettő, annál erősebben fog tartani – szólt Azraële, s azzal elkezdé a két delnő a kisded ollóval gyönyörű hajfonadékait egyenkint levagdalni. Egyik csodaszép tekercs a másik után omlott le az odaliszk fejéről. Midőn az utolsó is lehullt, egy könnycsepp esett utána szeméből.
– Úgyis minek már? – suttogá magában.
Ekkor felszedék a gyönyörű hajfonadékokat, s erős csomókkal egymáshoz kezdék azokat kötözni. A középkor legbüszkébb lovagja örömmel viselhette volna e drága tekercset öv helyett.
– Hm. Hitted volna-e valaha – szólt Azraële –, hogy hajfürteink így fognak összevegyülni?
Mária hálateljesen szorítá meg az odaliszk kezét.
– Mivel hálálhatok meg ennyi jóságot?
– Ne gondolj rá. Tartozom vele a sorsnak… és még valakinek – suttogá utána halkan.
Most már elég hosszú volt az eresztvény, hogy a rákötött hágcsó a paliszádok tövéig érhessen. Ekkor még a kerevetek párnáit és vánkosait szórták alá, mik a karókon fennakadva, megóvták a menekvőket attól, hogy azok hegyeiben magokat megsértsék.
Ezenfölül Azraële a gobea venyigefonadékát öve és turbánja tekercseivel hozzákötözé erősen az ablak keresztfáihoz.
– Most engem hagyj elébb lemenni – szóla az odaliszk, midőn mindaz készen volt –, ha alattam el nem szakad e venyigefonadék, akkor jöhetsz utánam bátran, mert gyermekeddel együtt nem vagy nálamnál nehezebb.
Az ég sötét volt és fellegekkel elborítva, senki sem veheté észre, hogy a vár egy sötét ablakából egy fehér alak bocsátkozék le a falon, mindig lejjebb-lejjebb, végre szerencsésen leér, s az árok mélyében eltűnik.
Mária ott állt fölötte, és dobogó szívvel várta, míg az odaliszk leér, egy rántás a gobeafonadékon tudósítá, hogy már ő alant van, s Mária utánajöhet.
A fejedelemnő elszorult kebellel fohászkodék fel Istenhez a kísérlet e végpercében, melyben lelke minden erejére s Isten minden oltalmára volt szüksége, azzal kebléhez kötözé öltönye szárnyaival kisdedét, ki szerencsére mélyen aludt, s kilépve az ablakon, az ingatag venyigefonadékra bízta magát.
Valóban a legnagyobb Istenben való bizalom kellett e merénylethez, mert ha a gyermek fölébred, a legelső sírás hangjára észreveszik a bástyákon járó komparadzsik, s futásuk fel van fedezve.
Nem történt semmi. Mária szerencsésen lejutott az árokba gyermekével együtt. Azraële segített neki leszállni, s azzal elkezdtek a sánckarók között végigbujkálni part mentében. A sáncra felkapaszkodniok nem volt tanácsos, mert ott minden pillanatban találkozhattak az őrökkel.
Végre az árok végéhez jutottak, ahol a két bástya összeér, egy keskeny, harántos nyílást képezve, melyen keresztül Pest városra lehetett lelátni.
Tehát ez volt a várnak Duna felőli meredek oldala.
E keskeny nyílás előtt állt egy komparadzsi, hosszú dárdájára támaszkodva. Ő háttal lévén fordulva, nem vette észre a nőket, míg ezek ijedten döbbentek vissza, midőn őt meglátták. Az ember egészen a nyílás elé állt, elzárva előttük az utat, s bámulva Pest felé, a meredek fölött állva.
Azraële hirtelen megragadá Mária kezét, fülébe súgva:
– Maradj itt. Ülj le gyermekeddel, s vigyázz rá, hogy neszt ne adjon.
Ezzel elhagyva társnéját, maga a bástyafal mellé húzódva, lassankint, nesztelenül oda kezde lopózni a komparadzsi háta mögé.
Az őr mozdulatlanul állt, mint a szobor, elbámulva az előtte folyó Dunán, s talán azon csendes folyókra gondolt, mik mellett apja, anyja kunyhója állt, vagy azon harcokra, mikben nagy hírt, nevet, kincseket fog magának szerezni; midőn egyszerre, mint a prédájára rohanó leopárd, odaszökik az odaliszk, s a háttal álló komparadzsit, mielőtt annak ideje volna kiáltani, oly erővel taszítja meg, hogy az hanyatt-homlok bukik alá a mélységbe.
Azzal hirtelen megkapja Máriát kezénél fogva.
– Mármost előre, gyorsan!
Mint két szellem, suhan keresztül a bástyán a két hölgyalak. Azraële kezében a várkert kulcsa, nehány pillanat múlva a föld alatti lépcsőzeten vannak, s midőn annak ajtaját Azraële maguk mögött bezárta, akkor Máriához fordult.
– Most már imádkozhatsz; mert meg vagy szabadítva.
*
A hír elterjedt már mind a két városban, hogy korán hajnalra kelve, valakit ki fognak végezni, s itt-ott azt is rebesgeték, hogy az a moldvai hercegné leend.
A váron kívüli lakosság képzelődésének egészen szabad tér volt e tekintetben hagyva, mert a várkapuk Hasszán basa parancsára még esti hat órakor körül mind bezárattak, s azontúl nem volt szabad azokon sem ki-, sem beereszteni senkit, kivéve a váron kívüli őrállásokat ellátó katonai csapatokat, azoknak is egyedül a szombati kapun lehetett ki- s bejárni, módtalan vallatások és ellenőrködések mellett.
Az ily véletlenül bezárt várkapuk előtt azonban mentül később lett az idő, annál nagyobb néptömegek kezdtek megtorlani, a bennlakók minden rangú osztályiból, kik odakünn rekedve várták a jószerencsét, hogy ismét házaikhoz juthassanak.
A vállalkozóbbak, kik restelltek egy kapu előtt ácsorogni, sorba járták a többieket, s mindeniken bezörgetve, szerencsét próbáltak majd itt, majd amott, s káromkodva mentek odább, ha megunták a dörömbölést. A kapuőröknek még az is meg volt tiltva, hogy a zörgetőknek feleljenek.
Mentül sötétebb lett az idő, annál több ember csődült a kapuk elé; s mentül többen csődültek össze, annál világosabb volt mindannyi előtt, hogy az éjjel kívül fognak hálni.
A fejérvári kapunál torlottak meg legtöbben, mely fő bejárási hely volt; zúgolódó csoportok dülöngtek a korlátok körül, egypár örmény kereskedő le is feküdt már a kapuban, szűrét feje alá gyűrve, készen ottan virradni meg; egypár agyafúrt török katona dühösen döngette a kaput, hol sarkával, hol öklével, hol meg a fejével esve neki; egy puttonyos német kofa valami lyukat találva a kapun, arra tartotta a száját, s már egy óra óta beszélte, hol sírva, hol könyörögve, hogy őneki mily fontos okai vannak a bejuthatásra, hogy tyúkjai, libái nincsenek megétetve, hogy tejet visz a gazdájának, s reggelre mind megsavanyodik, hogy a kenyeresláda kulcsa nála van, s cselédje éhen marad, s több efféle; ezalatt a kapu egyik szögletében ott állt mozdulatlanul egy magas férfialak, barna boérköpönyegbe burkolva, fejébe nyomott csalmája csak sötét szemeit engedé villogni.
Már éjfél körül járt az idő, az emberek egyre vártak, és nyugtalankodtak, midőn mintegy tizenkét szpáhiöltönyű lovas érkezik a kapuhoz, s keresztülgázolva a népségen, egy közülük, kit a sötétség dacára karcsú, délceg ifjúnak lehete kivenni, megkopogtatá dárdája nyelével a kaput.
– Dejszen zörgethetsz annak, uram, reggelig – szólalt meg egy budai csizmadia, ki ott hasalt a gyöpön, s nyugalmasan szalonnázott. – Azok ki nem nyitják.
– Hát ti miért vagytok itt? – kérdé az ifjú tiszta magyarsággal.
– Mert kicsuktak bennünket esti hat órakor, s nem eresztenek be.
– Miért történik ez?
– Mert úgy mondják, hogy hajnalban valakit ki fognak végezni a várban.
– Kicsodát? – kérdé az ifjú láthatólag megdöbbenve.
– Biz alighanem a moldvai hercegasszonyt.
– Óh, azt semmi esetre sem! – kiáltá az ifjú szpáhivezér – éppen most jövök a szultántól, kezemben fermánja, melyben felkívánja őt Sztambulba, annak egy hajaszála sem görbülhet meg.
– Akkor jó lesz, uram, ha iparkodol bejutni a várba, mert meglehet, hogy ünnep után érkezel a prédikációval; zsebedben lehet aztán a levél, ha egyszer levágták a fejét.
Az ifjú egy percig gondolkozni látszott; azután a körülállókhoz fordulva, kérdé:
– Melyik kapun szokott az őrjárat bejárni?
– A szombati kapun.
Az ifjú erre megfordítá a kantárszárat, s inte társainak, hogy kövessék.
Már a legelső szavaknál, miket kiejtett, meglepetve lépett elő ama köpenybe burkolt alak a kapu szegletéből, s midőn a hercegnőről és a fermánról kezde beszélni, nagy érdekkel furakodott egészen közelébe, s amint az visszafordult, hirtelen sebes léptekkel követé, míg a népség közül, lépést haladva, kiért, s ott egyszerre odaférkőzve hozzá, a lovag térdére tevé kezét, s halk hangon megszólítá:
– Thököly!…
– Csitt! – szisszent föl az ifjú önkénytelen megdöbbenéssel, s lehajtá fejét, hogy arcába láthasson megszólítójának, mire csodálkozással vegyült ijedelemmel veté magát nyergében hátra. – Herceg, te vagy?
Ghyka herceg állt előtte.
– Lehetnék-e másutt, mint itt, midőn nőmet meg akarják ölni? – monda leverten.
– Még ne búsulj, holnapig sok idő van; nekem sok bizalmam van jó csillagzataimban; amit még valaha igazán akartam, ha táborszámra állt is az ördög előttem, ki tudtam vinni, s igazabban sohasem akartam valamit, mint Máriát megmenteni.
A herceg könnyezve rázta meg az ifjú kezét, s nem neheztelt érte, hogy ez nejét Máriának nevezte.
– Hiszen a fermán kezedben van, s ha a szultántól jössz kíséretével…
– Fermán? Barátom; biz az én kezemben egy csepp fermán sincsen, s ezeknek a jó atyafiaknak, akik itt velem vannak, csak a ruhájok török; jó magyar pajtásaim, akik felfogadták, hogy megtesznek velem mindent, ami eszembe jut; hanem van nálam valami, amivel lehet fermánokat, atnámékat csinálni, amit használhatok börtönkulcsnak, hadseregnek és kormánybotnak; – egy tarisznya arany.
– S mit akarsz azzal kivihetni?
– Mindent! Megvesztegetem az őrjáratot, hogy vigyen be magával a várba, ha egyszer benn vagyok, megveszem Hasszán basát Olaj bégtől, vagy Olaj béget Hasszán basától, aki a másikat eladja; – ha nem sikerül a szép szó, előveszem a fenyegetést, s ha minden tervem dugába dől, tudja isten, mit nem teszek, leaprítom Hasszán basát s testőreit tizenkettedmagammal, vagy felgyújtom a várat, tüzet vetek a puskaporos toronyba, egyszóval meg nem nyugszom, amíg feleségedet ki nem hoztam.
– Mivel köszönjem meg nemes buzgalmadat?
– Éppen ne nekem köszönd, barátom, hanem köszönd Teleki Flórának, aki nődnek barátnéja, s tőlem azt kívánta.
– Tehát újra összekerültetek?
– Nem, barátom. Ilonával járok jegybe! Hejh, az az asszony a kerek világon! Most nála kellene lennem, ha ez az ügyem nem akadt volna, s mihelyt ezt végeztem, menyegzőt ülünk egymással, amilyet nem látott még Magyarország.
A könnyűvérű ifjú oly hangon mondá mindezt, mintha nem is gondolna arra, hogy még ez órában fejét vesztheti, oly merénylethez fogva, mely az egész török birodalom státuspolitikáját zavarhatá össze. Az ész nem korlátozva nála a szívet, az ő jelszava volt:
„Virtus nescia freni!” (Zablát nem ismer a vitézség.)
A herceg búsan hajtá le fejét, gondolva, hogy egy jóakaratú, de kevés reménnyel biztató segítőre akadt.
– Hát te mit szándékozol itt tenni? – kérdé Thököly amúgy mellékesen Ghykától, mintha éppen azt találná legkülönösebbnek, hogy őt találja itten.
– Én is Máriát akarom megszabadítani – monda a herceg –, s reményem van nekem is.
– Mondd el, mi úton? Tán egyesíthetjük mindkettőnk terveit.
– Alig hiszem. Az én utam egyenesen magamat adni át feleségem helyett. Őt miattam akarják kivégezni; illő, hogy én jelenjek meg a vérpadon, midőn őérte jőnek.
Az erős férfi hangja reszketett, midőn ezt mondá. Komoly, elhatározott szándéka volt ez.
– Rossz gondolat! – kiálta Thököly. – Balgatag eszme. Ha feladod magadat, ott fognak feleségestül, s levágnak mindkettőtöket. Különb dolog lesz ennél velünk együtt lóra ülnöd, s beiparkodnod a várba, karddal a kézben többet végezhetsz, mint békóval a lábon. A vakmerőké a sors!
– Tudod, Thököly, a török emberségre én nem sokat adok, s elkészültem rá, hogy ha feljelentem magamat váltságdíjul feleségemért, engemet is megölnek, őtet is; de együtt halunk meg. És ez megvigasztal.
– Nem jól beszélsz, ha mondom – kiálta türelmetlenül a magyar ifjú. – Ki látta a veszély órájában ily csüggedtnek lenni? Hát még egy oly balgatag embernek sem tudnánk túljárni az eszén, mint ez a Hasszán? Megállj. Egy jó ötletem akadt. Igen, ez helyes lesz, te velünk jössz, és mi közrefogunk. Mi fennhangon elmondjuk a kapu előtt, hogy a híres szökevény moldvai herceget hozzuk fogolyképpen. E hírre okvetlenül bebocsátanak bennünket nemcsak a várba, hanem Hasszán elé is. A basa engemet igen jól ismer, s ha én azt mondom neki, hogy én fogtalak el, el kell neki hinnie; különben beverem a fejét. Meg fog örülni nagyon, ha téged meglát. Én azonban nem foglak neki átadni, én vagyok felelős érted, nekem kell téged őriztetnem; a dolog elhalasztandja nőd kivégeztetését, mert előbb Sztambulba kell majd írni, hogy a férj kézre kerülvén, ne ő áldoztassék-e fel, s míg a levél visszajön, addig tízszer megszöktetlek benneteket.
A herceg keble tágulni kezde: Thököly oly könnyelmű legénykedéssel beszélt e merényről, mintha csak tréfás kalandot tervezne. A herceg kezet adott rá.
– Most már csak az a kérdés, hogy minél előbb bejussunk a várba. Közelítsünk a legelső őrhöz, ki a hídnál vagy a kertkapuban áll, s várjunk ott, míg az őrjárat felváltására megérkezik.
A lovagok erre közrefogták a herceget, s mint foglyot kísérték a parthosszant.
Késő éjszaka volt már az idő; a Duna feketén hullámzott partjai közt, hintálva az idomtalan nagy török hajókat, miknek vitorlaforgóit csikorgatá az erős déli szél.
Alig lehete látni, pedig a kalandorcsapat szüntelen fürkészve tekinte körül, ha nem akad-e valahol az őrre, s csendesen tarták magukat, hogy meghallhassák, ha az őrszem kiált.
Egyszer hallatszott valami kiáltás, de annak hirtelen vége lett, mintha a szó közepén ütötték volna el a kiáltó fejét.
Amint azonban a várkert falai mellett elhaladtak, egy közülök észrevevé, hogy annak keskeny ajtajába valami fegyveres alak húzódott. – Ahol az őr! – mondák Thökölynek.
– Bizonyosan alszik a gazember, hogy el hagyott bennünket maga mellett menni, s ránk nem kiáltott – monda Thököly, s odaléptetett a fegyvereshez, ki mozdulatlanul állt az ajtóban, megszólítva őt török nyelven:
– Hej, timarióta! Vagy mi vagy! Te őrzöd itt ezt az ajtót?
– Láthatod – felelt a megszólított egyhangúan.
– Hogy van az, hogy az előtted elhaladókat meg nem szólítod?
– Az nincs rám bízva.
– Hát mi van rád bízva?
– Hogy itt álljak, amíg föl nem váltanak.
– S mikor fognak felváltani?
– Akármikor.
– Ezen a kapun jön hozzád az őrjárat?
– Éppen nem ezen jön.
– S melyik kapun lehetne most a várba jutni?
– Egyiken sem.
– Nagyon rövid feleleteket adsz, barátom, pedig nekünk még az éjjel okvetetlenül be kell jutnunk Hasszán basához.
– Tanuljatok repülni.
– Ne tréfálj, jó ember, igen fontos tudósítást kell a vezérrel közlenünk, te hihetőleg könnyebben a várba jutsz, mint mi; száz darab aranyat kapsz tőlem, ha rögtön tudatod a basával, hogy én, Thököly Imre, fogolyképpen hozom magammal a szökevény moldvai fejedelmet; meglásd, a vezér is gazdagon megjutalmaz érte.
Amint a gróf saját nevét mondá, s a fogoly hercegre mutatott, hirtelen előlépett a kapu bolthajtása alól a vele beszélő török fegyveres, s Thököly és Ghyka ajkairól egyszerre hallatszott a meglepetés hangján:
– Feriz bég!
– Én vagyok az. Legyetek csendesen. Ti Máriát akarjátok megszabadítani, én is.
– Úgy van – szólt Thököly. – Én megígértem egy nőnek, aki szeretett, és megtartom.
– És én megígértem egy nőnek, aki szeretni fog, ha megtartom.
– Nincs titkunk előtted, mert segélyedre van szükségünk.
– Nekem nincs a tietekre.
A herceg lecsüggesztett fővel hallgatá a két ifjú beszédét: akkor közbelépett ő is, megfogá mindkettő kezét, s elérzékenyült hangon szólt:
– Feriz! Thököly! Egykor mint hármas ellenség álltunk egymással szemben, s most mint önfeláldozó barátok tartjátok kezeimet kezetekben. Én sem akarok kisebb lenni, mint ti. Egy vérpad fel van már ütve a budai várudvaron, e vérpad áldozatára vár, bárki legyen az, mert a kard, melyet a szultán haragjában kihúzott, szomjan nem maradhat. E vérpad nőm számára készült, engedjétek, hadd váltsam én meg őt. Jól tudom, hogy annak, aki őt megszabadítja, magának kell helyette elveszni. Hadd vesszek én. Te, Feriz, könnyen a várba juthatsz. Mondd meg Hasszánnak, hogy asszony helyett férfit kap a vérpad, a nő helyett a férjet; – adja vissza a nőt.
– Hagyd a vérpadot, herceg; az is megkapja a magáét; aki legjobban megérett rá.
– Ne hallgass a hercegre – monda Thököly Feriznek –, ő elvesztette a fejét, mert Hasszánnak akarja ajándékozni. Csak annyit tégy meg, hogy juttass be engem a várba, ha egyszer én benn vagyok, akkor semmi baj sincs. Burokban születtem: szerencse jár velem.
– Jó. Várjatok itt, míg a muezzim éjfélt kiált, úgy hiszem, nem messze van már, mert az éj régen beállt, addig vigyétek le lovaitokat a part alá, hogy ha valaki ezen megy, észre ne vegyen.
A férfiak azt vélték, hogy Feriz bég az éjféli felváltó őrjárathoz akar velök csatlakozni, s szót fogadva, elrejtőztek lovaikkal együtt a magas part alá.
Az éj mind jobban elsötétült, néhány magányos csillag nézett imitt-amott alá a széltől korbácsolt felhők közül.
*
Hasszánnak nyugtalan éje volt. Rémálmai minden percben fölébreszték, s mégsem bírt fölébredni egészen, zavart agyában egyik kísértet űzte a másikat.
Az üvöltő szél kiszakítá egyik ablakát, s erőszakosan a falhoz vágta, hogy a színes üvegek csörömpölve hulltak a padozatra.
E zajra fölriadt, s amint félálmosan az ablakra tekinte a hosszú függöny elkezde lassan közeledni felé, mintha valami dzsinn vette volna magára, s jőne őt ijeszteni alatta.
– Ki az? – kiálta fel Hasszán ijedten, s kardjához kapott.
Semmi sem volt az, csak a szél feszült neki a függönynek, kiterjesztve azt, mint egy zászlót, s egészen befúva a szobába.
Hasszán fogá a függönyt, s leszorítá azt az ablak mellé, ráakasztva aranyos bojtjait, s azzal ismét lefeküdt. A szél újra nekifordult, s addig bolygatta a függönyt, míg újra kibontá bojtjai közül, s ismét befújta a szoba közepére.
Az ajtók és dívánok kárpitjai mind úgy lobogtak, repkedtek, mintha valaki rángatná végeiket, s a háromlábú mécses lángja kanyargott jobbra-balra, nyargaló árnyékokat vetve a falakra.
– Mi ez? Hát ördögök szabadultak-e e palotába? – kérdé Hasszán önmagában, elborzadva.
A zárt ajtók úgy durrogtak a keresztülfúvó széltől, mintha valaki rugdalná kívülről, s néha egy-egy ablakszárny csapódása üdvözlé a szél bömbölését.
Vannak néha rémeszméi az embernek, melyek egyszerre keresztülvilágítanak lelkén. Hasszánnak e pillanatban azon gondolat ütődött lelkébe, hogy az épület túlsó szobáiban egy ablaknak nyitva kell lenni, ez okozza a szokatlan légvonatot, mely a palota függönyeit lebegteti, ajtajait rázza, s ez ablak nem lehet más, mint Azraëléé, s ha az nyitva van, akkor a két nő megszökött.
Hirtelen talpra ugrott e rémgondolatnál, kirántá ágya mellett heverő kardját, s felszakítva az ajtókat, őrültként rohant keresztül a szobákon Azraële hálótereméig.
Szökésük percében Azraële keresztbe fordítá a hosszú kerevet talapját a befelé nyíló ajtó előtt, mely ilyformán egyik végével az ajtóhoz, másikkal a túlsó falhoz ért, s amint Hasszán nyitni akará az ajtót befelé, ez lehetetlenné volt téve.
Minden világos volt a vezér előtt.
Nem kiálta senkinek, hogy nyissa ki az ajtót! Tudta, hogy elszöktek; a kétségbeesés dühével ragadott egy harcbárdot a falról, s elkezdé vele vagdalni a kemény tölgyfa ajtót, hogy az egész palota felriadt a csapások hangjára, s az őrök, a cselédség, mind összeszaladtak.
Az ajtó végre bedűlt, Hasszán keresztülrohant a szobába, egy pillanatot vetett körül, s szemével láthatá, hogy rabja megszökött.
Nagyot ordítva futott az ablakhoz, s amint meglátta az alábocsátott növény indáit, homlokára csapott öklével, és felkacagott, hogy szinte megszakadt belé.
– Rohanjatok szét! – kiálta kétségbeesetten az összefutott őröknek. – Elszöktek, ellopták életüket tőlem; ellopták az én életemet! Fussatok utánuk, a világ minden részei felé, üldözzétek, kötözve hozzátok vissza, megkötözve, hogy a vér folyjon kezeikből, óh, Azraële, Azraële! Mivel érdemlém ezt tőled!
Ezzel ismét sírva fakadt az öregember, s megpillantva az odaliszk övét az ablakfán, mellyel a növény volt odakötve, azt leoldá, összecsókolá százszor, könnyező arcát elrejté bele, s ájultan rogyott le a földre…
*
… „Siess, hercegnő, siess!” …
Az odaliszk megszorítá társnője kezét, s ragadta magával előre a bokros várhegy oldalán alá. Már a lépcsőzethez értek, mely a sötét föld alatti út kezdetét képezé, a Duna-parti kert kapujain végződve.
Az odaliszknak sikerült e titkos lépcsőzethez vezető ajtók kulcsait Hasszántól kilopni, ideérve, elővoná azokat kebléből. Míg a kettő közül keresné azt, mely ez innenső ajtó zárjába illik, hirtelen egy ordító hang kiált le a várablakból; végighangozva az éji csendbe – mindkét hölgy egyszerre kiálta megijedten:
– Hasszán! – Megismerék a hangot.
– Észrevették futásunkat! – monda Azraële.
– Isten! Ne hagyj! – rebegé Mária, kezeit összekulcsolva. – Gyermekem…
Azraële hirtelen felnyitá a csikorgó zárat. Azon néhány perc alatt, mely ebbe telt, az első ordításra zűrzavaros robaj támadt a várban, ijesztő kiáltások, mik egyik bástyafaltól a másikra terjedtek; az egész várőrség felébredt, s éktelen kiáltozás hangzott a vár belsejéből is.
– Siessünk! – kiálta Azraële, sebesen felnyitva az ajtót, s maga után rántá a hercegnőt a vaksötét folyosóba.
Ezen pillanatban egy ágyúlövés dördült el a várfokon, lármajelül.
Mária a lövés hangjára az ijedelemtől ájultan rogyott le Azraële lábaihoz, s mozdulatlan terült el a lépcsőzeten, utolsó pillanatban is gyermeke elé tartva kezét.
– Hah! Ez asszony elalélt – kiálta ijedten az odaliszk, midőn észrevevé, hogy az élettelen alak kezénél fogva engedi magát a földön húzni. – Mindketten itt veszünk – rebegé kétségbeesetten. A várbeli zaj nőttön növekedék, a vár minden bástyáiról durrogtak a jeladó ágyúk.
– Nem, nem szabad elvesznünk – kiálta akkor a delnő, s a végveszélytől sokszorozott erővel hirtelen karjaiba vevé az elalélt asszonyt és gyermeket, s ölébe emelve, elkezde velök futni a fedett lépcsőzeten alá.
Vak sötétség fogta mindenütt körül, csak tapogatódzva haladhatott a folyosó nedves falához simulva, majd-majd összeroskadt elalélt társnéjának élettelen terhe alatt, de egy újabb lövés hangja mindig újra felriasztá, s nem engedé megpihenni. Csak előre, mindig előre! Az utolsó leheletig, a végső szívdobbanásig! A felriadt gyermek úgy sírt!
Azraële térdei roskadoztak, keble elfulladt a kettős teher alatt, nyitott szemekkel nem látott semmit, és lelke előtt is oly sötét volt a világ, mint szemei előtt.
Nehéz volt vállának a teher, de nehezebb volt szívének a gondolat: hogy azon nő, kit éltével szabadít meg, annak kedvese, akit ő szeret… És mégis meg kellett őt mentenie, mert annak ígérte meg…
Minden lépésnél fogyni érzé erejét, szédelegve támaszkodott a falnak, a lépcsők még mindig nem akartak véget érni; csak addig tartson az élet, amíg az ajtóhoz ér vele, s azután még egy percig, míg Ferizt megláthatja, s hallhassa ajkáról: jó nő valál! – Azután jöhet Izrafil láng alakú pallosával.
Nemsokára a léptek tompább döngése sejteni engedé a sötétben, hogy az ajtó már közel van, végső erejét összeszedve, tántorgott még néhány lépést társnője terhével, s midőn az ajtó kilincse kezébe akadt, térdei megtörtek alatta, a hercegnővel és gyermekével együtt a küszöbre roskadt, alig maradt annyi képessége, hogy a kulcsot a zárba taszítsa, és kettőt fordítson rajta.
*
Feriz bég, a magyar urak félrevonultával, ismét behúzta magát a kertkapu mély bolthajtása alá, s feszült figyelemmel hallgatódzott, mikor fog éjfélt kiáltani a muezzim. Ekkorra mondá Azraële, hogy el fog jönni.
Hogy el ne jöjjön e nő, arra nem is gondolt, oly mélyen látott e nő szívébe, úgy látta annak szörnyeit és nemtőit születni és harcolni, hogy bizonyosnak hivé ígérete teljesültét.
Csak a muezzim kiáltana már a mecsetből.
Végre hangzott a csendes éjben a kiáltás; de ez nem a muezzim szava volt a mecsetből, hanem Hasszán rémordítása a várablakból, s a zaj, mely rögtön utána támadt, tanúsítá, hogy veszély van a várban.
Feriz megrendült szívében, de helyéről meg nem mozdult. – Jól tudá, hogy e zaj mit jelent. A hercegnőt megszökteték, s szökése észrevétetett. Csak az volt a kérdés: későn-e, vagy korán?
Feriz azt érzé, amit még soha: szívét remegni.
– Mi zaj ez? – kérdé remegő hangon a herceg, felütve fejét a part mellől.
Feriz nem akarta őt elrémíteni:
– Semmi baj – válaszolt –, valaki a bástyákra lopódzott talán, s azt üldözik.
Ekkor hallatszott az első ágyúlövés.
Feriz bég először éltében rendült össze ágyúlövés hangjára.
– Ez lármajel! – szólt Thököly, kardját kivonva.
– Maradj csendesen! – súgá Feriz. – Tán a kapuk előtt zajgó népre lőttek.
Azonban a lövések a vár minden bástyáin ismételve lőnek, a zaj, a lárma növekedett, hangzott a lármadob pörgése, a trombiták vészriadója, s lehete látni, mint futkosnak egész csoportok a bástyákon, a csigautakon, fáklyákkal s villogó kardokkal kezökben.
– Ezek valakit üldöznek! – kiálta a herceg, tovább nem állhatva, s felugorva a partra.
– Nem tudom – rebegé Feriz, s hideg borzadás állta el egész testét.
Ghyka kardot kapva, a hegynek akart rohanni, mintha valami ösztön sugallata pótolná merev gondolatait.
– Mit akarsz? – kiálta suttogóan Feriz, s megkapva a herceg kezét, berántá magához a kapu alá… Mindkét férfi keze remegett egymás kezében.
Nehány pillanatig mereven hallgatva álltak ott, a zaj, az egyes kiáltozások mind közelebbről kezdettek hangzani. Ha utolérik őket!
– Csitt, csendesen! – suttogá Feriz, fülét az ajtóhoz tartva – úgy tetszék neki, mintha közelgő lépteket hallana belülről, és nyöszörgő gyermeksírást.
Nehány pillanat múlva megcsördült a kilincs, s a kulcs a zárba taszíttatva, kétszer elfordult abban. Feriz sietve nyomta befelé az ajtót, s két élettelen hölgyalak hullott lábaihoz.
Hirtelen odarántá magával az ifjú a herceget, s megismerve az alélt Máriát, ki még akkor is Azraële ölében feküdt, odatevé őt annak karjai közé, síró gyermekével együtt.
– Itt nőd és gyermeked!… Most siess!…
– Máriám! – rebegé a herceg magánkívül, s forrón kebléhez ölelve őt és gyermekét, kit most látott először, s ennek piros, amannak halvány arcát őrjöngő örömmel csókolá össze.
E hang, e csók, ez ölelés fölébreszté az alélt nőt, s amint felveté szemeit, karjait hirtelen, szenvedélyesen fonta férje nyaka körül, ki gyermekét tartá karján. A nő ajkára nem jött hang, szívében volt minden élet.
– Gyorsan, gyorsan – sürgeté őket Feriz –, szálljatok ide e csónakba, a túlparton majd örülhettek egymásnak, addig még félnetek kell, az egész budai part felzendült. Gondoskodtam rólatok. A túlparton két gyorsfutó paripával vár reátok egy rabszolgám, említsétek nevemet, s át fogja adni a vezetéket. A váci partok előtt egy másik szolgámat fogjátok találni friss vezetékkel, váltsátok fel a lovakat, s azután el Nógrád felé. Onnan könnyű lesz Lengyelországba futni. Ne hálálkodjatok; a pillanat drága. Előre!
Ezzel levezette a menekvőket a készen álló csónakhoz, melynek fenekén mind ez ideig két izmos szolgája feküdt látatlanul; ezek beemelék őket, Feriz eloldá a csónak kötelét, a csáklyák egyet taszítottak rajta, s az belódult fejedelmi terhével a zajgó hullámsíkra. Néhány nyomás az evezőkkel, s messze voltak a parttól.
Feriz bég csak ekkor lélegzett fel szabadon, mintha sziklák estek volna le szívéről.
– Nem fognak-e utánok mehetni? – kérdé Thököly aggódva.
– Mehetnek – viszonza Feriz –, de lovat nem vihetnek át csónakon, odaát nincs több, mint melyre a menekvők fognak ülni, a híd pedig ki van bocsátva, s ilyen szélben éjszaka alig lehet egyhamar beállítani.
A menekvők már a Duna közepén jártak, midőn Máriának, ki aléltságából, ijedelméből és öröméből csak lassanként tért magához, eszébe jutott társnője, ki őt oly megmagyarázhatlan önfeláldozással és eréllyel szabadítá meg, s felállva a csónakban, kendőjével integetett vissza, mintha azzal akarná kipótolni a búcsúüdvözletet, melyet öröme és siettében mulasztott.
– Mit cselekesztek?! – kiálta Feriz haragosan, átlátva, hogy ezáltal magukra vonják a figyelmet.
Szerencsére sötét volt az éj, a bástyákról lerohanók nem láthatták a Dunán keresztülvágó csónakot; nemsokára a két ifjú szemei elől is el kezde annak alakja enyészni.
Feriz bég megdicsőült arccal tekinte fel a magasba. Két csillag nézett alá nagy fényesen egymás mellől a futó felhők közül. Nem Aranka szemeit látta-e ő a két csillag ragyogásában?
Thököly megragadá az ifjú bajnok kezeit, s megszorította azt hevesen.
– Másodszor állunk egymással szemközt – szólt szívből jövő érzés hangján hozzá. – Akkor én győztem, most te győztél. Isten veled.
Ezzel lovára szökött az ifjú gróf, s társainak intve, velök együtt a Gellérthegy felé vivő úton elrobogott.
Feriz összefont karokkal állt ott a parton egyedül, s szemeivel a sötétségben elvesző csónakot iparkodott még egyszer kivehetni.
A szegény odaliszkra, aki megmenté őket, nem gondolt senki…
Egyszer egy forró kéz érintését érzi az ifjú karján. Hátranéz. Megtört lélekkel és erővel odavonszolá magát hozzá térdein az odaliszk, s kezét megragadva, odavoná kebléhez, ajkaihoz. Nem tudott szólani, csak sírt, csak zokogott.
Feriz érzékenyen tekinte rá.
– Te jó nő vagy… – mondá szelíden.
A hölgy átkarolta az ifjú térdeit, s oly jólesett neki, hogy az megengedé azt.
– Köszönöm neked, hogy szavadat megtartád – monda Feriz –; lásd, e nő nem volt kedvesem. Hisz férje van, akit szeret.
Nem mondhatott e szavaknál édesebbet a delnőnek. – Küzdésiért, önfeláldozásáért legnagyobb jutalma e szavakban volt, tehát Feriz nem szerelemből mentette meg őáltala e nőt!…
A lárma eközben már a parton is elterjedt, az üldözők úgy látszék, hogy nyomára jutottak a szökevényeknek.
– Innen távoznunk kell – monda Feriz. – Akarsz-e hozzám jönni?
Őhozzá menni? Minő gondolat volt ez Azraëlére nézve! Egy födél alatt lélegzhetni vele. Őáltala híva, őáltala elfogadva, s talán őnála maradni!…
– Nem megyek hozzád – viszonza.
Észébe jutott, hogy ha őt a kedves ifjúnál találnák, miatta az is el fogna veszni, s úgyis jól tudta, hogy e meghívás csak nemeslelkű hála tőle, de nem szerelem…
– Át akarok menni a szigetre – monda utána halkan.
– Úgy csónakodba foglak segíteni – monda az ifjú, kezét nyújtva az odaliszknak, hogy fölemelje.
Az még mindig ott térdepelt a földön.
Felveté nagy, könnyben úszó szemeit az ifjú arcára, s reszkető hangon suttogá:
– Feriz… Te azon hölgyeket, kik magukat érted feláldozák, kik meghaltak nemesen, bátran, mert téged szerettek, meg szoktad jutalmazni… Nem vagyok-e én e jutalomra megérve?
Feriz bég búsan hajtá le fejét, mintha fájna neki átgondolni e szavak értelmét, azután halkan, szelíden lehajolt a hölgyhöz, s annak szép fejét magához vonva, márványhomlokára egy meleg, érző csókot nyomott.
Az odaliszk megdicsőült gyönyörrel roskadt össze e nem földi kéj érzelmének terhe alatt, s azzal felszökött, s remegő karjait égre emelve, suttogá:
– Boldog vagyok!… Először életemben… Most mehetek – meghalni.
Feriz bég, gyöngéden átkarolva, csónakáig vezeté a delnőt. Ott még egyszer megállt, az ifjú vállára hajtva fejét, s fülébe súgva, monda:
– Ha kioszkodba érsz, ne feküdjél még le aludni… ülj ki ablakodba, s nézz a sziget felé, merről a nap feljöttét szoktad várni. Az éjjel korábban fog az ég onnan pirulni, mint máskor; ha meglátod e tüneményt, gondolj akkor reám, mondj értem egy imát, mely kísérjen a hideg „holnap” elé, s mondjad azt szívedben: „E nő vétkeiért megbűnhődött!”
Az odaliszk két könnycseppet érze arcára hullani. Az ifjú szemeiből jöttek azok.
Ő nem lehetett boldogabb e világon.
Néhány pillanat múlva ringatá a hullám a futó csónakot.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
