Dömény Józsefnek
Dömény Józsefnek
Turin, 1868. február 24.
Uram, Barátom! Tiszteletes úr!*
* Dömény József, református lelkész, egy Kossuth Lajoshoz irt csinos költeményét küldte meg Turinba. K. F.
Igazi megilletődéssel olvastam szép dalát. A ki így ir, annak, a mit ir, éreznie kell. S a mi a szivből jön, az a szivhez útat talál.
Köszönöm. Volt idő, midőn a fájdalmak közt, melyeket mint polgár érezék s érezek, vigaszt kereshettem a családi boldogságban.
Ennek is vége van.
Midőn amaz irtózatos két csapás ért, mely házi boldogságomat szétzúzta, nekem nem adatott elmondani, mit egykor Paulus Emilius mondott, hogy: »cladem domus meae vestra felicitas et secunda fortuna publica consolantur«.
A jó emberek részvéte volt egyedüli gyámolom. És nem tagadom, fájt, hogy hazámból csak egy hang sem vegyült a részvétbe, melyet idegenektől a világ minden részéből bőven tapasztaltam.
Azt gondolám, elfelejtettek.
Nem csodálkozám; de fájt. Mert a teljes elhagyatottság érzete még nehezebbé tette a keresztet, melyet a végzés vállaimra mért.
Ha tudnám, hogy a mit Ön szivből fakadt dalában a kamrák titkairól mond, több mint szép költészet, valóság; a kereszt, melyet viselek, az elhagyatottság toldalék súlyától megszabadulna.
Hinni akarom, hogy úgy van.
A hit nagy áldás. Nem pótlék érte semmi tudomány.
Mint ember hálát mondok Önnek e hitért. Mint polgár azt biztató jelnek veszem. Mert ha igaz, a mit Ön oly szépen leirt, az nem személyemnek szól, mely arra nem érdemes, hanem szól az elveknek, miket személyemmel azonosított a népérzelem.
Pedig törhetlenül él lelkemben a meggyőződés, hogy hazánk csak úgy nyerhet még magának jövendőt, ha a nép azon elvekhez tántoríthatatlanul ragaszkodik.
Isten áldása legyen Önnel, uram.
Szeretném jobbját szoríthatni. De nem reménylem tehetni. Nemzetünk hamis útra tévedt. Meg fog térni, ezt tudom. De még életemben-e? ez más kérdés.
Rajtam nehezen fekszik az évek súlya. Még nehezebben a bú. Legyen meg az úr akaratja; és leszen. De míg élünk, legyünk készek megragadni az alkalmat, ha jő, és teljesíteni, a mi kötelesség; úgy, mintha egy hosszu, vidor élet állna előttünk.
Még egyszer köszönöm. Fogadja Ön szives baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
