A DUNA-PARTI ÉLET
A DUNA-PARTI ÉLET
A Duna-part mutatja Budapesten a legmozgalmasabb életet, a legkülönfélébb elemekből egymás mellé rakva. A Lánchídtól a Petőfi térig terjedő corsón az elegáns világ sétál, találkozót ad, társalog (kocsival ott nem szabad járni); ott mutatják be a legújabb toiletteket, a kávéházak előtti járdákon, a pompás kioszk akácfái alatt kávéznak, fagylaltoznak, újságot olvasnak. S aztán egy vaskorláttal odább, egy lépcsősorral alább, a széles rakodó parton izmos munkássereg hordja a vállán a zsákokat, hempergeti a tonnákat, emeli nehéz teherkocsikra a hatalmas málhacsomagokat; hatan cipelnek egy-egy gyapjúzsákot, vastargoncán tolnak becsomagolt dohánybálákat, térdig-vállig gyürkőzött athletai alakok, s aztán megint egy korláttal odább, egy lépcsősorral alább: ott vannak az úszószínek, a hideg fürdők, a csónakházak, ezekhez siet forró napokon az üdülést kereső közönség. Ott látni a csónak- és úszóversenyeket. A fényűzés, a munka és az üdülés mind egy képen csoportosítva. S a kék Duna tükrén egymást váltva-kerülgetve sikamlik az apróbb-nagyobb gőzösök raja minden irányban.
Folytatja a képet alább a gyümölcspiac, mely alant a rakparton elkezdődve végigvonul egész a vámházig, kiszélesedik a plébánia téren: ernyős sátorokkal és azok nélkül, hagymafentő sáncok, zöldségtorlaszok, hihetetlen mennyiségeivel a piros paprikának s még pirosabb paradicsomalmának, fölváltva gyümölcsgarmadáktól; a piros szín minden változataiban rikító almák kosárszámra; a hamvas kék szilva s a sárguló őszibarack öblös puttonyokban; a minden színű és zamatú szőlők halmazai; embermagasságú határhalmok rakva óriás görögdinnyékből a sötétzöldön kezdve a csíkos világos zöldig: csalogatóul egy-egy kettészelve s vérbélű tartalmát kifelé fordítva. Már a sárgadinnye több kíméletet kíván; az nem hagyja magát kupacba tetézni, s kantalup, turkesztán, cserhajú külön vármegyét követel. Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, akik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben dacolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden „jó gazdasszonya”: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kísérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni, s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-Duna-parti gyümölcs- és zöldségáruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak.
Továbbhaladva a Duna-part mentén, rábukkanunk a nagy baromfipiacra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiacon, a kránclis hölgyekkel, kik csirkét, libát kínálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész kolóniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák; azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják, s a csirkemonopóliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malacok sem, amelyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy újév napján a malacpecsenye szerencsét hoz, mert „előre” túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az „hátra” kapar!
Ebbe a kedélyes népcsődületbe elszórva – ma már mind ritkábban ugyan – találjuk a Lacikonyhákat.
Egy kis magyarázat kell hozzá.
A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgyhogy a parasztok maguk húzták a laptikát, s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátul maradt a jó Dobzse László, aki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért hívják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Lacikonyhának.
De annyit meg kell vallanunk, hogy aki még abból a fehér cipó közé szorított cigánypecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karcosból nem ivott: az nem is tudja, mivel élt Lucullus?
Egy utcakanyarodásnál a baromfivásárról a hapriacra bukkanunk.
A halárus nők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délceg, kidomborult alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta vickándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak, melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük.
Különös gourmand uraságok, casinói habituék tudják a módját, hogyan kell magukat nagyratartó halász uraságok által meginvitáltatni azok földszintes házaiba, kedélyes halászlére, ahol aztán nincs egyéb, min t magyarosan készített hal – meg pezsgő, és semmi toaszt. Hanem ezt csak válogatott urak engedhetik meg maguknak – ritkaságképpen.
Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kínálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, amitől a délelőtti órákban visszhangzanak Párizs és Nápoly utcái.
Még néhány évtizeddel ezelőtt lehetett néhány sajátszerű hangot hallani az utcákon: a dunavizes ember „Dónawoósz!”-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!”-t, a szalmaáruló végigkiabálta az utcát a „szalmát vegyenek”-kel, a váci olajárusnő elrikkantotta az „oláj”-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfen’s a Mili und an Obers!”, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!” (magyarul-németül), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooond”-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!” stb. Ma már mindez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; akinek valami eladnivalója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek.
Most egy intésére a bűvészpálcának ugyanaz a kép áll előttünk, csakhogy télre válva. Ugyanaz a közönség: uraságok és napszámosok; azok prémes kabátokban, karmantyúba dugott kézzel, ezek pokrócba bugyolál t lábbal, vaslapáttal a kezükben. Mindenki a zajló Dunát nézi. Az alsó rakpartot ellepte már az áradat; a raktárak és a gőzösök váró színjei eszterhajig merítvék a vízbe. A fölséges folyam, közepén egész domborúra duzzadva, vágtat, mint a förgeteg, a két összeszorító part között: fenn Pozsony, Komárom, Nagy-Maros és Vác alatt már elsodorta a jégtorlaszait; de Budapesten alul, Duna-Földvárnál még egy mérföldekre nyúló jégtorlat áll, mely föltartja az árt, s óráról órára duzzasztja a folyót a kettős város között. A csatornák zsilipjei be vannak már tömve; szörnyeteg szivattyúgépek okádják a füstöt az égbe, a moslékot a Dunába. A téreken föl vannak halmozva a dereglyék, vasladikok, melyek mentő eszközökül rendelvék, ha az árvíz kitör; mellettük tűzoltók, hidászok teljes készületben. A Duna ilyenkor rettentő hatalom! Egész jégmezőket zúdít az álló hidak kőoszlopainak; a jégtáblák harsogva törnek ezeken darabokra, s azokból a folyam házmagasságú torlatokat halmoz a partokon. A közönség éjjel-nappal nyüzsög a kőparton s lesi az ágyúszót. Három lövés a veszély kezdetét jelenti. Hatnál már itt van! Tizenkét lövésnél a menekülésre kell gondolni! Egy újabb jégzajlás egész halom deszkát hoz magával; valahol az árvíz egy épületfatelepet sodort el. Akadnak merész hajósok, akik dereglyével behatolnak a jégárba, s összeszedik az úszó zsákmányt. Ellenben nagy derültséget kelt az a jégtáblára szorult nyúlpár, mely bámulva nézi, hogy mennek el mellette a házak. Végre meghozza valaki az örömhírt az állandó árvízbizottságtól, hogy a dunaföldvári jégtorlasz megindult. Percek alatt szájról szájra terjed a mentő szó, s arra tízezernyi ajk kiáltja harsogva az éljent. Megéljenezik a Dunát! Csak a lapátos emberek nem éljeneznek. A jég volt az ő aratásuk.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
