JÓSAFÁTTÓL JOÁSIG
JÓSAFÁTTÓL JOÁSIG
Jósafát negyedszázados uralma alighanem Júda történetének fényesebb lapjaira illik. Az Írás különösképpen méltatja, hogy népét módszeres vallásos oktatásban részesíti a széjjelküldött leviták révén, hogy maga is járja az országot, s hogy sokat tesz a bírói intézmény fejlesztéséért és a bíráskodás színvonalának emeléséért. Ugyancsak kiemeli buzgólkodását a városok megerősítésében, valamint azt, hogy a környező népek félnek harcba szállni vele, és hogy milliós létszámú hadsereget állít talpra. Ez utóbbi közlésekkel nehéz összeegyeztetni azt a riadalmat, amely eltölti a királyt és egész népét, amint egyszer valóban hír érkezik ellenség betöréséről. Ha az Úr nem művelne csodát, odaveszne minden… Nem feltételezhető-e, hogy ez esetben az Írás túl fontosnak vélte az Úr segítségének a hangsúlyozását, s ez okból megismételte az Ása király és a kusiták csatájával kapcsolatban előadottakat, néhány eleven vonással kiszínezve, holott Jósafát királynak csoda nélkül is sikerül érvényesítenie hadi fölényét? Egyéb történelmi feljegyzések hiányában erre nem lehet biztos választ adni, s kétségtelen tény, hogy Jósafát más hadjáratai az izraeli rokonság (Áháb és Joás) oldalán sem hoznak kiemelkedő sikereket…
Jósafátnak némiképp érdeméül is lehetne betudni, hogy rokonságra lép a szomszéd ország királyi családjával, az Omridákkal, hiszen ezzel mintegy hét évtizedes áldatlan testvérháborúnak vet véget legalább negyedszázadnyi időre. A Biblia azonban fenntartás nélkül elítéli ezért, és ami baj ezután éri – például az elati kikötőben a vihar összezúzza az Áhábbal közösen építtetett, kereskedelmi utakra szánt hajóhadát –, azt az Úr büntetésének tekinti az Izraellel való kapcsolat miatt. Izrael eleve bűnös ország, hisz Jeroboám révén elszakadt a jeruzsálemi kultusztól. Ráadásul a dinasztikus kapcsolat ahhoz az Áhábhoz fűzi Júda királyát, akinek az istentelen Jezabel a felesége, és aki maga is vétkes abban, hogy a Baál-tisztelet oly nagy tért hódított országában. Ez mind vallásos alapon álló előítélet az Írás szerzői részéről, de azt nem lehet tagadni, hogy Jezabel leánya, Atália révén, aki Jósafát menye lesz, valóban a romlás lép be Dávid családjába.
A tragikus események sorozata nem sokkal Jósafát halála után kezdődik. Fia és utóda, Jórám azt teszi, amire a bírák korából való Ábimelek óta nem volt példa (s ő is csak féltestvérei ellen fordult): megöleti fivéreit, hogy uralmában semmiképp se háboríthassák. A későbbi fejlemények ismeretében gyanítható, hogy erre az iszonyú tettre a felesége, Áháb és Jezabel leánya, Atália vette rá. Meg is bűnhődik a király, csatáiban vereséget szenved, asszonyait és gyermekeit (egy kivételével) arab martalócok rabolják el. Illés próféta – aki csak ebben az egy esetben vállal szerepet a déli királyság ügyeiben, s ekkor is csak levél útján – szörnyű halált jósol neki, természetesen ez be is teljesedik. (Hasonlóan borzasztó, undorító halállal hal majd meg vétkeiért Antiokhosz Epiphanész, aki vallásüldözésével a makkabeusi háborúra ad okot, és Heródes király, Jézus kortársa, a betlehemi gyermekek gyilkosa.)
Aházia egyetlen életben maradt fia alig lép trónra, máris háborúba indul nagybátyja, az izraeli Jórám király oldalán, azon az ominózus színtéren – Ramótnál az arámok ellen –, ahol már nagyatyja, Jósafát is sikertelenül támogatta nászurát s Aházia másik nagyapját, Áhábot. S ahogy Áháb ott végzetes sebet kapott, most Jórám is megsebesül, sebével visszavonul Jezréelbe, a királyi rezidenciára, és vele tart Aházia is.
A mi felfogásunk szerint nem elvetemültség ez a lépése Júda királyának (mármint hogy hadba száll izraeli rokona oldalán), de annyiban igaza lehet az Írásnak, hogy erre anyja, Atália veszi rá. A végzet (vagy büntetés?) azonban utoléri, az Omri-ház kiirtására felesküdött Jehu őt is megöli mint Áháb unokáját. A Királyok könyvének előadása szerint Jehu csak megsebesíti üldözés közben, s Aházia Megiddóban hal meg, onnan viszik vissza Jeruzsálembe. A jóval későbbi és ezért talán kevésbé hitelt érdemlő Krónikák könyve viszont úgy tudja, hogy a dühöngő Jehu elől a júdai király Szamáriában rejtőzik el, de rálelnek, és Jehu elé viszik, aki megöleti, ám végül beleegyezik, hogy városában, Jeruzsálemben temessék el.
Aházia halála után kerül igazán elemébe Atália: kiirtatja Júda királyi házának minden férfi leszármazottját. Vagyis: férjének, Jórámnak a testvéreit (ha volt neki) és azok fiait, de legfőképp Jórám fiait és unokáit – tehát a saját gyerekeit és unokáit! (Hacsak Jórámnak nem voltak más feleségtől való fiai is, amire nem utal az Írás.) Afelől nem hagy kétséget a szöveg, hogy Aházia gyerekeit lemészároltatja, mert ezek közül menti ki lánya, Josába a csecsemő Joást, vagyis kicsi híján magva szakad a Dávid-dinasztiának.
Ha mindaz igaz, amit erről a Biblia közöl, akkor Atália a történelem legiszonyatosabb szörnyetege, akihez a legvéreskezűbb férfi zsarnokok sem mérhetők.
Hat év után a főpap ügyesen szervezkedni kezd a bitorló némber megbuktatására. Végül nem is kerül sor harcra, úgy tűnik, hogy a királynő egymaga sétál be az „oroszlán barlangjába”, és senki sincs, aki kezét felemelné a védelmére, amikor átadják a megérdemelt halálnak. Kérdés, kiknek a segítségével vitte volt végbe a vérengzést, amelynek révén megszerezte a trónt, és kikre támaszkodott uralma során… A Biblia ez ügyben nem igazít el, s csak tétova találgatásokra vagyunk utalva.
Joás még ekkor is gyermek, legfeljebb nyolcéves, négy évtizedes uralmának első negyedét biztosan trónra juttatójának és pártfogójának, Jójáda főpapnak a régenssége alatt tölti el. Jójáda házasítja ki (két feleséget is szerez neki), és alighanem még ezután is jó ideig gyámkodik felette. Talán gyanakodhatunk, hogy jóval tovább, mint azt a becsvágyó ifjú király szívesen tűri. Számoljunk csak utána: a főpap nagybátyja Joásnak, és százharminc esztendős korában tér meg atyáihoz! Tegyük fel, hogy már százesztendős, amikor gyermek rokonának visszajuttatja a trónt (kilencvenkét év magában is elképzelhetetlen korkülönbség egy nagybácsi és unokaöccse között) – még ez esetben is férfikorának delén túl jár Joás, amikor harmincévi árnyékkirálykodás után végre a kezébe kerül a valódi hatalom! Fel kell tennünk, hogy Jeruzsálemben egy erős papi párt tartotta a kezében a hatalmat Jójádán keresztül, amíg az meg nem halt. Erre vall egyfelől, hogy abban a pillanatban, amint meghal, az ország előkelői és a város vénei sietnek Joáshoz hódolatukat bemutatni, másfelől az, hogy a főpap fiát, Zakariást ezek a világi előkelőségek a király jóváhagyásával megölik – talán nem amiatt, hogy megrója őket vallási tévelygésükért, hanem mert ellenük lép fel, s apja tekintélyére támaszkodva megkísérli visszakaparintani a hatalmat a papi párt számára. Ezt a feltételezést támogatja az is, hogy utóbb a papi párt bosszút áll, s a csatában megsebesült királyt ágyában döfik le Zakariás haláláért.
Ha ez így van, akkor aligha ítéljük meg igazságosan Joás királyt, ha mindenestől magunkévá tesszük a papi szemlélettől befolyásolt bibliai értékelést, ha a hálátlan szörnyeteget látjuk benne, aki csúful megöleti atyai jótevőjének a fiát. Hatalmi harc ez, s Joás nem szeretné még egyszer elveszteni a hatalmat, amely olyan hosszú – harmincéves vagy még hosszabb – várakozás után lesz az övé.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
