Bánat és gondolkodás.*
Bánat és gondolkodás.*
Az 1842-iki »Pesti Hirlap« 183-ik számából. K. F.
Multat isten sem varázsolhat vissza többé, s azért a földi élet pokolkinjaihoz tartozik a haszontalan emlékezet. Haszontalan pedig minden emlékezet, mely csak az elszalasztott alkalom sajnálata körül forogván, gyötör és bánkódtat a nélkül, hogy a jelenben segítene, a jövendőre tanácsot adna. De felejteni embertől nem függ. Cato a férfiu akaratát mindenhatónak mondotta volt, pedig határa ennek is van; mert nincs akarat, mely elég hatalmas legyen a gyötrelmes emlékezetnek útját állani. Minél inkább érezzük a sajnálatos multnak keserves következményeit, annál erősebben tér vissza mindig emlékezeté, mint a kánya, mely Prometheüszt kínzá untalan. És így mi róla nem tehetünk, hogy a mint körültünk a magyar nemzetiséget veszélylyel fenyegető jelek naponként sürübben s naponként jelentőbben feltünedeznek, az emlékezet átka örökké az 1790-ki időre ragadja vissza gondolatainkat, s Prometheüsz kányájaként gyötör szüntelen azon fogalom, hogy ha őseink akkor nem haboznak, ha Magyarhonban a magyar nyelvet akkor egy elhatározott férfias lépéssel diplomatiai polczra emelik, az ébredő nemzetiségek később kelt fuvalma ártalmatlanul lengedezne most soraink között, az elhanyagolt nyelveni közigazgatás nehézségeit apáink 10–15 év alatt – miként Frankhonban XIV. Lajos korában – legyőzve látták volna; nyelvünk bőségben, szabatosságban, tartalmasságban évtized alatt egy századot haladott volna; mert szükség a nyelvbőségnek leghatalmasabb mestere; hazánk idegen ajkú lakosi bizvást átengedhetnék most magokat nyelvök művelési ösztönének, a nélkül, hogy – mint jelenben – a magyart ellenségnek tekintenék; nyelvünknek közigazgatási felsőbbségét nem mondom kétségbe vonni, de még csak irígyleni sem jutna eszébe most senkinek; panslavismussal, illyrismussal bajunk vagy épen nem, vagy nem oly természetü volna, mint most; nem kellene fegyverzetten állani nemzetiségünk ügyében tetőtől talpig, éjjel mint nappal, s e miatt legalább nem volna okunk aggódni jövendőnk fölött!! Kiknek a história több, mint unaloműző puszta rege, a kik tudják, miként a mult század vége felé még alig nyomott valamit Európa politikai mérlegében azon hatalom, mely azóta óriássá nőtt, s a slavismusnak nehézkedési súlypontjává lőn: az a mondottak valóságáról nem igen kételkedendik. És pedig nem mondhatjuk, hogy őseink nyelvünknek nemzetiségi fontosságát ne érezték volna; mert ennek az 1791:16. t.-czikk világos bizonysága, mondhatjuk ellenben, hogy egy férfias határozó lépésre a belkörülmények oly kedvezők tán soha sem voltak, mint épen akkor, midőn a magyar nyelv s nemzetiség szerelme az elnyomás miatt szűz lángra gyult; és e helyzetben mit tettek őseink? a legkülönösebb logikával 1791: 16. törvényczikköket azzal végzik, hogy a közigazgatás még most nuncadhuc latin legyen. És Pandora szelenczéjéből nem eredhetett több gonosz az emberfajra, mint mi reánk ezen »nunzadhuc« szavakból. Harczot róttak nyakunkba, mely már most is 50 éves, s vége még most sincs, – a történetek pedig fejünkre nőttek.
Ennyi függ sokszor egy perczenettől, melynek elröppenő alkalmát nem adja vissza semmi öröklét. Ezért gyötör minket és hiszszük, másokat is ez időkornak emlékezete. De ne vesztegessünk fatalisticus sopánkodásban időt s erőnket; lássuk meg inkább, mi a tanulság im e gyötrelmes emlékezetből? és mit kell tennünk így, a mint vagyunk? mert jövendője csak annak nincs, a ki magáról önkényt lemondott.
A tanulság nézetünk szerint abban áll, hogy ezen példa világosabban mutatja, mint más akármi, mennyire káros egy nemzet életében az ugynevezett fontolvahaladási politika, midőn minden körülmény cselekvésre int. Jól meggondolja a törvényhozás, mi jó, mi rossz; irány s czél iránt tisztába jőjjön; de miután ezekre nézve tisztába jött, óvakodjék a habozástól, a szerencsétlen féllépéskéktől, cselekedjék szilárdul, férfiasan, határozottan, cselekedjék egészen; mert a határozatlan ingatag féllépéskék közönségesen senkit sem elégítenek ki, sőt ingerültséget támasztanak mindkét oldalon, s az új institutiók behozatalánál kikerülhetlen átalakulási krizist, melynek megrövidítésén kellene törekedni, szándékosan meghosszabbítják, s így mintegy készakarva idéz elő oly közállapotot a törvényhozó, melyet a késedelem méhében előre nem láthatva rejlő conjuncturák a gyógyíthatlanságig megnehezítnek. Isten adja, hogy e tapasztalás intő angyalunk legyen egyéb nemzeti ügyeinkben, s a nagy rész egyetértésével üdvösöknek vallott nagy elveket ne törpítsük a kivitel részleteiben töredékparányiakká, gyötrelmes emlékezetül szolgálandókká az utókornak, miként nekünk az 1791: 16. t.-czikkely határozatlansága szolgál.
Nem ily könnyü a felelet a másik kérdésre, t. i. hogy mit kell tennünk? Az országgyűlés közelg, s a magyar nyelv és a titokban aláásogatott, nyiltan sértett, gúnyolt, megtámadott magyar nemzetiség ügye okvetlenül szőnyegre kerül, – lehetetlen, hogy ne kerüljön; tessék, vagy ne tessék, helyeseljük vagy ne helyeseljük, okvetlenül szőnyegre kerül. És a megyék? – aggódva néznek szét magok körül, a magyar kebel boszankodásra hevül, itt vizsgálatot rendelnek a panslavismus iránt, amott az illyrek büntetését sürgetik, s a nyomozás eredményeit országszerte közöltetni kérik; de mi lesz aztán? mi történjék országgyűlésileg a nyelv ügyében? erről még szót is alig hallottunk. Pedig történni kell valaminek. Legyen szabad e fontos ügyben, miként más ügyekben is tevénk, egy-két igénytelen gondolat száraz fölvetésével eszmecserére alkalmat adnunk.
Nyelv és nemzetiség ügyében a törvényhozástól háromféle intézkedést látszik a jelen szükség s az előrelátás igényleni. Egyik közvetlenül a nyelv ügyét, másik a nemzetiség közvetett erősítését illeti, harmadik pedig a körül forog, hogy a nemzet ne várja gyáván, készületlenül azon zivatart, melynek egykori elkövetkezését mindnyájan valószinünek hiszszük.
A mi az elsőt illeti: nézetünk szerint egy önbecsét érző férfias nemzethez, mely nemzeties önállásra, tényleg s törvényileg jogosítva van, illő más nem lehet, mint egyedül az, hogy egy határvonalt állítson fel, melyen belül jogszerün mindent, kívül semmit sem parancsolhat. Ezen határvonal más nem lehet, mint csupán az: hogy a közigazgatásnak minden ága Magyarországon kivétel nélkül, valamint a hivatalos közlekedési nyelv is a magyar kormánynyal s a magyarországi törvényhatóságokkal a magyar korona birtokainak akármely részéből magyar legyen. Ennél kevesebbet tenni gyávaság, többet parancsolni zsarnokság; mi reánk nézve mindkettő öngyilkolás volna, – öngyilkolás, melyet még csak históriai fény sem vesz körül; mert a gyáva vagy zsarnok nemzettel akármi történjék, sorsát megérdemlette. Sarkalatos törvényeinkben két czikk van, melyhez, s annak minden természetes következéseihez a nemzetnek szorosan ragaszkodni kell; egyik az 1791: 10. t.-cz., mely arról biztosít, hogy hazánk szabad ország, egész országlási formájára nézve független és semmi más országnak avagy nemzetnek alája nem vetett; másik az 1791: 16. t.-cz. azon szavai, melyek által biztosíttatunk, hogy idegen nyelv semmi dolgokra nézve be nem hozatik. Ezen sarkalatos törvények utmutatása szerint, semmit mint a jogot, de mindent, a mi jog, a jogot egészen, csorbítatlanul kivánni a nemzetnek kötelessége. Nézetünk szerint tehát, a mit sok megyék határozatilag már kijelentettek, azt törvény által is tanácsos volna kijelenteni, t. i., hogy a magyar törvényhozás az ország idegen ajku lakosait nyelvöktől megfosztani nem csak soha nem szándékozott, de sőt elismeri, miképen a magányélet nyelvviszonyaiba törvény által kényszerítőleg beavatkozni jogtalanság volna, más részről azonban joga van megkivánni, hogy Magyarországon a közigazgatás, akár polgári, akár egyházi legyen az, úgy a törvényhozás, mint törvényvégrehajtás, kormányzás, igazságszolgáltatás, közbátorság, rendőrség, egyenes és mellékes adók s közgazdaság körében magyar legyen. Ez által honunknak idegen ajku lakosai, ha vannak, kik igazán tartottak attól, hogy nyelvök kiirtása szándokoltatik, meg lesznek nyugtatva; s ezzel a magyar nemzet jognak s igazságnak tartozik; más részről meg lesz téve az, mit a Magyar nyelvre nézve Magyarországon jogszerünek a slavismus csehországi szóvezetői is elismernek; s ezzel viszont a magyar nemzet önnemzeti életének, önállásának, függetlenségének, becsületének tartozik, s ebben akár a szláv literatorok (!) zajongásai, akár az illyr dulongók bőszültsége miatt habozni gyávaság volna; gyávaság pedig soha sem volt és soha sem leszen is okosság. Egy rövidke értekezés körét haladja, a felállított demarcationális vonal részletes következményeit mind elszámlálni; de nekünk úgy látszik ideje, hogy a nyelvsurlódásnak vége legyen; s azért egész, világos és határozott törvényre van szükség, nehogy jövendőben is oly kérdések foglalják el a drága időt s ingereljék a kedélyeket, mint például: vajjon a postahivatal tértetvényei németül lehetnek-e? minthogy a magyar nyelvrőli törvény postákról nem szól; – valljon az országbani hadi parancsnokságoktól a törvényhatóságok német levelet elfogadni tartoznak-e? mivel a törvény ezredeket igen, de hadi parancsnokságokat nem említ; – vajjon az oraviczai bányakerület igazgatósága eleget tesz-e törvényes kötelességének, ha német nyelven vezetett eljárását egy háromsoros magyar levél mellett küldi át Krassó megyének? minthogy a törvény csak magyar levelezésről beszél; – vajjon Varasd vármegye tartozik-e magyar levelet írni a vármegyéknek? minthogy a törvény határozatlan kifejezését magára érteni nem akarja stb. Ideje, hogy az ily viták megszünjenek ingerelni az indulatokat; s azért oly törvényt óhajtanánk, mely e tárgyban végső s utolsó parancsoló rendszabály legyen, s mint ilyen, a közigazgatás minden ágaiba annyira behozza a magyar nyelvet, hogy mindennek érvényességére, a mit akármi névvel nevezett köztisztviselő, hivatalosan mint actus publicus-t kiszolgáltat; irományi nyelvül a magyar okvetlenül megkivántassék. Hahogy a törvényhozás valamely kivételeket szükségesnek tart, ám nevezze meg; de az eddigi szabályt is fordítsa meg: ne úgy legyen, tudniillik, hogy a közigazgatásnak csak azon része magyar, mely a törvényben világosan kitétetik, s betü szerint szorosan csak annyiban, amennyiben kitétetik, hanem úgy: hogy a közigazgatás minden ága magyar, kivévén azt, miről a törvény világosan mást rendel.
Ezen jogszerü s törvényes intézkedéshez, melynél kevesebb gyávaság, több jogtalanság, nyomban a köznevelés csatlakozik. Nekünk úgy látszik, hogy a közigazgatási nyelvtől a köznevelési nyelv nem különbözhetik; – e kettő egymással elválaszthatlan kapcsolatban áll. E részben úgy tetszik, törvényhozásilag még csak annyi sem történt, menynyit a köznevelésnek közigazgatássali viszony a már csak eddig is megkivánt volna; – ideje, legfőbb ideje, hogy a mulasztás helyrehozassék, mi annyival könnyebben megtörténhetik, mivel a hazafi szívnek örömére válik tanuságot tehetni, hogy e részben tanítók, iskolai kormányok s egyesek buzgósága által már igen sok előkészítő lépés történt; minélfogva a magyar nemzet közvéleménye alkalmasint semmiben sem pontosul össze osztatlanabbul, mint azon óhajtásban, hogy hazánkban közoktatási nyelvvé a latin helyébe haladéktalanul a magyar nyelv tétessék. A mi pedig a falusi népiskolákat illeti: miután a státusnak kötelességében áll gondoskodni, hogy az ország közigazgatási nyelvét megtanulhatni mindenkinek alkalma legyen: szükségesnek tartanók azon intézkedést, hogy a magyar nyelv minden falusi tanodában is okvetlenül gondosan taníttassék. E végett, valamint általában a népnevelés czélszerü elintézése végett azonban pénzalapra van szükség, – miről a népnevelés általános és különös kellékeiről külön mondandjuk meg véleményünket.
Mindezeket azonban csupán Magyarországra kivánjuk értetni. A mi az ütközés kövét, Horvát- (s hála Istennek, még nem Illyr-) országot illeti: erre nézve ismét úgy vélekedünk, hogy demarcationális vonalt kell keresnünk, mely elhatározza, minél kevesebbet kivánni gyávaság volna, többet zsarnokság. Ezen határvonalat nézetünk szerint Horvátországnak Magyarország iránti viszonya határozza el. A magyar kormány, mint ilyen, Horvátországot is igazgatja, a kormánynak pedig közigazgatási nyelve csak egy lehet. Ez igen természetes, valamint az is, hogy a horvátországi törvényhatóságok a magyar törvényhatóságokkali hivatalos közlekedésben csak az egyetlen közigazgatási nyelvet használhatják. Ebből a horvát nemzetiségre nézve legkisebb kár sem következhetik, mert mindössze csak annyi kötelesség hárul a horvátországi törvényhatóságokra, hogy egy magyarul tudó jegyzőjük legyen, ki a magyar kormánynyal s magyar törvényhatóságokkali levelezést és hivatalos közlekedést vigye, – saját körünkbeni közigazgatásra nézve, az eddigi gyakorlat törvény által is helyben hagyatván. Másik, a mit Horvátországtól joggal kivánhatni, az, hogy a ki a közös kormánynál hivatalt viselni akar, minthogy hivataloskodása nem kirekesztőleg Horvát-, hanem Magyarországra is kiterjed, mint magyarországi tisztviselő magyarul tudni köteleztessék; s e tekintetből a magyar nyelv a horvátországi középiskolákban is rendes tantárgyul taníttassék. Ennyi és nem több, mit Horvátországtól törvény által parancsolólag követelendőnek óhajtunk; s e miatt úgy gondoljuk, egy horvát sem félthetendi nemzetiségét, ez ellen egy horvát sem emelend szót, ki koronánknak igazán híve, s nem idegen isteneket bálványoz.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
