Kolozsvár városának
Kolozsvár városának
Turin, 1883. márczius 31.
Mélyen tisztelt Törvényhatósági Bizottság!*
* Kolozsvár Városának. K. F.
Hálás érzéssel iktatom Kolozsvár sz. kir. város kegyes üdvözlő iratát a szives megemlékezés ereklyéi közé, melyekkel viszontagságos életem nyolczadik évtizedének lejárata a távol haza minden részéből megtiszteltetik.
Mi vagyon én bennem jóra tehetetlen, hontalan öregben, a mi megindithatá hazámfiait, hogy, mielőtt életem pislogó mécse végkép kialudnék, hosszu hontalanságom száraz földjét a vigasztaló megemlékezés üdítő esőjével így megöntözzék.
Nincs semmi, mint egy oly multnak emlékezete, melynek iránya a jelenével kiáltó ellentétben áll.
A jövendőre tartozik eldönteni, vajjon csalatkozom-e vagy nem, ha azon hitnek engedem át magamat, hogy, midőn egy ily észrevételre sem méltó véletlen mint az én 80-ik születési évnapom, elég arra, hogy a közérzület a magyar haza nagy részében, a kegyelet áramlatával forduljon azon multnak emlékei felé, melynek a jelen egyenes megtagadása, ez nem tünékeny felvillanás, mely nyomot nem hagy maga után, hanem egy neme az önkéntes »plebiscitum«-nak, melynél az én nevem csak alkalmul szolgált arra, hogy a magyar kebelből az idők és viszonyok semmi változata által ki nem irtható aspiratiók tág körben nyilatkozatra jussanak.
S minthogy e nyilatkozat logikájánál az én csekély személyem merőben elenyészik, szabad megjegyeznem, hogy én e kegyeletes visszafordulást a multnak hagyományai felé természetesnek találom.
Élő fát gyökerei tartják fenn, gyökerei táplálják. Nemzetek élő fák, melyeknek fentartó, tápláló gyökere történelmük.
Minden kornak megvan a maga vezéreszméje, mely a kor törekvéseinek irányt szab. Az emberi dolgok rendjében fekszik, hogy e törekvés némely egyesek munkásságában pronunciáltabb módon jusson kifejezésre mint másokéban, de azok, a kiknek e pronunciáltabb munkakör jutott, nem szerzői a kor vezéreszméjének, hanem annak productumai; szerepök a képviselés szerepe, nem a teremtésé.
Az igazság érzete nem is engedi elfogadnom a tisztelt Bizottság azon szavait, hogy »én gyujtottam meg a szövétneket, mely honunk újjászületési korszakát bevilágítá«: még a leghizelgőbb betudás is legfölebb azon elismerésig mehetne, hogy egyike voltam azoknak, a kik azt oly magasra tartották, mint a mennyire karjuk ért.
A mi meggyujtotta: az ama láthatatlan nagy hatalom, melyet korszellemnek neveznek, s a mi ép azért nagy hatalom, mert nem véletlenül születik, hanem nemzedékről nemzedékre torlódó szükségeknek, századokon át halomra gyülő tényeknek eredménye.
Abban azonban a tisztelt Bizottság az én meggyőződésemnek is kifejezést adott, hogy a korszellem által meggyujtott ama szövétnek, mely azt a korszakot bevilágító, nem annak az egy mulékony kornak, melynek egyik porladozó romjaként maradtam ekkorig fenn, hanem »nemzedékek számára vala nyujtva«, és én, ki hontalan magányomban nagyon reá értem a történelem törvényeivel számot vetni, meg is vagyok győződve, hogy azt a szövétneket, bár időnkint csak pislogni látszassák is, sem a túlanyagias irány széngőze, sem a viharok fergetege el nem olthatja. Megilletődött szivvel köszönöm az igen tisztelt Bizottság azon kegyes itéletét, hogy az, a mit igénytelen közéletemből az »önzetlen hazafiság, jellemszilárdság és tetterő« czimével méltóztatott megajándékozni: »jutalmat a hon boldogságban arathatna«. Isten a bizonyságom, hogy más jutalomra soha sem vágytam; de épen mert másra nem vágytam, keservesen fáj annak tudata, hogy ezt megérnem nem engedtetett; de vigasztalást keresek a tisztelt Bizottság azon biztosításában, hogy szent sugallat lelkesíti a magyar kebleket a hon maradandó felvirulásán csüggedetlenül munkálni.
Ebben remény van. Csak adja meg az a szent sugallat a rendíthetlen hitet, hogy az ezer éves Magyarországban, a mint megvan a hivatás, úgy a tehetség sem hiányzik visszaszerezni a maradandó felvirulás alapját: az önálló államiságot és a hit, melyről megmondó az idvezítő, hogy hegyeket képes mozdítani, a reményt valósággá fogja érlelni.
A tisztelt Bizottság becses levelének azon sorai, melyekben említve van, hogy a sokat hányatott hazában küzdelem küzdelmet vált, eszembe juttatják a korszakalkotó emlékeket, melyek a váltakozó küzdelem multjából Kolozsvár nevéhez fűződik.
Ott tartatott Erdélynek azon országgyűlése, melyen János király özvegye Izabella azon jóslattal adta át Szt-István koronáját Ferdinándnak, hogy az soha sem fog többé magyar fejre tétetni.
A baj nem ebben, hanem a kumulált nem magyar érdekek nyomásában van.
És sok máson kívül ott tartatott meg Erdély utolsó külön országgyűlése is, mely a magyar hazát a maga történelmi egységébe azon reménynyel állította vissza, hogy egységében feltalálandja azon erőt az idegen érdekek nyomásának ellentállani, melylyel a ketté szakadt, de ugyanazon egy hatalomnak hódoló test két tagjának külön-külön egyike sem birt.
E remény megvalósulását a legutóbbi évek megközelítés helyett hátrább vetették; de engem sem ez a csapás, sem az annak nyomában keletkezett anomaliák meg nem zavarnak azon hitemben, hogy az a remény mégis valósulni fog.
Én a jelent, a történelem folyama amolyan mulékony kiáradásának tekintem, melynek, a mint állandó létoka nincs, úgy állandó jellege sem lehet, de Kolozsvár városának ez átmeneti időszakban egy oly hivatás jutott, mely még annál is sokkal fontosabb, melyet honvédelmi tekintetben a hajdanban birt, a míg falai egy részének lerontásával hadi fontosságát Bussi-Rabutin meg nem szüntette.
Addig Kolozsvár egyik vára volt azon Erdélynek, mely a magyar szabadságnak erődje s tábora volt.
Most hivatása, hogy vára legyen a magyarságnak a honbontó törzsönködés közt, mely körülötte zsibong; vára legyen a magyarságnak ama szomszéd felé, melyet a szláv tenger fenyegető dagályával szemben saját biztonsága érdekének szövetségre kellene utalni a magyarral; s azt hiszem, utalna is, ha Magyarországban nem a kelet felé terjeszkedés ambitiójának engedelmes erő-tárházát, hanem önczélias államot látna, melynek öntudatos politikája lehet és van.
A multakban karddal küzdött Erdély s Erdélynek fővárosa a magyarságért; a kardra még szükség lehet, még szükség lesz, de most a magyar műveltség, magyar tudomány, magyar polgárosultság fölényének fegyvereivel is kell küzdenie. Innen kell lobogtatni a magyar állami typus zászlóját amott délkeleten, a mint lobogtató a magyar nemzeti lét fentartása zászlóját a multban. A míg a nemzet él, a míg nyelve fejlődik s fejlődése lépést tart a haladó kor szellemével, a magyar meg fogja tartani a »primo inter pares« szerepnek tekintélyét, melynek jogát egy ezredév történelme, minden controversián felül helyez, s ha ezt megtartja, lehet többé-kevésbbé szomoru korszak, mint volt nem egyszer a multakban, de veszve semmi sincs.
Hát bizony a magyar cultura, a magyar intellectuális emelkedés, kimondhatlanul fontos hivatás.
A mély tisztelet adójával hódolok Kolozsvár városának a dicsőséges erélyért és buzgalomért, melylyel e fontos hivatás mezején előre tör.
Isten áldása kisérje hazafias hivatásának utjain.
Fogadja stb.
Kossuth Lajos.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
