DÁVID KEGYBEN ÉS KEGYVESZTETTEN | A KÖNYVEK KÖNYVE

DÁVID KEGYBEN ÉS KEGYVESZTETTEN

Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel első könyve 19.9

Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel első könyve 20.42

Ebbinghaus Vilmos: Jónatán megújítja szövetségét Dáviddal (Sámuel első könyve 20.42)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)

Az ifjú Dávid mindenkinek szívét megnyerte hősi tettével, nemkülönben vitézségével, amelyet a menekülő filiszteusok üldözésében és kaszabolásában kimutatott. A király egy ezer emberből álló csapatot bízott vezérletére, és ő minden harcban győzedelmeskedett, katonái és a többi tisztek is fölötte kedvelték őt.

Jonatán, a király fia kiváltképp szívébe zárta Dávidot, úgy szerette őt, mint önnön lelkét. Neki adta díszes köpenyét, kézíját és kardját, és erős szövetséget kötött vele, hogy olyanok lesznek egymásnak, mint egy anya szülte két fivér.

Az Úr pedig megihlette Dávid lelkét, s ő hárfát ragadva így énekelt életének fordulásáról:

Az Úr az én pásztorom, hiányt nem szenvedek,
zöldellő mezőkön legeltet engemet,
csöndes vízhez terel, lelkemet vidítja,
nevéhez méltón lábamat jó útra igazítja.
Setét völgyben sem rettegek, hisz ott vagy velem,
pásztorbotod ha látom, nem bánt félelem.
Asztalt terítesz nékem, hadd lássa az ellen,
keneted csordul fejemre, szinültig töltöd a kelyhem.
Kegyed s jóságod vezérel, mígcsak járok e földön,
az Úr házában lakhatok, mígnem napjaim betöltöm.

Dávid harci sikereinek hamarosan híre ment, és nevét dicsérték mindenfelé. Egy alkalommal, amikor királyával együtt hadból tért vissza, a filiszteusok fölött aratott diadal után, ujjongó asszonyok csapata fogadta a sereget, dobok és cintányérok szavára táncoltak, és ezt énekelték:

Legyőzte Saul a maga ezreit,
és Dávid az ő tízezreit!

Elsötétült ennek hallatán Saul tekintete, és azt mondotta magában: „Máris tízszer többre tartják nálam? Igazán csak a királyság hiányzik neki!”

És attól a naptól féltékeny irigységet táplált szívében Dávid iránt, s azon volt, hogy elveszejtse őt.

Tudomására jutott akkoriban, hogy lánya, Mikál igen megszerette az ifjú vezért, magához hívta hát Dávidot, és mondta neki:

– Íme, az én lányom, Mikál szeret téged, néked adom őt feleségül. Jegyajándékul nem kívánok mást, csupán száz filiszteusnak az előbőrét.

Magában pedig azt gondolta: „Én nem emelek rá kezet, essék el inkább a filiszteusok kezétől!”

Dávid néhány emberével hamarosan portyára indult, és kétszáz filiszteus harcost ölt meg. Előbőrüket lemetélte, elvitte a királynak, és egyenként leszámlálta eléje. Saul ezek után hozzáadta leányát, Mikált.

Szívében mégsem engesztelődött meg iránta. Egyszer, épp a gonosz lélekkel tusakodva, Dávid hárfajátékát hallgatta, de íme, felragadta lándzsáját, és nagy erővel az ifjúra hajította, hogy a falhoz szegezze őt. Dávid azonban fürgén félrehajolt, s a fegyver a falba fúródott, ő pedig menekülőre fogta a dolgot. A maga házába ment, de Mikál figyelmeztette:

– Azonnal menekülj tovább, mert ha reggelig itt maradsz, atyám megölet!

És lebocsátotta őt az ablakon, majd egy teráfot fektetett az ágyába, párnát tett a feje alá, és betakarta. Nemsokára valóban jöttek Saul emberei, hogy uruk parancsára magukkal vigyék Dávidot. Mikál megmutatta nekik az ágyat, és mondta, hogy ura beteg. Saul haragosan visszaküldte embereit, mondván:

– Akár ágyastul is, de elémbe hozzátok!

Így derült fény a csalafintaságra. Saul a leányára is rátámadt, amiért ellenségét szökni engedte, de Mikál azzal védekezett, hogy férje megfenyegette, megöli, ha nem segít neki.

Dávid pedig futott a puszta életéért, és így panaszolkodott az ő ihletett lelke:

Hozzád menekülök, Istenem, benned van bizodalmam,
szabadíts meg az üldözőtől, hogy erőt ne vegyen rajtam,
hogy szét ne szaggasson, valamint bőszült oroszlán,
hisz ki mentene meg, ha Te nem hajolsz le hozzám?
Ó, én Uram, ha szolgádnak valódi vétke lenne,
ha tapadna kezemhez hamisságnak szennye,
ha gonosz tettel feleltem volna a jóra,
ha az ellenem vétőt megraboltam volna,
hát vessen rám ádáz üldözőm kezet,
tiporjon a porba, tapossa el hírnevemet!
Szállj síkra ellene, Uram, ébredjen fel haragod,
perelj értem, hisz az igaz itéletet akarod!
Gyülekezzenek köréd valamennyi népek,
s te közöttük állítsd fel ítélőszéked!
Fogd le a gonosznak kezét, bátorítsd, aki bűntelen,
szívekbe és vesékbe látó én igaz Istenem!
Tiszta szívek szabadítója, védő pajzsom az Úr,
igaz bíró ő, a haragja a bűn ellen nem csillapul.
Kardját feni az ellenség, nyilat ajz, célba vesz,
de a halálos fegyver csak önnön vesztére lesz,
lám, vermet ásott, igencsak kimélyítette,
és a másnak ásott verembe maga esett be.
Én pedig dicsőítem az Urat, mert igazul ítélt,
a Magasságbélinek magasztalom nevét!

Saul immár fia előtt sem rejtette, hogy Dávid életére tör, Jonatán azonban szót emelt barátjáért:

– Miért venne bűnt a lelkére az én atyám, hiszen Dávid semmi rosszat nem tett ellened! Megölte Góliátot, és minden tettével csak a te javadat szolgálja! Távol legyen tőled, hogy ártatlan vért ontsál, s magadra és házadra vond az Úr haragját!

Saul szívébe vette fia szavait, és megesküdött az Úrra, hogy nem bántja Dávidot. Jonatán ekkor barátjáért küldött, aki Rámában, Sámuel és prófétatársai között keresett menedéket, és megüzente neki, hogy bátorsággal visszatérhet.

Dávid ezután is szolgálta Sault, de egyre úgy érezte, hogy élete nincs biztonságban. Jonatán azzal nyugtatta, hogy ha atyja gonoszat forralna ellene, akkor azt elsőként ő, Jonatán tudná meg, Dávid azonban így felelt:

– Atyád nagyon jól tudja, hogy szeretsz, s óvakodna neked elárulni, hogy életemre tör, nehogy énvelem tudassad. Volna azonban mód, hogy kifürkésszük szíve szándékát. Holnap újhold ünnepe lesz, nekem is ott kellene ülnöm a király asztalánál a lakomán. Én azonban elrejtőzöm itt a határban, s midőn atyád kérdi majd, hol vagyok, te mondd, hogy elengedtél Betlehembe, mert családommal szeretném megülni az ünnepet. Ha erre ő azt mondja, jól van, nem fenyeget veszély engem, de ha feltámad haragja, és nem vet féket rá, akkor tudhatjuk, hogy elhatározta vesztemet.

Jonatánnak tetszett a dolog. Kimentek a mezőre, megbeszélték, melyik kőrakás mögött fog rejtőzni Dávid, és hogy milyen jelet ad Jonatán, ha kijön hozzá, tudatni a király valódi szándékát.

Másnap asztalhoz ült a király, hogy megülje az újhold ünnepét, balján ült hadvezére, Abner, vele szemben Jonatán, s Dávid helye üresen maradt. Első nap nem szólt semmit Saul, de az ünnep másnapján fiához fordult:

– Miért nem eszik velünk Iszai fia?

Jonatán azt felelte, amiben Dáviddal megállapodott, hogy ő engedte el Betlehembe, s szavaitól a király iszonyú haragra gerjedt. Haragjára nem vetett féket, hanem fiára kiáltott:

– Te elfajzott és ostoba ifjú! Talán nem tudom, hogy szíved az Iszai fiához ragaszkodik, magad és nemzetséged gyalázatára? Amíg ő él, nincs biztonságban sem az én királyságom, sem a te leendő királyságod! Azonnal hozasd ide őt!

– De hát mit vétett, hogy halálát akarod? – kérdezte Jonatán.

Saul erre lándzsát ragadott, hogy fiába döfje. Jonatán haraggal állt fel az asztaltól, és másnap hajnalban a mezőre ment, hogy Dáviddal találkozzék. A megbeszélt jelre előjött Dávid a rejtekéből, és Jonatán mindent elmondott neki. Felette bánkódtak mindketten, búcsúzóul megölelték egymást, s könnyeket ontottak. Megerősítették a testvéri szövetséget, amelyet kötöttek volt, és elváltak útjaik. Jonatán visszatért atyjához, Dávid pedig Nób felé menekült.

Nób papi város volt akkoriban, nyolcvanöt pap szolgálta benne az Urat. Ide menekült Dávid, és így szólott Áhimelekhez, a főpaphoz:

– Titkos küldetésben járok, embereim távolabb várnak rám. Adj, kérlek, öt kenyeret vagy egyebet, amid van.

– Nincs más házamnál, csak áldozathoz való szentelt kenyerek – mondta a főpap –, de tiszta vagy-e te és az embereid, hogy ehessetek belőle?

– Napok óta nem érintettünk asszonyt, uram – felelte Dávid, így hát Áhimelek átadott neki ötöt a szent kenyerekből. Dávid fegyvert is kért, mondván, hogy semmit nem hozott magával, oly sürgős volt küldetése, amit rábízott a király. A főpap azt felelte, hogy csak Góliát kardja van nála, amelyet a nagy diadal napja óta a szentélyben őriznek az efód mögött.

– Nincs is annak párja a fegyverek között – mondta Dávid, és azt is magához vette, majd továbbindult.

Tanúja volt mindezeknek Saul csatlósa, az edomita Doég, aki épp ott tartózkodott az Úr szentélyében. Sietett is jelenteni urának a történteket. Saul azonnal maga elé rendelte Áhimeleket és papjait Gibeába, ahol a szent tamariszkuszfa alatt törvényt ült, lándzsával a kezében.

– Miért ütöttél pártot ellenem – förmedt rá a főpapra –, miért adtál kenyeret Iszai fiának, és miért adtad neki Góliát kardját, hogy ellenem fordítsa?

– Uram, mindenki tudja Dávidnak irántad való hűségét – felelte Áhimelek –, azonfelül vőd, és testőreid feje! Miért rónál fel szolgáidnak olyat, ami nem vétkük? Hisz senki sem tud róla köztünk, hogy Dávid ellenséged volna!

De Saul csak annyit mondott:

– Meghalsz, Áhimelek, s veled egész házad népe!

És kiadta a parancsot tisztjeinek és poroszlóinak, hogy öljék meg a papokat, de egy sem volt hajlandó felemelni kezét az Úr szolgái ellen. Ekkor az edomita Doégnak mondotta:

– Rajta, ránts te kardot ellenük!

Az edomita Doég pedig kirántotta kardját, és halomra ölte mind a papokat, vérükkel szennyezte a gyolcs efódot, amit viseltek. Ezután Nóbba vágtatott poroszlóival, és kardélre hányt a városban minden férfit és nőt, gyermeket és aggot, még az ökröket, szamarakat és juhokat is. Egyedül Áhimelek egyik fia, Abjátár menekült meg a vérengzésből. Ő felkutatta a bujdosó Dávidot, aki védelmébe vette és maga mellett tartotta őt mint papját napjai végezetéig.

Dávid pedig ilyen éneket rögtönzött az edomita Doég ellen:

Mit hányod magad hitványosságodban, király csahosa?
Hisz egyedül az Úr kegyelme, ami nem múlik el soha!
Ártalmat forral álnokságos eszed,
nyelved kifent kés, rágalommal üt sebet.
Inkább szereted a rosszat, mintsem a jót,
hazugságokért hevülsz, megveted a tiszta szót.
Ezért reád ront az Úr, összetör és megöl,
sátradból kiragad, kitép az élők földiből!
Elborzad majd az igaz ezt látva, s gúnyol érte:
„Íme ki a menekvést nem az Úrtól remélte,
hanem tetemes vagyonába vetette bizodalmát,
gaztetteket halmozva harácsolta hatalmát!”
Ám én mint zöldellő olajfa az Úr házában állok,
mindig benne remélek, mert szava sohasem álnok.
Jóvoltodért örökkön örökké dicsérni foglak,
és szent neved hirdetem a hozzád hív jámboroknak!

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me